Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Gábor Áron moldvai hírszerző útja 1849 tavaszán
Hírszerzés működése Erdély szabadságharcában

2023. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvényünk Szász Erzsébet Történész Műhelyének hatodik írásában dr. Süli Attila hadtörténész, a román területeken gyülekező orosz intervenciós csapatok mozgását feltérképező honvédségi kémszemlék kulisszatitkaiba avat be minket, benne a frissen kinevezett tüzér őrnagy szerepvállalásával...

 
 Hadműveletek Erdélyben 1849 februárjáig

    Erdély 1848 október közepétől háborúba, illetve polgárháborúba sodródott. A császári-királyi csapatok általános támadása után a magyar kormányzat kapcsolata a román fejedelemségekkel megszakadt, így hírszerzői jelentések sem jutottak innen hozzá.
    A székely törvényhatóságok közül csak Háromszék vállalta az önvédelmi harc folytatását, amely határőrvidék lévén lehetőségeihez mérten figyelemmel kísérte a moldvai események alakulását. A szék önvédelmi harcának két szemtanúja, Kővári László történetíró és haditudósító, valamint Dósa Dániel író 1848 december végén hírszerző úton járt itt, jelentést téve a tapasztaltakról. 
    Kővári László évtizedekkel később írt visszaemlékezésében azt állította, hogy ők hozták meg a háromszékiek számára Bem sikeres ellentámadásának a hírét. Ez az állítás azonban aligha felelt meg a valóságnak, mivel egykorú forrásokból tudjuk, hogy erről a törvényhatóság vezetése csak 1849. január 10-én szerzett tudomást, egy másik küldöttség által.
    Kővári és Dósa küldetése azonban abból a szempontból is fontos volt. Puchner főhadparancsnok december 31-én segítséget kért a fejedelemségekben állomásozó orosz csapatok parancsnokától, amelyet rövidesen meg is kapott. Ez pedig, még ha korlátozott mértékben is, nyílt orosz intervenció volt.

 
 Józef Bem
    Az ügy előzménye az volt, hogy 1848. december 19-én a soralakulatokkal megerősített erdélyi haderő támadást indított Józef Bem vezérőrnagy vezetésével A magyar csapatok december 25-én visszafoglalták Kolozsvárt, 1849. január 13-án bevonultak Marosvásárhelyre, majd rövidesen elérték Csík- és Háromszéket. A Puchner megsegítésére bevonuló mintegy 7 ezer fős cári haderő feladata elsősorban Nagyszeben és Brassó védelme volt, az így felszabaduló csapatokkal pedig Bem ellen tudott operálni a császári-királyi főparancsnok.
Az intervencióról először Nagy Lajos, a zabolai gróf Mikes-család gazdatisztje tudósította Németh László háromszéki kormánybiztost. Nagy elsődleges forrásai a Brassóba vásárra ment bodolai lakosok és a hétfalusi csángók voltak. A székely csapatok rövidesen összecsaptak Barcaszentpéternél az orosz alakulatokkal. (1849. február 4.)
Németh Lászlónak moldvai kémje is volt. Az 1849. február 22-én Csány László teljhatalmú országos biztoshoz írt levelében így fogalmazott:

   „A moldvai levelezőnk nevét, könyörgöm, tartsuk titokban, mert ezen embert még több ideig is lehet használnunk, ha netalán a körülmények úgy kívánandnák.”

A háromszékieknek az oroszokkal való kapcsolatfelvételéről tanúskodnak levél további sorai:

   „Nem mulaszthatok el még egy érdekes esetet meg írni; egy székely mámoros fővel az Ojtozi határszélnél átment Moldvára, Boér Kantakuznak[1] épp a határvonalon lévő fogadójába. S ott a fogadóst ijesztgetvén azt mondotta, hogy vége néktek, jönnek a magyarok, s az ott közel Sósmező nevű oláh falut egészen elpusztították! Ezt az éppen csaknem a fogadó melletti őrházba lévő tisztnek feljelentették, s ez tovább a muszka tisztnek. Úgyhogy csaknem az egész Moldvát fellármázták, a gyors futásba egy lovok el is döglött, s csakhamar a közeli helységekből vagy 400 kozák a határvonalra meg is érkezett, s akkor látták, hogy ez egész semmi. S úgy tettek más tudósítást. Fölsejtvén az egész eseményt, ennek megvizsgálására e hó 18án negyed magammal, százados és térparancsnok Vida Dani, Hankó Dani[2] s székely polgár Imreh Lázárral bé mentem az ojtozi szorosba. Ott a harmincadost s még egy muszkául tudó vendéglőst magunkhoz véve elmentünk a határpontra. S az oláh és muszka tiszteknek hírt adtunk, hogy jöjjenek ki értekezés végett. Azok csakhamar kard nélkül meg is jelentek. S miután néhány szót váltánk, fölkértek, hogy menjünk a tanyájukra. S mi gondolva, hogy a brassai[3] muszkákról töllök bizonyost tudhatunk, átmentünk. S miután borral megvendégeltek, ők is visszakísértek Sósmezőbe az oláh paphoz, hol együtt ebédelénk, s testvériség poharát ivánk. A muszka tiszt, Gligor Bohojetsk nevű és néhány oly forma [dz]sidás és sapkás legény, mint amilyet itt küldök. doni kozákok. Képük tökéletes magyar-székely kép, s ha hallgatnak senki sem mondja meg, hogy nem székelyek. A muszka csak oroszul s szerb[4] nyelven beszélt, igen keveset oláhul. Politicajukról s a brassai muszkákról semmi bizonyost nem lehet megtudni. Hanem annyit mondott, hogy oly utasítások van, hogy bárki menjen hozzájok, ha fegyverét letészi, szabadon mehet Pétervárig[5] is. Egyébaránt elég barátságossak voltak. A rendzavaró jelenleg bíróság előtt áll, s érdemlett jutalmát elnyerendi.”

    Csány László az 1849. február 27-én levelében az alábbiakra utasította Mikó Mihály csíkszéki kormánybiztost:

   „Február 20-k Alfaluból[6] költ levelét, melyből az azon vidéki állapotokról értesít ön, méltánylattal vettem. Ami a muszka interventió[7] kérdését illeti, ez aligha megtörténhetik – ez európai kérdéssé válnék azonnal – hanem mindenesetre innét fognak diplomaticai lépések tétetni – addig önök óvakodjanak a legszigorúbban – hogy a moldvai határra belépjenek – azon tiszteknek az eltávolítása iránt akkor intézkedvén, hogy ezen diplomaticai eljárás sikeresebben történhessék – tegye ön magát érintkezésbe a határszélen parancsnokoskodó muszka tiszttel – s tudja meg, ki Moldovában a főparancsnok muszka – és ki a török részről – s eziránt úgy Moldova s Oláhország mostani polgári állapotáról mielőbb értesíteni szíveskedjék.”


  
Csány László
erdélyi főkormányzóbiztos

    Moldvával azonban a legszorosabb kapcsolatban Bereck határváros kereskedői álltak. Imreh István, a neves erdélyi társadalomtörténész így jellemezte ezt a helyzetet: „a bereckiek megélhetésének egyik legfőbb forrása továbbra is az Erdély és Moldva között zajló áruforgalom maradt. Ezért volt nagy súlya Bereck életében a Szekerességi társaságnak, a legjelentősebb céhszerű szervezetnek, amely féltékenyen őrizte kiváltsága sorából azt, hogy a Moldvából érkezett termékeket Brassóba csak az ő tagjai szállíthassák. Sőt arra is törekedett, hogy – a szomszédos települések szekereseivel versengve – az Erdély és Moldva között lebonyolódó kereskedelem szállítói kiváltságát egymagának biztosíthassa.” Így a város vezetése hírszerzési tevékenységet is folytatott. Erről tanúskodik a mezőváros főbírájának egy 1849. május 8-ról fennmaradt levele.
    A főbíró egyik „biztos” embere által elküldte Bem tábornok levelét a bukaresti francia konzulnak. Egy kereskedő közölte vele, hogy az orosz haderő 50 ezer főt számlál és nagy a hadi készülődés. Beszámolt arról is, hogy egy másik informátora szerint az angolok a törököket az oroszok ellen akarják hangolni, illetve arról, hogy az orosz csapatok félnek az erdélyi hadjárattól, mivel a szorosok és hágók megvannak erősítve és nagylétszámú honvédség őrzi. A főbíró a jelentését Gál Sándor ezredesnek, a székelyföldi hadosztály parancsnokának is megküldte.

 
Berda Mózes
kormánybiztos
    A hírszerzés másik formája a török katonai parancsnokokkal való kapcsolatfelvétel volt. Ebben Berde Mózes királyföldi kormánybiztos járt az élen.
    Berde már május 5-én javasolta a török hatóságokkal való kapcsolatfelvételt Csánynak. Bár a törökök - Berde érvelése szerint sohasem lesznek a szövetségeseink, a jóindulatú semlegességükre mindenképpen számíthatunk. Indítványozta a román fejedelemségekkel való közlekedés helyreállítását, mert Bukarestben angol és francia fegyvereket lehetne vásárolni. Felhívta a figyelmet, hogy az osztrák diplomaták a bukaresti lapokban ellenünk agitálnak, melynek ellensúlyozására ő az erdélyi lapokból küldött a havasalföldi fővárosba. A török hatósággal és katonai vezetőkkel való érintkezést Csány is hasznosnak nevezte és bátorította Berdét.

Ihász Dániel
honvéd (al)ezredes
    Így, amikor Ihász Dániel[8] alezredes, a vöröstoronyi különítmény parancsnoka érintkezésbe lépett a határ menti török parancsnokkal, Ibrahim bejjel, a kezdeményezést Berde is szorgalmazta. A magyar és török tisztek első találkozója május elején történt meg, Czetz János tábornok, az erdélyi magyar hadsereg ideiglenes parancsnoka Omer pasának, a havasalföldi török haderő parancsnokának egy lovat ajándékozott.
    Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar hírszerzés nem működött valami fényesen, mert arra számítottak, hogy az orosz csapatok néhány héten belül elhagyják Havasalföldet.

    A török és magyar katonai vezetők közötti kapcsolattartásról nyújt képet Bíró Sámuel tizedes visszaemlékezése, aki a 15. (Mátyás) huszárezred katonája volt. Bíró Nagyszeben bevétele után a környék határvidékén járőrszolgálatra volt beosztva. Eszerint:

   „Mi nyolcnapi szolgálatra voltunk ott egyszer, minden nap két legénynek ki kellett menni a határőrségre, az Olt partján bé a havasok között mintegy 12 kilométernyire, ott vagyon egy kis tisztes térhely az Olt partján, a havasokról egy patakocska folyt le ott, - ezt a helyet akkor Contumátznak[9] hívták, ott vagyon egy kaszárnya, itt tanyázott 2 század katona, innen jár ki még szolgálatba a havasok között mintegy 15 kilométernyire az oláhországi határszélre, - itt oztán kinyílik a világ, itt láthatni az oláhországi térségeket, itt foly le egy patak, azon egy híd, ez a határjegy, innen felől őrködött a   magyar őr, túl felől pedig a török őr, - és mi is oda kellett az őrségre kimennünk minden nap két legény felváltva, megjegyzendő, hogy Oláhország akkor török kéz alatt volt és egy török zászlóalj volt az őrségen. – Onnan oztán 8 napi szolgálat után bévonultunk Szebenbe, minket pedig felváltott más 8 legény. – Egy nyolc nap elteltivel ismét jelentkeztem szolgálatra, annyira megszerettem azt a vidéket a havasok között és az oláhországi térségeket, ismét 8-ad magammal egy tizedes vezetése alatt lementünk Verestoronyra, ez alatt az ott levő magyar tiszt urak a határszélen levő török tiszt urakkal annyira megesmerkedtek, hogy egy alkalomra bált hirdettek a tiszt urak meghívták a török tiszt urakat is a bálra, és Szebenből több előkelő urakat s nőket. – Egy estve megtörtént a bál, ezalatt Ihász ezredes előre titokban kiadta a parancsot, hogy négy ágyút töltsenek meg és estve 10-11 órakor, mikor a bál legjavában foly kezdjék el sütögetni, így is történt. – Megjelentek Szebenből több úr és úrnő s a török tiszt urak is hárman. - Mi is ott léve vágytunk, hogy nézzük meg a bált, de mint közemberek nem mertünk bémenni, csak az ablakon vagy az ajtó nyíláson akartunk bénézni, de mint hogy a mi ruházatunk oly szép volt, hogy a tiszt urakétól tán egy cseppet sem külömbözet; rendbe szedtük magunkat, gondolva, hogy a huszár csak huszár még a mennyországba is, nekimentünk az ajtónak és ott kezdtünk benézni; egyszer egy tiszt odajön, látja hogy csinos huszárok vagyunk, elkiáltja „Brávó” itt vagynak a huszárok, jöjjenek bé, bémentünk, na foglaljanak helyet, később asztal mellé ültettek, egyenek, igyanak és mulassanak, mi is megfogadtuk, hozzá láttunk huszároson, a borból ittunk, na oztán a táncra perdültünk, a nőket a keringőkben jól meghordoztuk, úgy hogy a nők nem adtak volna sokért, mert a magyarországi tiszt urak nem tudták az itt való táncot járni, ezért a tiszt urak előtt is nagy becsületben voltunk és annyira belé melegedtünk a táncba, a nőknek is nagy kedvek volt, lehangolva voltak. Később a bál is eloszlott, és mi az istállóhoz mentünk és búsan lefeküdtünk, hogy nem mulathattuk ki világos reggelig. – Később oztán harmadnap múlva a török tiszt urak is visszaadták a kölcsönt, meghívták lakomára a magyar tiszt urakat. – Oda is békísértük a tiszt urakat a török laktanyára, egy Kiljén nevű faluba, ott volt elhelyezve egy zászlóalj török katonaság. – A magyar és török tiszt urak egy külön szobában voltak tolmács által értekezve, - nekünk ötön voltunk egy külön szobát nyitottak, a lovainkat megkötöztük egy malom mellett egy kerthez, a törökök szénát hoztak nekik és egy fegyveres őrt állítottak melléjek, - nekünk asztalt terítettek, réá raktak egyszere egy cilinder szilva pálinkát, egy cilinder jó bort, három tányér rizskását, egyik tányér rántva, egy tányér levesnek főzve, egy tányér tejbe főzve, egy tányér fuszujkát[10], egy tányér disznóhúst sülve, egy-egy csésze fekete kávét, sepröstől[11] kitöltve mindenik számára, azontúl bort még, úgy megvendégeltek, hogy alig tudtunk elbúcsúzni tőllek. – Azonkívül a szobában egy szegletben volt egy öl csubukos hosszú pipaszár[12], kis porzsoló pipákkal, egy nagy pléh skatulya tele vágva jó török dohánnyal, ahhoz joga volt minden katonának, tiszt úrnak, közembernek bémenni, a pipák közül egyet eléhúzni és a dohányból megtölteni és három-négy szippantásból olyan füsteket is vetett, hogy egy kürtön nem menyen jobban ki a füst, azzal letette, - jött a másik, csak azért is, hogy lássanak minket magyarokat, hogy milyenek vagyunk, hogy tudunk enni-inni, hogy jókedvünk ereszkedett, még daloltunk is nekik, - a tizedes egy fekete szerecsen katonát megölelt, mert volt köztek olyan is, tiszta fekete volt, csak a fogai nagy fehérek és a szemei. – Később oztán kimentünk, vártuk a tiszt urak parancsát, azalatt elé jött egy török banda, 4 pikulás és 4 dobos, azok bandázni kezdettek, a pikula egy-egy visítása kihallatszott, de a dobpergés úgy elvette azt a vékony hangot, - a tiszt urak is, hogy megajándékozzák a bandistákat, szedtek öszve egy miszli[13] Kossuth bankót, gondoltam reá, hogy ezekkel török földön nem sokat értek. – Ezalatt kirendeltek két szakasz török katonát, hogy mutassanak katonai gyakorlatot, egy pallón vezették által egyenként, amikor által jöttek lépést tartva s mind sorba alakultak, felállították őket két sorba, mint itt nálunk is, mert régen három sorba állították a katonákat nálunk is s lehet, hogy nállak is úgy folyt a gyakorlat. – Oztán vezényelték őket a tüzelésre, az első sor letérdelt, a második sor a feje felett célozott. – Később parancsot kaptunk az indulásra, siettünk a leveink felszereléséhez, hirtelen a lovam fejéről a kötőféket lerántottam, hogy a kantárt húzzam a fejére és azzal elsiettem onnan, a kötőfékem ott maradt a kerten[14] s máig is ott van, ha valaki be nem vette onnan. – Oztán felültünk a lóra és rendbe álltunk, hogy tisztelegjünk a török ezredesnek, de biz az olyan rosszul ment, ezzel megindultunk eszeveszetten, mámoroson azon a nagy kövekkel tele úton, mert a tiszt urak már előre elhalaldtak volt, hogy utolérhessük, - így jöttünk bé Verestoronyra és onnan oztán vissza Szebenbe a századhoz, - ott még töltöttünk vagy tíz napot jó életen.”


 
 Karl von Urban
cs. és kir. altábornagy
    Erdély szabadságharca folyamán a magyar hírszerzés legnagyobb csődje az 1849 januárjában Bukovinába szorított Karl Urban alezredes betörése február elején.  Urban készült a visszatérésre, törekvéseiben hallgatólagosan támogatta őt Bukovina katona parancsnoka, Ignaz Dammwalden von Malkowsky altábornagy, illetve a helyi lakosság.
    Bukovina felől két, szekérrel is járható országút vezetett Erdélybe: egyik a Kirlibabán vezetett Óradnára, a másik pedig Dorna Vatrán át Tihára. Emellett az erdőirtások miatt sok olyan ösvény létezett, ahol a katonaság zavartalanul haladhatott. A tüzérség felvonultatása azonban csak az országutakon volt lehetséges. Urban a második utat választotta, 1849. február 4-én Pojana-Stampeiban egy 900 főnyi különítményt egyesített, amely a 41. (Sivkovich) sorgyalogezred egy osztályából[15], az 51. (Károly Ferdinánd) sorgyalogezred egy osztályából és egy osztály bukovinai határvadászból (kordonista) állt. Ezen, többségében önkéntes jelentkezőkből álló hadoszlop élén Urban február 5-én reggeli 7 órakor a gyülekezőhelyről elindult, 23 fokos hidegben magas hegyek között, hóborította és majdnem járatlan hegyi utakon Erdély felé. Mintegy 20 órányi menet után, 1849. február 6-án hajnalban Borgóprund és Marosény között, a helyi lakosság kalauzolása mellett Urban a Borgói-szorost biztosító magyar őrség hátába került.
    Utóbbi a 2. (Sándor) sorgyalogezred három századából, a 8. (Koburg) huszárezred egy szakaszából és két darab háromfontos lövegből állt, Koffler Bódog őrnagy parancsnoksága alatt. Urban támadásával annyira meglepte a magyar csapatokat, hogy azok képtelenek voltak az ellenállásra. Fogságba esett Koffleren kívül 11 honvédtiszt, egy honvédorvos, két tüzér, a három század teljes állománya, 44 Koburg-huszár, két darab háromfontos ágyú, két lőszeres szekér, hatvan ló és a teljes felszerelés. Feladatának végrehajtása után Urban a hadizsákmánnyal és a foglyokkal még aznap visszaindult Pojana-Stampeiba, ahova február 7-én reggeli 3 órakor érkezett meg. Vesztesége nem volt, leszámítva azt, hogy 45 katonájának útközben a lába lefagyott.
 
 Tóth Ágoston
honvédezredes
    Urban február végi kiűzése után az összecsapások a bukovinai császári-királyi erőkkel gyakoriak voltak. A magyar felderítők egészen Tihucáig cirkáltak, azonban Urban alakulataival nem találkoztak. 1849. március elején Tolnay Sándor főhadnagy négy huszárral felderítést végzett a marosényi hídnál. A híd másik oldaláról sortüzet adtak le a felderítőkre, akik elmenekültek, Tolnay azonban eltűnt. A Tóth Ágoston ezredes, besztercei hadosztályparancsnok kémjei azonban azt jelentették, hogy Urban egy lovasezred erősítést kapott (a Wrbna könnyűlovas ezredet). Az utakat Galícia felé eltorlaszolták, illetve Tóth Dobay József őrnaggyal közösen bejárta a radnai utat. Tóth fél század székely huszárt kért Csánytól erősítésképpen.
    Az egyik rajtaütés alkalmával a magyar felderítők hírlapokat zsákmányoltak. Erről Tóth így számolt be Csánynak:

   „Mellékeltem küldök két érdekes magány levelet, melyek kinyomtatandók lennének, legalább az egyik Frideriktől, mely világot terjeszt a szebeni helyzetről. Küldök azonkívül a postán megjött agrami[16] hírlapokat és a Siebenbürger Wochenblatt[17] egynéhány, ide érkezett számait. Az ellenség még nem mutatkozott, az utak rosszak és éjjel-nappal mindig esik a hó.”


    Fontos feladatának tekintette Tóth az előőrsök rendszeres szemléjét. A határ mentén a csatározások és rajtaütések mindennaposak voltak, egy alkalommal, az ortodox húsvét napján végrehajtott magyar támadás következtében jelentékeny hadizsákmány került a honvédek birtokába. Dobay őrnagy április 8-án indult el csapataival a Poiana-Stampeit biztosító két ellenséges század elfogására. Az előrenyomuló magyar honvédeket az ellenség észrevette és puskatűzzel fogadta. A székelyek kierőszakolták az áttörést, mire az ellenséges katonák menekülni kezdtek fegyvereiket és felszerelésüket eldobálva. Az üldözést azonban a nagy hó akadályozta. Fontos hangsúlyozni, hogy a vidék lakossága továbbra is ellenséges érzelmeket táplált a magyar kormányzat iránt, így Csány a Bukovinából hazatérő román határőrök szemmel tartására és az eldugott fegyvereik felkutatására utasította Tóthot.
    Összegzésképpen megállapíthatjuk, bár a magyar hatóságoknak voltak információs forrásai a román fejedelemségekben, ezek csak kevés használható hírt tudtak a magyar hadvezetés számára szolgáltatni.

Gábor Áron hírszerző útja Moldvában

 
 Gábor Áron
honvédőrnagy

    1849 márciusától a moldvai határszélen található szorosok és hágók megerősítése és védelme kiemelt fontosággal bírt. Emellett a gyergyói határszélen jelentékeny román lakosság is élt, akiknek mozgalmai már 1848 október végétől a magyar vezetők látókörébe kerültek.
    1849 március végétől a gyergyói határszélen tartózkodott az időközben Bem által őrnaggyá előléptetett Gábor Áron a lövegek telepítése céljából. Gábor Áron március 25-én érkezett meg Tölgyesre, majd rövidesen Moldvába ment át, hogy információkhoz jusson. Bár letartóztatták, de sikerült megszabadulnia és 29-én visszatért Gyergyóba, hozva az orosz csapatok betöréséről szóló, egyébként álhírt. Az eseményről, illetve a cári csapatok betörési szándékáról mind Mikó Mihály csíki kormánybiztos, mind Gál ezredes jelentést küldött Csány László teljhatalmú országos biztosnak.
    Magáról az útról a Kis Antal honvéd százados, később őrnagy így emlékezett:

   „Gábor Áron tüzér őrnagy Martius 24–25-én Tölgyesre ért az ágyútelepek megnézésire, s egyúttal Molduvában is, mint asztalos legény, kémkedni lement, visszajövetelivel, mely Martius 29-én történt, az orosz seregnek a hatrárszéltül 2 óra távolságra lett előnyomulását és bétörő szándékát hírül hozta. (Gábor Áront Molduvába letartóztatták, törvényszék elébe állították, és az asztalos mesterségben lett kemény próba tette után csakis az ügyvéde megvesztegetése által menekülhetett, hogy mint kém ki nem végeztetett). Minek előtte Gábor Áron Tölgyesre érkezett, az ágyútelepek, sáncok és torlaszok majd egészen be voltak végezve, melyet az oroszoknak a határszély felé előnyomulása aránti hírek is sürgettek. Amikoron Gábor Áron Tölgyesre ért, az ágyúk már a helyeken állottak, a csapatomhoz és a rendes századhoz a határőröket és a tölgyesi nemzetőröket egybehúztam, ahhoz még Gyergyóbul 2 század nemzetőrt kaptam. Az összes erő 750–800 emberbül állott, ezeknek 2 része táborba és egy része Tölgyesbe a veszteglői intézet szobájiban voltak beszállásolva. A tábor el volt látva kalibákkal a népség számára, és az ágyús lovak számára ól volt építve, s később a tisztek számára deszkábúl egy házat is építtettem, s így a megtámadásra készen voltunk, ami ámbár nem történt, de az orosz seregek előőrsége egész a határszélyig nyomult, és a határőri szolgálatot is átvette.”

A következmények

    Gábor Áron moldvai útja hatással volt a Székelyföld és Erdély védelmi rendszerének kiépítésére, valamint a kézdivásárhelyi ágyúkészítésre. Erről legközvetlenebb munkatársa, Turóczi Mózes százados így emlékezett:

   „…mindjárt februáriusba[18] bément Moldovába[19], ott járt hosszabb ideig, meg a muszkákot mind öszve kémelte paraszt ruhába, innét hazajött volt, de minden járását még tőlem is titkolta, csak annyit mondott volt meg, hogy a muszkák ide ki fognak jönni, én igyekezzem mentől jobban, mert az ágyúra szükség lesz, akármennyire, ekkor csak a tüzéreit kurtán elrendelte, és ismét elment,…”

    Azaz felgyorsították a lövegek gyártását. Erre azonban csak úgy voltak képesek, ha a visszatérnek a korábban alkalmazott kész lyukkal való öntés technológiájához, mivel a Végh Antal féle eszközzel történő fúrás több hétig eltartott. Gábor Áron az április 20-án Csíkszeredából Turóczihoz írt levelében így fogalmazott:

   „Itt gyűjték, mert sürgettem a rezet és harangot, csak eleget álgyút, mert szükség, és ha az alezredes úr[20] lyukason önteni nem engedné, tehát ezen írásom mutassa meg, hogy én az Ezredes úr[21] engedelme és rendeletéből írom ezen sorokat, azaz hogyha 100 készülhet is lyukason, bátran, én vagyok a felelős.”

    Gál döntése teljes összhangban állt az Országos Honvédelmi Bizottmány elképzelésével, amely az országrész megvédését a szorosok megerősítésével akarta biztosítani. Erről Kossuth az 1849. április elsején Csányhoz Egerből írt levelében így fogalmazott:

   „Erdély megtartására egy nagy hadsereggel felér az öt passzus[22] járhatatlanná tétele Borgótól Vöröstoronyig. Erre méltóztass fordítani figyelmet. Ha ez meg lesz, Czetz[23] nem fogja Erdélyt elveszteni.”

    Mikó Mihály csíkszéki kormánybiztos április 9-én jelentett a kémútról Csánynak. Mikó így értékelte a történéseket:

   „Egy órával ezelőtt érkezett meg ide tüzér őrnagy Gábor Áron úr, aki Moldovában álnév alatt Piatráig bejárt observálni[24] a muszkák mozdulatait. Értesítéseit sietek országos biztos úrnak azonnal feljelenteni.
    A Tölgyesi és Békási szélekhez két-három órai távolságra érkezett – előadása szerint a legnagyobb hadi készülettel mintegy 6–7 ezer muszka 8 ágyúval, 40 szekér aprófegyver munícióval, sat. A föld népe az innen beszökött oláhokkal egyesülve kíséri a csapatot, – általánosan a nép száján forog ott, hogy egyenesen Gyergyóba jönnek Tölgyesen és Békáson. Tegnap váratott a határhoz egy generális. – Ezen jelentés e pillanatban éppen így tétetik Békásból és Küszürükőpatakból. Megelőzte ezt egy tudósítás 3 nappal ezelőtt, miszerint a határon túl muszka főtisztek láttattak a vidéket perspectivákkal recognoscirozni.[25] –Mennyi fog még történni Gábor Áron őrnagy úr azon állításából, miszerint a muszka 6 nap alatt múlhatatlanul betör – miről fejével akar kezeskedni – nem tudom. Annyi igaz, hogy innen a nép ki van merítve, és fegyveres erőnk, mit a muszka erővel szembe tehetünk mintegy kétszázra rúg, e sem szuronyos fegyverrel.
    Gál ezredes urat felszólítottam, hogy maga is bejöjjön, s a fegyveres erő öregbítéséről gondoskodjék.
    Csak késő ne lenne, mert mű M[aros]vásárhelyről kaphatunk legelőbb segítséget, s ez kétnapi járóföld hozzánk.
    Azonban pénzünk sincs elég, ha a nép egybevonatik, alázatosan kérem országos biztos urat e körülményeket teendő rendelkezéseiben figyelembe venni, és azon esetre, ha ide erőt hozni időnk lenne, pénzt is a katonaság számára küldeni méltóztassék.”

    Gál Sándor ezredes, székelyföldi hadosztályparancsnok két nappal később intézett jelentést Csíkszeredáról Csányhoz. Lényegében a fentieket ismertette, és közölte, hogy intézkedett a kézdivásárhelyi ágyúkészítés felgyorsítására.
    Majd így folytatja a levelét:

   „Nagy baj: a határ védelmére alkalmazandó zászlóaljak még nincsenek organizálva és számukra fegyver sincs, s mégis tábornagy úr legderekabb seregeinkből 10 ezeret vezet ki.
    Én a muszka betöréstől nemigen tartok, de ha mégis valósul, amit Gábor Áron állít, nem kis veszély érendi a Székelyföldet, ahonnan 20 ezer fegyverest kiállítánk, és most alig van a nemzet és a határ védelmére 1500 fegyveres a hosszú vonalon. Ezen ügyet sürgönyileg közlém Czecz tábornok úrnak és felkérém, hogy a határszélről ne vonják el figyelmököt, mert a hegyek nem tartóztatják fel az ellenséget szurony nélkül.
    Sok a fizetendő is, és kevés a pénz, méltóztat a raktárok, élelmi tárok stb. felállítására 50 ezer pengőt egyelőre küldeni.”

    Két nap múlva Kiss Antal százados a gyergyótölgyesi magyar csapatok parancsnoka tájékoztatta a Gált a Gábort Áron által hozott hírek alapján tett intézkedéseiről, amelyek végrehajtásával Baritz István századost bízta meg. Ezek az alábbiak voltak:

- a rendelkezése alatti katonaságot, valamint 200 nemzetőrt a határvidékre rendelt
- ezek számára 5 deszkakunyhót készíttetett.
- „A túl részen történendőnek koránti észrevétele tekintetéből rendelkeztem, hogy a fegyveres erőből 30 ember Péntekpatakára, 15 Besztercére, 20 Preszekárba, 40 Mosulujba az ottan lévő határőr házakba szállítva, szüntelen annyi őrt tartanak, hogy Péntekpatakától Mosulujig egy egész őrvonal legyen. Ezen őrzők a táborba menő portyázók által szüntelen ébren tartatnak. Az ágyúk a Vereskő oldalon, ágyútelepeken vadnak, s az ágyúlovak egy mindjárt közel készített istállóba. Tiszt urak, úgy legénység szüntelen a táborba. Vágner százados úr bejövetele után célszerűnek láttam őtet 50 székely honvéddal Békásba küldeni, az ottani parancsnokságot átveendő, hogy ma Almásmezőről vett jelentés után, Zsedánpataka oldalán, oda összecsoportozott oláh sereg vétetett észre, melyet szerte kell verni.

          Összegzés 

 
Orosz katonai tábor 

    Gábor Áron moldvai hírszerző útja alapjában véve sikertelen volt.
    Kétségtelen tény, hogy a román fejedelemségben jelentős orosz haderő állomásozott, ezeknek azonban nem állt szándékukban a Székelyföld felől általános támadást indítani. Ez majd három hónappal később, a Barcaság és Beszterce vidék felől következett be.
    A szorosok és hágók megerősítése határőrizeti szempontból hasznos lehetett, azonban egy általános orosz-osztrák támadás elhárítására, vagy akár késleltetésére már nem volt alkalmas.

    Mindenképpen pozitívumnak tekinthető azonban a székelyföldi löveggyártás felgyorsítására hozott intézkedés. Ez még akkor is igaz, hogy ezen ágyúk konstrukciós hibával rendelkeztek és a csövük az erős tüzelés következtében több esetben is megrepedt.

 


dr. Süli Attila őrnagy
hadtörténész
BHM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
kutatója


2023. április

(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)

Megjegyzések:

[1] Cantacuzino román főnemesi család.
[2] Kézdivásárhely országgyűlési követe 1848-ban, tevékeny szerepet vállalt az önvédelmi harc szervezésében.
[3] Brassó.
[4] Olvasata bizonytalan.
[5] Szentpétervárig.
[6]  Gyergyóalfalu.
[7]  Orosz beavatkozás.
[8]  Ihász Dániel (1813-1881) ezredes, a Vöröstoronyi szorosban állomásozó magyar csapatok parancsnoka.
[9]  Határőr őrállomás, amely veszteglőhelyként is működött.
[10]  Bab.
[11]  Kávézaccal együtt.
[12]  Csutora és kupak nélküli, zömök, hosszú szárú cseréppipa (feje), ill. a benne levő dohány
[13]  Kettévágott.
[14]  Kerítés.
[15]  Egy osztály két századból állt.
[16]  Zágrábi.
[17]  1837-ben indított, brassói politikai hetilap.
[18]  Valójában március végén.
[19]  Gábor Áron.
[20]  Szilágyi Sámuel alezredes, kézdivásárhelyi katonai parancsnok.
[21]  Gál Sándor ezredes.
[22]  Szoros, hágó.
[23]  Czetz János vezérőrnagy, az erdélyi haderő megbízott parancsnoka.
[24]  Kikémlelni.
[25]  Látcsővel kémlelni.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)