A magyar reformátusság 19. századi konzervatív hagyománya

A magyar reformátusság jozefinizmus- és liberalizmusproblémája

Ravasz László

Ravasz László egyik 1915-ös tanulmánya szemrevételezi az úgynevezett „hagyományos protestantizmus” jelenségét. Az akkori kolozsvári teológiai tanár – erdélyi egyházkerületi lelkészi főjegyző (ilyen minőségében püspökhelyettes) szerint műveltségi szempontból a tradicionális protestantizmus egy népi és egy előkelő elemre volt felosztható. Ezek közül az úgynevezett „magas protestantizmus” volt a „nemzeti protestantizmus”. Ez a „nemzeti protestantizmus” – bár a hagyományosság díszében tetszelgett – valójában az 1830-as, vagy legfeljebb az 1780-as évekig visszavezethető entitás volt. A jozefinizmus, illetve a reformkor bizonyos törekvéseiben ugyanis a protestantizmus sajátjaira ismert. Ebből alakult ki az állami patronátusért folytatott küzdelem, melynek késői utózöngéje az állami finanszírozás kiterjesztéséért folytatott filléreskedés lett. A magyar protestantizmus levált a nemzetközi protestantizmus fő trendjeiről, ami a legnyilvánvalóbban abban mutatkozott meg, hogy sem a felvilágosult, sem a reform-, sem a pátenskori liberális küzdelmek tulajdonképpeni vezérférfiai nem protestánsok voltak.

A liberális katolikusok „protestantizálásáért” cserébe a protestantizmus az 1880-as évek közepéig saját – racionalista szellemű – kiüresítésével, elszíntelenítésével felelt. Fő eszményei a szellemi és nemzeti szabadság lettek. A szabad gondolkodás ebben az összefüggésben azt jelentette, hogy a reformátusok – hála Istennek – nem hisznek annyi badarságot, mesét, a tekintélyekhez és előítéletekhez sincsenek úgy odaláncolva, mint a katolikus atyafiak. Az 1830–60-as években látszólag a protestáns színezetű felvilágosodottság és a protestáns mártíriumoktól[1] táplálkozó szent nemzeti érzés együttese vívta a maga diadalmas harcát. Ennek nyomán a protestantizmus soha máskor nem látott dédelgetett kedvenccé vált a magyar közgondolkodásban. A pátensküzdelmek idejére (1859–1860-ra) az a sajátos kettősség alakult ki, hogy míg nemzeti szempontoktól indíttatva a katolikus klérus is hajlandó volt a protestánsok oldalára állni, a konzervatívabb protestánsok akár reakcionárius attitűdöket is hajlandóak voltak felvállalni, hogy saját liberalizmusuk hitbéli túlzásait visszaszorítsák. Valójában a protestantizmus 1791 után is mindössze az államrezon-kérdés társadalmi, illetve a rendi ellenzékiség politikai vetületét képezte. A protestáns egyházak – és azon belül is a nagyobb és magyarabb református – a maga egyházi mivoltában tulajdonképen csak a pátensharcokban lett az ország szellemi életének köztényezője. És ekkor is valójában a nemzeti érzés pillére volt az, ami e címke alatt rejlett.[2]

A protestáns pátens (szövegét közölte a Protestáns Egyházi s Iskolai Lap 1859. évi 38. száma, 1859.szept.20.)

Ha Ravasz László fentebbi gondolatait alaposabb értelmezés alá vetjük, az alábbi megállapításokat rajzolódnak ki előttünk: 1.) A nemzetközi protestantizmusnak két alapvető trendje volt: az államegyházi típusú fejlődés (más néven High Church vallásosság), illetve a szabadkeresztyénség (vagy más néven szabadegyházi fejlődési modell). A 18–19. századra dinamikában és társadalmi hatóerőben egyaránt az utóbbi vált uralkodóvá. 2.) A magyarországi viszonyok között a kor két uralkodó eszméje a jozefinizmus és a liberalizmus voltak. Különböző mértékben ugyan, de mindkettő felvilágosodás gyermeke volt, így hozzájuk a protestantizmust – az ellenreformációs elnyomás okán – az eszmei és gyakorlati (törekvésbeli) rokonságérzet szálai fűzték. Jozefinizmus alatt jelen tárgyalásban azt az egyházpolitikai rendszert értjük, amelyre egyszerre jellemző a.) a vallási türelmi politika; b.) a dogmatikai indifferentizmus;[3] c.) vallás és az egyház(ak) államrezon-központú, etatista alárendelése; d.) a társadalmilag hasznosnak ítélt lelkészkedő papságról való anyagi és szociális gondoskodás. A jozefinizmus, illetve a liberalizmus iránti ideológiai elköteleződés révén vált le a magyarországi a nyugati protestantizmus fő trendjeiről. 3.) Mivel a szabadelvűség szellemi értelemben a jozefinizmusnál is nagyobb kihívást jelentett, ez a magyarországi protestantizmus számára az alábbi alternatívát állította: a.) a nacionalizmussal való eszmei rokonságának szorosabbra húzása; b.) a liberalizmus hitbeli túlzásaival szemben az állami gondoskodásra (asszisztenciára) alapozott reakcionárius attitűdök felvállalása. Ebből a szempontból, amit itt konzervativizmusnak nevezhetünk, az valójában egyfajta protestáns jozefinizmus.

Elemzésemben sokszor hívom segítségül Varga Zoltán 1934-es tanulmányának kiváló meglátásait. A sajtóviták terepén szeretném bemutatni azt a folyamatot, ahogyan az egyházfegyelem kérdése napirendre került.

A magyar reformátusság indifferentizmus-problémája

A magyar reformátusságra hatást gyakorló öt szimbolikus (hitvallási) irat mindegyike nagyon egyértelműen tanít az egyházfegyelemről.[4]

Bessenyei György

1781-ben Magyarországon is beköszöntött a felvilágosult tolerancia. Ezzel társadalmilag felszínre törhetett a szupranaturalista–naturalista ellentét is. Élesebbé vált, hogy ki követi a puritánus gyökereket, és vallja a lelki újjászületést, illetve ki a híve az új típusú felvilágosult természetvallást valló naturalistáknak, ahol az erkölcsi felsőbbrendűséget mindegyik fél magának követelte. Bessenyei György életének (anyagilag is) szerencsétlen 1782–1784-es esztendei után kíméletlenül gúnyolta, leszólta testvéreit, Lászlót, Boldizsárt és Juliannát. 1787-ben magából kikelve írta az ügyvédjének: „Igen rendes accentusa [itt: látszata] volna az Boldizsár Úrban az úgynevezett újjászöletésnek és hites [értsd: hűséges, hithű, hiteles] keresztyénségnek, melyet olyan nagyon feliben [fölébe] tesznek a naturalismusnak.” „Reparálnának-e egy szeget? vagy szántanának-e egy barázdát?” – vette célba tunyaságukat. „Oly veszekedés van miatta [mármint a vagyon, az osztozkodás, az adósságok miatt] közöttük, hogy már István és Sigmonddal kevésben múlt, gyilkosság nem esett. Miközben a perpatvar, a scandalum szüntelenül folyik közöttük, a jószág pedig vigkipen való elpusztulásához csak egy lépésnyire van már, de különben is, hogy pusztuljak el, itt is az a cél.”

Für Lajos joggal jegyzi meg, hogy a Bessenyei György által oly keserűen kárhoztatott megbízhatatlanság, anyagiasság, önzés, összeférhetetlenség és erőszakosság tekintetében a nagy író egyáltalán nem volt kívülálló vagy éppen testvérei fölött álló, náluknál különb ember.[5] Az újjászületés jelentőségének megkérdőjelezése[6] immár a keresztyén szellemiség felszámolódásának irányába hatott. Nem javult a helyzet akkor sem, amikor az 1750-es évektől terjedni kezdett felvilágosult naturalizmusnak (más néven deizmusnak) a század végén megroppant a szellemi alapja. A természetes vallás ideájának lehanyatlásával a magyar református szellemiség folyamatosan egy olyan intellektuális racionalizmussá (más néven intellektualizmussá) konvertálódott át, mely egyre inkább a német idealizmus hatása alá került. A racionalizmus és idealizmus az 1830-as évekre az egyházi szolgák gondolkodását is átjárta.[7]

Szikszai György: A természeti és keresztyén vallás (1804. évi kiadás)

A tiszántúli egyházkerület traktuális konzisztóriuma 1794/66. számú (augusztus 12-i) határozata már olyan értelemben rendelkezett az igaz hit védelméről, hogy „[…] amikor a vallást ostromló sok könyvek jőnek ki, és az azokból beszívott vélekedések hazánkban is terjednek; azonban olyas könyv nincs az emberek kezében, mely a keresztyén vallást védelmezné és az annak igazságinak hívésében erősítené inkább.” Ez a határozat lényegében végrehajtatlan maradt, noha ennek nyomán keletkezett két mű. A kinevezett bizottság egyik tagja, Szikszai György (1738–1803) elkészítette ugyanis A természeti és keresztyén vallás című munkáját, mely határozottan apologetikai, illetőleg polemikai irányzatúra sikeredett. 

Seiler György könyve

Az 1799-es előszóban egyébként a szerző maga szép példáját adja a keresztyén egyetértésnek: „Ideje is volna már, hogy a három keresztyén felekezetek (róm. kath., evang., reformátusok) felébredjenek és az egymás bántása helyett a naturalismusnak, socinianismusnak, indifferentizmusnak, moralismusnak, rátionalismusnak sat., a melyek a tiszta keresztyén tudomány ellen törekednek, [...] megvetésében s a keresztyén tudománynak oltalmazásában egygyé legyenek.” Ez a mű a magyar keresztyén hitépítő irodalom ínséges mezején sokáig használható maradt. Mellette Szentpéteri Hodor Pál (?–1842) akkori vattai (Borsod vm.) református lelkipásztor fordította magyarra Georg Seiler (1733–1807) erlangeni professzortól A keresztyén vallásnak rövid védelmezését. Ez könyvformában 1799-ben Debrecenben jelent meg, 8 számozatlan és 398 lapon, Vay József tiszáninneni főkurátornak és Szőke Ferenc borsodi esperesnek ajánlva.[8]

A magyar reformátusság „lojalitás versus ellenzékiség” problémája

Varga Zoltán 1934-es nagytanulmányában nagyon helyes distinkciót tesz a protestáns lelkészek lojális gondolkodását, illetve a közvéleményi aulikusságot illetően, mint ami két, egymástól precízen elkülönítendő valami. A lojalitás ebben az értelemben a király magasztalása, míg az aulikusság az Isten kegyelméből való királyság intézményének – vagyis az úgynevezett abszolutizmus-elvnek – a hangoztatása.[9] Utóbbi nem kizárólag, sőt, protestáns szempontból nem is elsősorban a Habsburg Birodalomra jellemző jelenség volt.[10] Ebből a szempontból még az olyan konzervatív személyek, mint Szoboszlai Pap István gondolkodása is – a taktikai hasznosság elve szerint – ide-oda mozoghatott.

1826-ban őszén azon gyanúra jöttek a protestánsok [„Luther és Calvin fiai” – sic! – írja a maga is református Kölcsey], hogy a kegyelem útját keresik: hajlandóak a kormánynak engedni, hogy a kormány is engedjen nekik, s így az oppositionak [az ellenzéknek] hű tagjai nem lehetnek.[11] Válaszul a protestánsok [sic!] azt voltak kénytelenek bizonygatni, hogy nem az uralkodói kegy élvezése vezeti őket. Fő céljuk a békesség, amit úgy kell maguknak kiküzdeniük, hogy közben a protestánsok forradalmiságát célzó közkeletű vádak ellen is védekezniük kell. A fentebbi gyanúsítgatásokat sok gonosz lelkűek készakarva táplálgatják; s örülnek, ha ez úton a követek közé hasonlást vethettek.[12]

Szoboszlai Pap István

Szoboszlai Pap István az országgyűlésről küldött magánlevelei és a „királyi kegy” kérdésében meghaladják a fentebbi védekezés mértékét.[13] Diétái prédikátzióiban pedig a „conterrevolutionair”-ségben megnyilvánuló konzervatív alapállását is nyilvánvaló tette: „Amely törvények alatt századokig boldogúl élt a nép, még elromolva is hasonlók a remek épülethez, melynek omladékáit is tsodálva nézi a késő maradék s mustrát keres bennek az újabb idők számára.” Az ősi törvényekhez való ragaszkodásnak nem szabad a szükséges változásokat akadályozni, de nem is ,,erőszakos ugrások”-kal kell a régi törvényt újakkal felcserélni. „Tsak a mi láttunkra és érésünkre is, mely sok tartományok borúltak vérbe és tűzbe! mely sok nemzetekre jött pusztúlás és veszedelem, mivel az Atyák által tsinált határok vakmerőén elbontattak[14] amiatt, hogy az újításnak nyughatatlan lelke megvetette az Atyáknak bölcsességét; feláldozta egy tsiklándozó uj gondolatnak azt, amit századok tapasztalása és haszonvétele helybehagyott.” A bölcs ember[15] példájára inti az egybegyűlt rendeket. A bölcs ember nem ragaszkodik előítélettel és vakbuzgósággal ahhoz, ami régi, csupán régisége miatt, de az új dolgok után sem törekszik csak azért, mert azok újak. Középutat kell keresni a kettő között, megerősítvén az ősök építette régi alkotmányt, úgy alkotván törvényeket, „[…] hogy egyfelől el ne bontassék a határ, melyet az Atyák — nyolc száz esztendők alatt — tsináltak, másfelől megadassák az időnek, amit kíván”.[16] Inti a rendeket: a magyar nemzet követeiben s követei által munkálkodik az országgyűlésen, ezért azok munkájának méltósággal kell folynia, kizárván minden alacsonyságot, személyeskedést; mérséklettel, mely hideg óvatosság kormánya alá veti az indulatok hevét. Istent félve, a királyt tisztelve[17] és a hazát okosan szeretve[18] tegyenek tehát olyan intézkedéseket, amelyek előre vigyék a magyar nemzetet. Az elmúltakban tétetett le a fundamentom, melyre építeni kell a törvényhozónak, hogy ne fövenyre építsen, hanem kősziklára.[19]

br. Vay Miklós

Szoboszlai az 1844. évi III. tc. előkészületi munkái során 1844. július 7-i Vay Miklós báróhoz intézett levelében egyetlen íráson belül is képes volt a más-más körülmények/megfontolások megkövetelte eltérő egyházpolitikai stratégiákat mérlegre tenni: 1.) Az 1832–36-iki országgyűlésen a vallásügy ünnepélyes levétele a tárgyalásokról sokat használt az 1839–40-iki megállapodás[20] létrejöttének. „Még egyszer deponálni [elfektetni] s akkor hiszem, hogy a jövő országyűlés több jót szülend.” Levele későbbi részében azonban még egyszer visszatér erre a kérdésre egészen más manírral: [ha már egyszer] az országgyűlést [sikertelensége miatt] méla undorral vegyes unalom övezi, [ebben a helyzetben] a vallásügyben konvent tartását sürgeti, hol ,„energica declaratiot“ kell tenni, ami bizonyítja, hogy a protestánsok mindaddig törvényesen zörgetnek, míg a teljes szabadságot, egyenlőséget nem kapják meg. „Mi nem kegyelmet kérünk, hanem igényeljük, követeljük azt, mi Isten és emberi törvények szerint joggal illet bennünket.” Megemlíti a Helytartótanács legújabb leiratát melyben az a püspök és konzisztórium címek használatát megtiltja, s azt az ugyancsak ebben az időben napvilágot látott másikat is, mely az ezredeknél lévő protestáns tábori lelkészek alkalmazását csak ideiglenesnek [értsd: nem a hadsereg hivatalos állományába tartozónak] mondja. A püspöki cím megvonása Szoboszlait már nem nagyon bántja: „[…] ez már régi, elkopott fegyver ellenünk.”[21] De hogy a konzisztórium névtől eltiltják az egyházkerületet, azt már igazán soknak találja, mikor annak használatát az 1791. évi XXVI. tc. [4. §] megengedi. Máskor sem egyiket, sem másikat nem venné sokba, de most, éppen az országgyűlés alatt, mikor a protestáns vallásügy van szőnyegen: „[…] most valóban nem egyébnek tekintem ezt, mint keserű gúnynak ellenünk, demonstratiónak arra nézve, mit várhatunk a jövőben.“ Hasonlóan vélekedik a tábori lelkészeket illető végzésről is. Kéri Vay Miklóst, ismertesse meg ezen rendeleteket a tekintélyesebb követekkel, hadd lássák azok, mily jövő vár a protestánsokra.[22]

„Nyilvánosság contra presbiteri elv” → „népképviselet contra egyházfegyelem” vita

A Lonovics József-féle római követjárás legfőbb eredménye, a vegyesházasságok passiva assistentia melletti megköthetőségével járó megegyezés kapcsán – Varga Zoltán teljesen helytálló konklúziója szerint – először leplezte le a magyarországi konzervatív – liberális paradoxont. A konzervatívok úgy tekintették vallásügynek [értsd: olyan „pura sacra”-nak, a vallás legbelsőbb lényegét érintő, autonomikus ügynek] a házasság, így a vegyes házasságok kérdését is, hogy éppen az ellenzéki és szabadelvű[23] körök kényszerültek ellenükben az állami beavatkozás szükségességét hirdetni. Az állami fennhatóság [pontosabban: mindenhatóság] gondolatának előtérbe nyomulása [idegen szóval élve: az etatizmus] sütötte rá vallástalanság bélyegét igazából erre a nemzedékre.[24]

Kossuth Lajos vezércikke

Az 1839–40-es országgyűlésben tapasztalt ereje meghozta a nemzeti liberális reformellenzék önbizalmát. A tekintély elvén felépülő politikai élettel szembeni fellépéssel párhuzamosan támadás indult meg az addig bevett egyházigazgatási rendszer ellen is. Az 1841. június 21-i dunamelléki egyházkerületi közgyűlés a felső-baranyai egyházmegyei lelkészek panaszára azt a határozatot hozta, hogy mivel az egyházkerületi gyűlések és több egyházmegye gyűlései már évek óta [1832 óta] nyilvánosak,[25] minden egyházmegye a tanácsban részt venni kívánóknak bemenetre, szólásszabadságra engedélyt adjon, kivévén a szigorúan bíráskodási ügyeket. Hogy pedig a gyűlések pontos idejét mindenki megtudhassa, az egyházmegyei gyűlések napját a hírlapokban, az egyházkerületi közgyűlések idejét pedig templomi szószékből kell kihirdetni.[26] Kossuth a Pesti Hírlap 1841. július 17-i vezércikkben felveti egy – a protestáns egyházi körökben is óhajtott — egyházi lap gondolatát, remélve a felsőség jóváhagyását, és hogy a később megjelenő lapnak még szerkesztői is azok lesznek, akiket [mármint Székács Józsefet és Török Pált] erre ő javasol.[27]

Az 1841. október 3-án tiszántúli református szuperintendenssé választott Szoboszlai Pap István szentelési beszédében saját püspöki programját így határozta meg: „Presbiterialis püspöknek kell lenni […], mert ha még behozva nem volna e kormányzásmód, én fogtam volna első lenni, ki annak felállítását indítványozná: presbiterialis püspöknek, hogy midőn a vallásnak belsője [értsd: belső lényegét érintő „pura sacra”-ja] képviseltetik az egyházi rendben, legyen annak külseje — a közálladalomi kapcsolata és viszonya — képviselve a világi rend által.”
Az új püspök tehát a presbiteri elvet úgy érti, hogy törekedni kell az állam–egyház viszonyban eljárni képes világiaknak az egyházkormányzatba való bevonására. Pontosabban a külső ügyekben járjanak el, és ne akarjanak a lelkészi kompetenciákba tartozó dolgokba akármilyen világi alapállás szerint beleszólni.

Vay Dénes tudósítása

A szervezeti elvű megközelítést igazolja, hogy Szoboszlai a rákövetkező napokban már a püspökszentelési eljárás hiányainak kiigazításán gondolkodott. Ezért indult ellene egy Vay Dánielnek tulajdonított támadás a Pesti Hírlapban. A támadás ürügyét a tiszáninneni egyházkerület 1841. szeptember 28-i gyűlése adja, ahol először a nyilvánosság kártya megjátszása történik meg. A gyűlés helyszínéül ugyanis a bérces Torna egyik rejtett szögletébe szolgált. A körülbelül ezer lakost számláló Perkupának lakói műveletlenek, hiányoznak a megfelelő lakások, amelyek a megjelenők számára szállásul szolgálhatnának, közlekedésre alkalmatlan utak vezetnek ide. „A község [értsd: közösség […] a szellemi és nyilvános élet működhetésének hazája.” Keresve is alig lehetetett volna alkalmatlanabb helyszínt találni oly gyűlés tartására, mely négyszázezer lelket képvisel, s „[…] melynek alapja nagy részben a jogegyenlőség s így éltető eleme a nyilvánosság volna.” Nem véletlen, hogy a megjelentek száma csupán ötven volt, melynek a világiak távolról sem alkották a felét. Ilyen körülmények között aggodalomra ad okot, hogy az ily események az egyházi rend, vagy éppen egyes családok túlnyomó befolyást gyakorolhatnak, s kártékony nepotizmus és hierarchia korcsosítják el az egyenlőségre épített rendszert. „Ha valaha itt bizonyára pénzen [értsd: áron] is meg kellene vásárolni a nyilvánosságot.”[28] Utóbbi gúnyos utalás éle Szoboszlai Pap István elé vág;[29] és arra utal, milyen körülmények között, milyen anyagias ígéretekkel juttatta még debreceni prédikátorként saját, alkalmasnak gondolt jelöltjét, Vay Miklós bárót – egyébként az aulikus Tisza Lajossal szemben –, a lelkészi szavazatokkal a tiszántúli főgondnoki pozícióba. És valóban, a rákövetkező híradás gondolatfűzése is arra utal, hogy az előbbeni adu megjátszása után a szerző valójában a református Tiszántúlt akarja megtromfolni. Bírálgatni kezdi ugyanis a kis ügyekben, „kis áldozatokkal” járó reformokkal szemben tartózkodó debreceni magatartást. Ezek a „kis ügyek” az alábbiak lennének: az unió, amely alatt itt elsősorban a pesti közös főiskola ügye lenne értendő, illetve a generalis konvent hatásköre és annak kettős elnöksége.[30]

Fésös András cikke

A támadásra az egyházkerület egy Fésős András lelkészi főjegyzőnek tulajdonított cikkben válaszolt: a konvent történeti fejlődése nélkülözi a szilárdságot [értsd: ahhoz hogy határozatképes /= országos hatókörű/, állandó szervvé lehessen szervezni], és míg az egyházkerületek kormányszerveit [vagyis az 1791. évi XXVI. tc. 4.§ „fokozatokban adott kormányzat”-át] a hazai törvények elismerik, addig ezekben a generalis konventről nincs szó [főleg nem olyanról, ami a kerületi kihirdetési jog ellenében is tudna intézkedni]; az unió hőn áhított és nagy fontosságú ügyében pedig az első lépés a mindenkori legnagyobb vigyázattal megteendő, így azt tanácsost egy minden tekintetben rendszerezett [értsd: szervezettel ellátott] és törvényszerű [értsd: törvényesen elismert] egyházkormányzati intézményből [értsd: traktusból, egyházkerületből] megtenni, hogy azután a helyes eszközök megválasztása körüli vita lefolyhasson.[31]

Kossuth Lajos válaszcikke

Kossuth Fésőssel szemben az unió ügyében írt éles hangú válaszcikke megemlíti az augusztus 13-i egyházkerületi közgyűlésen számosan és részletesen taglalt történeti ellenérveket a valóságosan behozott uniókkal szemben; filléreskedő [értsd: kicsinyes] alapítványügyezéssel[32] vádolta meg vitapartnereit; az unió perspektíváiként pedig az alábbiakat határozta meg. Az unió történhet a magába olvasztás vagy a dogmákbóli mindkét oldali engedés útján, egy harmadik érdekében vagy kölcsönös szeretet alapján; de mindenképpen úgy történjen, hogy az ne legyen „nemzetiség elleni vétek”. Varga Zoltán teljesen helytálló meglátása alapján szerint Kossuth itt a „magyar vallású” reformátusokon belül speciálisan azon konzervatívok ellen szólt, akik inkább hajlottak a tót evangélikus érdekek figyelembevételére.[33]

Az éppen ekkoriban meginduló Protestáns Egyházi és Iskolai Lap alkalmas helyet biztosított azon megállapítások számára, amelyek a külföldi protestantizmus demokráciaalkotó erejére vonatkoznak, [és hogy ezeket a megtermékenyítő erőket] a magyar protestantizmusra nem alkalmazhatjuk.[34] A szintén ez időben Magyarországon megtelepedő skótok [a Skót Misszió tagjai] – birodalomhű, de mégiscsak egy alávetett nagy-britanniai helyzet letéteményeseiként – ugyanakkor félve látták azt is, hogy a magyarországi liberális közszellem gyakran éppen azokkal a diktatórikus allűrökkel lépett föl, mint az a konzervativizmus, mint amelyik ellen küzdött.[25]

„Hagymássy” cikk

Egy „Hagymássy” álnév mögé rejtőző személy a dunamelléki egyházkerületben a püspökválasztás körül bekövetkezett kirívó példát tett szóvá. A rendbontás [önhatalmú újraszavazásra való felszólítás] pedig éppen olyan gyülekezetből (Kecskemétről) indult ki, melynek kebelében olyan [tan]intézet áll, „[…] hol a növendékeknek [egyház]kormány iránti engedelmességre, felsőbbek [értsd: /világi/ felsőbbség] iránti tiszteletre, mások iránti megbecsülésre, békeszeretetre oktatás s főkép példaadás által kellene neveltetniök.”[36] A felháborodásában tollat ragadó Csányi János főbíró szerint egy második Don Quijote lát iszonyú óriásokat Kecskemét felől emelkedni, melyek már-már zsarnok-szellemű ukázokat lehelnek; s bajnoki hivatást érez, hogy ezek ellenében az ókori terrorizmus [értsd: az újabb korhoz méltatlan inkvizítori félelemkeltés] fegyverét megragadva, viadalra szálljon. Pedig a legfelsőbb helyen is helybenhagyott tanulmányi rendszer, a tanulók rendszabályai, a köztiszteletet érdemlő tanítók jelleme, az iskolai elöljárók lelkülete mind általában és egybehangzólag oda vannak irányozva, hogy itt a tanulók nem a csupán légbe okoskodó, hanem a tisztes megélhetést adó tanulmányokban gyakoroltassanak; hogy odafigyelés történjék a nemzetiségre [értsd: nemzeti érzésre]; valamint hogy sem az idétlen tanításbeli viszketeges kórságra, kormány elleni ragadozásra [értsd: államot sértő jogbitorlásra], sem rabszolgai lélektenyésztésére példát bizony ne lássanak, hanem embertársaik iránt az értelmes polgárhoz illő józan engedelmességre oktassanak.[37] Fontos leszögeznünk, hogy mind a témafelvető, mind a válaszadó az [egyházi] rendet a[z iskolai] fegyelem tükrében szemléli, amelynek kérdését a királyi főfelügyeleti joggal hozza összefüggésbe.[38]

„Veszprémi” cikk

Ezzel szemben egy „Veszprémi” álnév mögé rejtőző személy – amellett, hogy egyértelmű hitet tesz az elv mellett – éppen a nyilvánosság elidegeníthetetlen és elengedhetetlen alkatrészének jelenti ki az egyházfegyelmet. Pontosabban azt sürgeti, hogy a[z egyházi] törvények legyenek törvények, és ha van kánon a gyűléseken meg nem jelenő tisztviselők [elsősorban a tanítókra gondol] hivatalvesztéséről, akkor az tartattassék is be.[39] Nagyon fontos leszögeznünk, hogy ez a valóban dunántúli illetőségű személy – akinek példái is ezen egyházkerület területéről valóak – cikke címéül a „Visszaalakulási reformot” választja, ahol egyházépítő javaslataiban a kor mindent magyarítani akaró nyelvezetébe öltöztetve tudatosan és pozitív módon vállalja fel a „reakcionárius” [visszaalakító] attitűdöt, ezúttal az egyházkerülésben is megmutatkozó túlzott liberalizmussal szemben.

Fáy András

Fáy András ekkorra már letette az asztalra Óramutatóját, amelyben a lehető legélesebb hangon kelt ki a „kálvinista inkvizitórizmus” ellen.[40] „Veszprémi” felvetései nyomán – liberális alapállásáról kiindulva – hirtelen ijedten kezd védekezni, ellenfelei érvkészletének felhasználásától sem idegenkedve. A református egyház sírját – úgymond – a részvétlenség és indifferentízmus ássa meg. A „nemzet mindenese” a korszellemre és annak megértésére [értsd: az ahhoz való alkalmazkodás szükségességére] apellál. A 19. – úgymond – az öntudat százada, mely nem fér meg „[…] egykori sötét korok feudalizmusának, fanatizmusának kasztos szűkkebelüségei között többé.” E korszakban szakadoznak a járszalagok, és mindenki nyomozni vágyik, mit miért tesz. A protestánsoknak is haladniuk kell az emberi haladással, ha nem akarják, hogy Németországhoz hasonlóan tele legyenek panasszal, hogy nincs egyházi életük, s ne is ok nélkül keseregjenek, hiszen elnyelik azt a konzisztóriumok.[41]

Befejezés, összegzés

Saját kutatásaim olyan szinten támasztják alá Ravasz László 1915-ös meglátásait, hogy azonosítani tudtam azt a pontot 1842-ben, ahol a protestáns versus liberális megkülönböztetésen belül valaki sajtóviták terepén, előbbiként az utóbbi vallástalan túlzásaival szemben büszkén felvállalja saját visszaalakító–konzervatív attitűdjét. Dolgozatom Szeremlei Sámuel 1874-es megjegyzését is érthetővé teszi, miszerint a magyarországi protestantizmust 1848 óta (sőt részben már azelőtt is) legfontosabb kezdeményezéseit „[…] a képviselet, a káplánrendszer, a lelkészválasztás, az államsegély majd belmisszió, majd az egyházi fegyelem, majd [ismét] a lelkészválasztás, majd a zsinat, majd a lelkészi értekezletek, majd a Protestáns Egylet […]” adták.[42] Az anyagi vonatkozásokkal kapcsolatos pontok 1848 előtti gyökereit egy következő tanulmányomban fogom feldolgozni.

Kovács Kálmán Árpád
történész
VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
tudományos főmunkatársa

2024. április

Megjegyzések:

[1] A protestáns mártírok sora Bocskaival kezdődött, a „református Erdély”-en és a gályarab prédikátorokon keresztül folytatódott, de még később is, Szekfű Gyula Száműzött Rákóczija azért keltett akkora hullámokat, mert a közvélemény jelentős része is – türelmi politikája miatt – kváziprotestánsként könyvelte el a vezérlő fejedelmet.
[2] Ravasz 1915. 42–44.
[3] Indifferentizmus (← lat. indifferentia) → közömbösség → semlegesség → hitközöny: Negatív értelemben a lelki restség egyik formája: a kötelező állásfoglalás elmulasztása vagy megtagadása. A fel nem vállalt (illetőleg közömbösséggel elutasított) értéktől függően súlyos bűn. Okai: a) a komoly lelkiélet hiánya, bűnnel, kísértéssel való harc elmulasztása; az ingerek, információk özönének ellenállni képtelen lélek nem kifáradása, elgyengülése; b) mértéktelenség munkában, szórakozásban, emiatt a szükséges lelki felüdülés elhanyagolása; c) betegség: depresszió. – A negatív közömbösség lehet a lélek számára próbatét is, melyet Isten enged meg a hit erősödése, illetve a lelki szárazság/unalom legyőzése végett. A hitigazságokkal szembeni közömbösség bűn Isten szeretete ellen, mert elhanyagolja vagy visszautasítja az isteni szeretetet. MKL szócikkek nyomán.
[4] CB, 70. cikkely – CH (1563) 81., 82., 83. és 85. kérdés-felelet. – CHP, XVIII. fejezet 14. §. A kálvinista ortodoxiát összefoglaló 1619-es kontraremonstráns (arminiánus-ellenes) zsinati határozatokban: CSD, 4. kánon 17. cikkely – WCF, XXX. fejezet.
[5] Für 2000. 474.
[6] A Friedrich Schleiermacher 1799-es művével kezdődő „modern teológia” a szekularizálódó értelmiség számára próbálta a vallást (és nem a hitet) elfogadhatóvá tenni.
[7] Kovács K. 2015. 25.
[8] Kovács K. 2023. 94–95.
[9] Varga 1934. 252.
[10] Kovács K. 2024.
[11] Kölcsey 1848. 109.
[12] Varga 1934. 253–254.
[13] „Békességben élnek ők Ö Felségének kegyelme és igazságszeretete által. Soha tsak egy panaszok sints, melyre elégtételt nem nyernének.” [Hivatkozás arra a protestáns köztudatban II. József óta gyökeret vert hiedelemre, hogy zaklatásuk az uralkodó és az uralkodó család beleegyezése nélkül, annak akaratával ellentétben történik, és ellenkezik ez a birodalom politikája irányítóinak gondolkodásával is, s csupán a magyarországi klérus nagypolitikai befolyásának tudható be.] Sz. P. I. 1826. dec. 26-i levele Erdélyihez. A nádor mellett foglal állást Széchenyi Istvánnal és Eszterházy Mihállyal szemben. A nemzet igenis kérje jussát kegyelemképpen, így megtartva az uralkodói felsőbbség iránti köteles tiszteletet, és Józsefet ne vádolják azzal, hogy Magyarország nádoraként és ne Ausztria hercegeként hallgassa a felirati vitát. Sz. P. I. 1827. ápr. 30-i levele.
[14] Vö. Mózes V. könyve 19. rész 14. vers; 27. rész 17. vers
[15] Utalás a homokra és a kősziklára épített ház példázatára Lukács evangéliuma 6. rész 47–49. verseiből.
[16] Utalás az ószövetségi „mindennek Istentől rendelt ideje van” gondolatára a Prédikátor könyve 3. rész 1–17. verseiből; illetve az újszövetségi (páli) „alkalmatos idő” gondolatára az Ffézusi levél 5. rész 16.; Kolossébeliekhez írt levél 4. rész 5; valamint a Timótheushoz írt II. levél 4. rész 2. verseire.
[17] Utalás Péter I. levele 2. rész 17. versére.
[18] Utalás a Római levél 12. rész 1. versére.
[19] Varga 1934. 248–253.
[20] Lásd alább a magyarországi konzervatív – liberális paradoxonra vonatkozó megállapítás kapcsán.
[21] Utalás az alábbi rendeletekre: 136/1814 sz. (jan. 4.); 26,096/1815 sz. (szept. 19.) és 33,072/1815 sz. (dec. 12.) Lásd itt részletesebben Egyházi közügy[i] rendelmény-kivonatok 1846. 105.
[22] Varga 1934. 248–253.
[23] Sic! – lásd korábban Kölcsey 1833-ból származó, 1826-ra visszatekintő megkülönböztetését az eltérő indítékú szabadelvű és protestáns ellenzékiség vonatkozásában.
[24] Varga 1934. 275–276.
[25] Széchenyi István Stádiumának 12. pontja.
[26] Varga 1934. 275–276.
[27] Kossuth 1841a 477.
[28] Vay 1841a 699.
[29] Lásd 18. jegyzet.
[30] Vay 1841b 699.
[31] Fésős 1841. 732.
[32] „[…] mutogatták, hogy azt épen honunkba behozni igen bajos, egyebek között azért is, mivel a’ debreczeni főiskolában csupán a’ reform, ifjak számára tett alapítványoknak unió esetében meg kellene minden protestáns ifjak között oszolniok” – A felvetések hátterében az a jogi helyzet állt, hogy az 1791. évi XXIII. tc. a főkegyúri jog részének jelentette ki, hogy a felséges hatalom mindenféle alapítványokat az alapítók szándéka szerint igazgattasson, és ezek hovafordítása felett főfelügyeleti jogot gyakorolhasson.
[33] Kossuth 1841b 732.
[34] Külön nem jelölt esetben az előző szakaszok adataira, magyarázataira lásd még Varga 1934. 265–268.; 298.
[35] Kovács K. 2020. 23–24.
[36] Hagymássy 1842. 131–132.
[37] Csányi 1842. 152.; 155.
[38] Lásd kiinduló jozefinizmus-meghatározásunk (a bevezetőben): „c.) a vallás és az egyház(ak) államrezon-központú, etatista alárendelése”.
[39] Veszprémi 1842. 73–74.
[40] Kovács K. 2020. 20–21.
[41] Fáy 1843. 10.
[42] Szeremlei 1874. 84–85.

Bibliográfia:

[Csányi 1842.] Csányi János: Felelet Hagymássy úrnak a kecskeméti egyházat, várost, ’s iskolai testületet megtámadó becstelenitő czikkére. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (a továbbiakban PEIL), 1 (1842) 152–155.
[Egyházi közügy[i] rendelmény-kivonatok 1846.] Egyházi köz-ügyekben 1844-ig kibocsátott kegyelmes királyi rendelmények kivonatban előadva. Szerk.: sz. n. Wachter, Nagyszombat, 1846.
[Fáy 1843.] Fáy András: Negyedmutató, Óramutatómhoz. PEIL, 2 (1843) 1–10.
[Fésős 1841.] Fésős András [?]: Egyházkerületi dolgok, Debreczen, oct. 18. Pesti Hírlap, 1 (1841) 731–732. (október 30.)
[Für 2000.] Für Lajos: A berceli zenebona. Osiris, Budapest, 2000.
[Kossuth 1841a.] Kossuth Lajos: Egyetemes convent és unio. Pesti Hírlap, 1 (1841) 477. (július 17.)
[Kossuth 1841b.] Kossuth Lajos: Szerk.[esztői megjegyzések]. Pesti Hírlap, 1 (1841) 732. (október 30.)
[Kovács K. 2015.] Kovács Kálmán Árpád: Az állam-egyház viszony és a református felekezeti öntudat problémái a 19. században. In: VERITAS Évkönyv 2014. Szerk. Ujváry Gábor. VERITAS Történetkutató Intézet – Magyar Napló, 2015. 13–46.
[Kovács K. 2020.] Kovács Kálmán Árpád: A 19. századi református újjászületés-viták eszmetörténeti háttere. In: VERITAS Évkönyv 2019. Szerk. Farkas Judit Antónia et al. VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár – Magyar Napló, 2020. 9–25.
[Kovács K. 2023.] Kovács Kálmán Árpád: Az első nagy református újjászületés-vita. In: VERITAS Évkönyv 2022. Szerk. Farkas Judit Antónia et al. VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár – Magyar Napló, 2023. 49–67.
[Kovács K. 2024.]  Kovács Kálmán Árpád: A magyar szabadságharc és kiegyezés a német egyesítés folyamatában. In: VERITAS | Mindennapi történelem. 2024. április 2. https://veritasintezet.hu/hu/mindennapi-tortenelem/a-magyar-szabadsagharc-es-kiegyezes-a-nemet-egyesites-folyamataban (2024-05-08)
[Kölcsey 1848.] Kölcsey Ferenc: Naplója. Dobrossi, Budapest, 1848.
[MLE]  Magyar Katolikus Lexikon. SZIT, Budapest, 1983–2007.
[Ravasz 1915.] Aleph [Ravasz László]: Számadás. Protestáns Szemle, 27 (1915) 41–51, 141–146.
[Szeremlei 1874.]  Szeremlei Sámuel: Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon. Magyarországi Protestáns Egylet. (Magyarországi Protestáns Egylet Kiadványai III., Protestáns Theológiai Könyvtár I.) Budapest, 1874.
[Vay 1841a.]  Vay D[ániel] [?]: Egyházkerületi dolgok. Perkupa, oct. 2. Pesti Hírlap, 1 (1841) 699. (október 16.)
[Vay 1841a.] Vay D[ániel]: A tiszántúli egyházkerületből, Debreczen, oct. 10. Pesti Hírlap, 1 (1841) 699. (október 16.)