A magyar konzervatívok és az 1848. évi áprilisi törvények

A konzervatív párt programja gr. Dessewffy Emil sk aláírásával

Áprilisi törvények

A magyar konzervatívok az áprilisi törvények megalkotásában maguk is részt vettek – noha nem a pozsonyi diétán, hanem a bécsi dietális bizottság keretein belül. A törvényjavaslatokat végül nagyrészt módosítások nélkül fogadták el, nem elvből, hanem a forradalom további radikalizálódásától tartva. Ettől függetlenül legitimnek ismerték el azokat, lévén maga az uralkodó, a magyar király szentesítette őket. Ez a későbbiekben sem változott, és a törvényekben megfogalmazott – elsősorban – társadalmi reformokat a forradalom után sem kérdőjelezték meg. Mivel csoportjuk nem volt egységes, természetesen voltak egyedi kivételek – például Szécsen Antal –, de közös fellépéseikkor fel sem merült a jobbágyfelszabadítás vagy a jogkiterjesztés legitimitásának megkérdőjelezése. Ennek megfelelően többségük, mint látni fogjuk, az 1848 őszéig tartó időszakot törvényesnek tekintette.

Ismert, hogy a konzervatívok 1848. március 15-től kezdve elítélték a forradalmat, s már napokkal a forradalom előtt, március 9-én „nagy hévvel ajánlották” az országgyűlés feloszlatását.[1] A későbbi forradalmi eseménysor elindítója Kossuth Lajos március 3-i felirati beszéde volt, melyben a gazdasági problémákból kiindulva az ellenzék országgyűlési vezére ajánlotta az akkori kormányrendszer felszámolását, a közteherviselés bevezetését, az úrbéri viszonyok felszámolását, a szabad királyi városok helyzetének és a katonai élelmezés ügyének rendezését, egy valódi képviseleti rendszer kialakítást és egy felelős magyar minisztériumot, az örökös tartományoknak pedig saját alkotmányt.[2] Az ezután Bécsben március 9-re összehívott értekezleten Apponyi György kancellár, Szőgyény László alkancellár, Szécsen Antal kamarai elnök, Zarka János személynök, Zsedényi Ede, az országgyűlés legfőbb bécsi szakértője és Széchenyi István vettek részt, akik egy „dorgáló leiratban” egyeztek meg.[3]  Amikor Pozsonyból Bécsbe elindult egy országgyűlési küldöttség, hogy a Kossuth március 3-i felirati javaslatában megfogalmazott reformtörekvéseknek érvényt szerezzen, a bécsi kormányzat a magyar konzervatívokhoz fordult. A nádor, István főherceg március 16-án felkérte Szőgyény László alkancellárt, hogy közvetítsen az Államkonferencián az udvar és a magyar álláspont között[4], majd az említett Államkonferencia szükségesnek látta a magyar kancellária országgyűlési (dietális) bizottságának ülését összehívni, melyen Szőgyény mellett Bartal György udvaritanácsos és Zsedényi Ede is ott voltak.[5] A konzervatívok tehát az udvar megbízásából részt vettek az áprilisban szentesített törvények megszületésében. Szőgyény ekképpen emlékezett vissza a bizottságra, visszaemlékezésében ugyanakkor egyben el is határolódott a bizottságtól és annak tevékenységétől: „Eleintén mindig megvolt a szándék a túlságosaknak látszó kívánatok megtagadására, a messzemenő követelések visszautasítására, de erély és szilárd kitartás hiányában azután megadták mindazt, a mit a megfélemlítés, fenyegetődzés vagy az erőszak kicsikart.”[6]

Szécsen Antal	Szőgyény László	Zarka János
Zsedényi Ede	Apponyi György	Dessewffy Emil

A tanácskozáson résztvevők nem tartották szükségesnek egy felelős magyar kormány felállítását, ám a békét megőrzendő nem zárkóztak el attól teljesen; továbbá azt javasolták, hogy a bevezetendő reformokról a nádor és „néhány általa megnevezett férfiú” tegyen javaslatot, természetesen a Pragmatica Sanctióval szentesített közjogi viszony figyelembevételével. A dietális bizottság nem miniszterekről, hanem „felelős orgánumokról” szólt javaslatában.[7]

A benyújtott reformtörvényjavaslatok tehát előzetesen a dietális bizottsághoz kerültek, amelynek elnöke Szőgyény László volt. Az első reformtörvényjavaslatokról már március 22-én elkészítette véleményét a bizottság. A közteherviselés kapcsán nem emelt kifogást, a múltból vett példákkal azt igyekezett bebizonyítani, hogy a nemesi adózás létező gyakorlat volt már korábban is Magyarország történelme folyamán. Az úrbéri szolgáltatások eltörlésével kapcsolatban a kártérítés módját nehezményezték, illetve nem akarták, hogy a szolgáltatások eltörlése azonnal életbe lépjen. Hasonló véleményen volt az Államkonferencia, mely Jósika Samu erdélyi kancellárral és Szőgyénnyel kiegészülve úgy tartotta, a jobbágyság megnyerése prioritást élvez, illetve a jobbágyfelszabadítás Ausztriában már úgyis megtörtént, ezzel pedig csak nőne a birodalom két fele közötti hasonlóság. Az Államkonferencia is fontosnak vélte egy megfelelő kártalanítási törvény meghozatalát. A papi tized eltörlése kapcsán a törvényjavaslat elfogadását ajánlotta a bizottság, ugyanakkor igényelte az alsópapság kártalanítását.[8] A bizottság továbbá elfogadta az úriszék megszüntetését, akárcsak a legelő elkülönözéséről és a faizásról szóló törvényjavaslatot, illetve támogatta egy hitelintézet felállítását is, akárcsak az ősiség eltörlését.[9]

Az 1848. július 2-ra egybehívott országgyűlés főrendek terme a Nemzeti Múzeum épületében

Az úrbéri szolgáltatások eltörlésével kapcsolatban egyébként 1848. március 23-án Tarnóczy Kázmér, konzervatív Nyitra megyei követ módosító javaslatot nyújtott be az országgyűlésen. A beadvány a kármentesítés pontos meghatározását óhajtotta, míg a főrendi ház tagja, Andrássy György egy külön törvény megalkotását javasolta a faizás ügyében. Babarczy Antal, Csongrád megye konzervatív követe pedig a már korábban megkötött örökváltsági szerződések érvényének fenntartását javasolta. Tarnóczyt végül megbízták a törvényjavaslatok kidolgozásával, javaslatát azonban széleskörű nemtetszés fogadta, azt Kossuth is bírálta, az ülésen elnöklő Széchenyi István pedig ketté is tépte azt. Mindezekből látszik, hogy a diéta konzervatív beállítottságú résztvevői március közepén csupán az események további radikalizálódásától tartva fogadták el a törvényjavaslatot, és amikor a helyzet csillapodni látszott, megpróbálták saját meglátásuk szerint alakítani azt.[10]

Andrássy György	Babarczy Antal	Tarnoczy Kázmér

A felelős magyar minisztérium felállításáról szóló törvényjavaslat kapcsán a bizottság azt javasolta, kevés módosítást hajtsanak végre azon, nehogy felkorbácsolják az indulatokat. Kifogásként említették, hogy a törvényjavaslat nem tartalmazta a királyi felségjogok felsorolását, illetve hiteles hely mivoltára hivatkozva fenn akarták tartani a kancelláriát. A felelős kormány intézményét mint végrehajtó hatalmat elfogadták, arra hivatkoztak, az véleményük szerint nem érinti Bécs fennhatóságát. Hasonlóan elfogadták a honvédelmi minisztérium[11] felállítását is, kifogást egyedül az önálló pénzügyminisztériummal szemben emeltek. A törvényjavaslat kapcsán annyi kibővítést akartak, hogy a minisztereket a király Bécsbe hívhassa, a főispánokat a király nevezze ki, a miniszteri fizetéseket a nádor csak előterjeszthesse.[12]

Március 26-án az Államkonferencia – melynek ülésén Szőgyény és Jósika mellett id. Mailáth György gróf és Somssich Pongrác[13] is részt vett magyar oldalról – azon az állásponton volt, hogy az országgyűlést lehetőleg oszlassák föl. Az országos mozgalomtól egyébként ekkor még a liberálisok is tartottak, Batthyány Lajos gróf például egy aggodalommal teli levélben fordult a nádorhoz. E levelet István főherceg Szőgyénynek is megmutatta, majd úgy döntöttek, egy emlékiratban fordulnak az uralkodóhoz a „zavaros állapotok” megoldása céljából. E memorandum vagy az országgyűlés katonaság általi feloszlatását vagy az országgyűléssel való gyors megegyezést ajánlotta. Szőgyény maga a megegyezés és az engedmények pártján állt, ezt pedig igyekezett az Államkonferenciával is elfogadtatni a törvényjavaslatok ártalmatlanságának bizonygatásával. A békés megoldást végül az is elősegíthette, hogy nem volt sem elég idő, sem elég pénz arra, hogy csapatokat vonjanak össze Pozsonynál.[14]

Somssich Pongrác	Mailáth György	Jósika Sámuel

Szőgyénynek nagy szerepe volt abban is, hogy kimondták Magyarország részesedését a birodalmi kiadásokból, azaz „Magyarország hozzájárult az udvartartás költségeihez és a központi állami kiadásokhoz”[15]. Továbbá leszögezték a közös vám- és kereskedelemügy szükségességét, illetve az államadósság tekintetében csak tőke-, nem pedig kamatrészesedést határoztak meg.[16]

A március 28-i királyi leiratban meghatározott négy feltétel – csak István nádorra terjedjen ki a nádori teljhatalom, tartsák meg a kancelláriát, a vám- és kereskedelemügy közösségét ismerjék el, és csak a király rendelkezzen a haderővel – heves ellenállást váltott ki Pozsonyban. Láthatjuk, hogy a négyből az első három feltétel Szőgyény és a konzervatívok véleményét tükrözte, így nem véletlen, hogy Kossuth kikelt ellenük – elsősorban Apponyi és Jósika ellen – a március 29-i kerületi ülésben.[17] Kossuth ebben a beszédében kijelentette, amennyiben a legkisebb módosítást is végrehajtják a királyi ígérethez képest, „gróf Apponyinak, báró Jósikának s némelly egyéneknek mint hazaárulóknak proscribáltatását fogom kivánni”.[18]

Széchenyi István	Batthyány Lajos	Deák Ferenc	Eötvös József

Az elutasítás miatt március 30-án Bécsbe hívták tárgyalni Batthyányt, Deákot, Eötvöst és Széchenyit, s a tárgyalásokon Szőgyény, Bartal és Jósika is részt vett. A bécsi kormányzat részéről Franz von Pillersdorf báró, míg az udvar részéről Ferenc Károly és Lajos főhercegek vettek részt a tárgyaláson. A lázadástól való félelem árnyékában végül módosították a március 28-i leiratot. Szőgyény kardoskodása ellenére elejtették a kancellária megtartását, s beleegyeztek a nádori hatalom kiterjesztésébe, amellett, hogy a király kegyelmezési, katonatiszti és főpapi kinevezési és adományozási kizárólagos jogát meghagyták. A kompromisszum része lehetett, hogy Kossuth a kevésbé veszélyesnek ítélt pénzügyi tárcát kapja meg, amit a konzervatívok is elfogadtak. A miniszterek névsorát Kossuth jelölésének kivételével Szőgyény is támogatta.[19]

Ferenc Károly főherceg	Lajos főherceg	Franz von Pillersdorf

Április elején a dietális bizottság elé került az évenkénti pesti országgyűlést tartalmazó törvényjavaslat. Ezzel szemben egy kifogást emelt a bizottság, azt, hogy a helyszín meghatározása a továbbiakban is királyi felségjog legyen.[20] A népképviseleti országgyűléssel kapcsolatban a bizottság támogatta, hogy az eddig is szavazati joggal bírók megtarthassák ezen jogukat, amivel céljuk az arisztokratikus elv biztosítása volt. A tervezett választójogi cenzust túl alacsonynak találták[21], a képviselők számát viszont akceptálták. Egyedül az erdélyi megyék képviseletét ellenezték, de végül ebbe is belenyugodtak.[22] A Határőrvidék képviseleti jogát illetően mindenekelőtt a Szent Korona országainak integritását tartották szem előtt, Szőgyény Magyarország részeként tekintett a területre. A megoldást az jelentette, hogy az udvar engedett, ám a katonai szervezetet a törvényjavaslat nem érintette.[23]

Népképviseleti országgyűlés ülésterme a Pesti Vígadóban

A nemzetőrségről szóló törvényjavaslatban az Államkonferencia kifogásolta a fegyverek kiosztási módját, mivel tartottak a nemzetőrök esetleges felkelésétől, ám végül változtatás nélkül fogadták el ezt a javaslatot is. A dietális bizottság a sajtótörvény vonatkozásában eleinte az esküdtszéki tagság vagyoni cenzushoz kötését javasolta, ám végül azt is módosítás nélkül fogadták el.[24]

A Partium bekebelezését a konzervatívok többsége támogatta (erről egyébként már 1836-ban törvény intézkedett, melyet azonban az uralkodó nem hajtott végre), így a dietális bizottság ezt javasolta elfogadásra, azonban az Államkonferencia ülésén, miután az szintén helybenhagyta a törvényjavaslatot, Jósika tüntetőleg elhagyta az üléstermet. Az erdélyi és a magyarországi konzervatívok tehát eltérő véleményt foglaltak el ebben a kérdésben.[25]

Így volt ez az erdélyi uniót illetően is. A dietális bizottság feleslegesnek tartotta a törvényjavaslat tárgyalását, hiszen úgy vélte, azt először az erdélyi országgyűlésnek kell elfogadnia. Szőgyény azt gondolta, noha veszélyes visszautasítani a törvényjavaslatot, az Erdélyben úgyis el fog bukni.[26] Károlyi Árpád szerint egyedül Somssich Pongrác támogatta meggyőződésből a javaslatot. Április 10-én Jósika Samu éppen emiatt a törvényjavaslat miatt nyújtotta be lemondását.[27] A Magyar Udvari Kancellária feloszlatása (1848. április 12.) után egyébként Szőgyény László sem vett részt az Államkonferencia ülésein.[28]

A konzervatívok tehát március közepétől kezdve részt vettek az áprilisi törvényeket előkészítő bécsi tárgyalásokon, hiszen a bécsi udvar számított rájuk, mint maga magyarországi bizalmasai. Több esetben az ő javaslatuk és véleményük tükröződött az udvar törvényjavaslatokra adott válaszán, ami mutatja, a bécsi birodalmi vezetés megbízott a konzervatívokban – noha a forradalmak okozta szorult helyzete miatt nem is nagyon lehetett más választása. A forradalmi hevületben végül a konzervatívok véleménye nem érvényesülhetett a pozsonyi országgyűlés többségi véleményével szemben, de szorult helyzetükből adódóan ők sem gördítettek nagy akadályokat a törvényjavaslatok elé. Tették ezt elsősorban a kedélyek megnyugtatása céljából, hiszen tartottak attól – amint az végül be is következett –, hogy az események újabb, még radikálisabb fordulatot vesznek. Ugyanakkor az áprilisi törvények előkészítő tárgyalásain csak néhány Bécsben tartózkodó, hivatalban levő konzervatív vett részt (Szőgyény, Jósika, Bartal, Somssich, Zsedényi), a betegeskedő, március 15-én a kancellárságról lemondó Apponyi György nem, illetve majd az 1850-es évekbeli konzervatív programok megfogalmazója, Dessewffy Emil sem. Így ők később nem érezhették kötelezve magukat e törvények legitimitásának elismerésére.

Ugyanakkor Bécsben és Pozsonyban is érezték, hogy az áprilisi törvények csak keretet adtak a jövőre nézve, azt a magyar kormány azonban az elejétől fogva érezte, hogy a magyar – birodalmon belüli – önállósodási törekvések ellen mind a bécsi udvar, mint az osztrák kormány fellép.[29]

A forradalom és az áprilisi törvények, illetve pártjuk felbomlása után a Konzervatív Párt korábbi vezetői vagy Bécs felé vették az irányt, hogy minél közelebb legyenek a birodalmi politikai centrumhoz, vagy saját birtokaikra vonultak vissza, és csupán külső szemlélői lettek az eseményeknek. A korábban hivatalt betöltők, illetve a párt vezetéséből kimaradók jórészt Magyarországon maradtak, sőt hivatali alkalmazá­sukat sem veszítették el. A forradalom előtt hivatali posztokat viselők jó részét ugyanis továbbra is alkalmazták az újonnan megalakuló minisztériumok 1848-ban, de fizetésü­ket egyelőre azok is megtarthatták, akik nem kaptak állást.[30]  A konzervatívoknak volt egy olyan rétege is, akik, habár támogatásukról biztosították az új magyar kormányt, alapvetően a forradalmi eredmények felszámolásában voltak érdekeltek. Ez a réteg volt az, amely majd az 1848 végén meginduló császári offenzíva következtében elfoglalt területeken megszervezte az ideiglenes császári és királyi közigazgatást.

Krizsán Bálint
történész doktorjelölt
Szegedi Tudományegyetem
Történelemtudományi Doktori Iskola

 2024. április