Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Az 1849-es zentai vérengzés

2023. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvényünk Szász Erzsébet Történész Műhelyének harmadik írásában Tari László zentai helytörténész, az 1848/49-es délvidéki harcok legbrutálisabb eseményének, az 1849. februári „Véres Gyertyaszentelő”-ként elhíresült Boldogasszony ünnepén bestiális kegyetlenséggel elszabadult szerb tömegmészárlás kétezernél is több fegyvertelen magyar áldozatának állít emléket...


    Zenta város újabb kori történetének talán legnehezebb napjait élte meg 1849 elején, s kevés települést ért akkora csapás és megrázkódtatás, a magyar forradalom és szabadságharc ideje alatt, mint amilyent Zenta városa akkor elszenvedett.

  
Magyarország és Zenta az 1848/49-es szabadságharcban

    E csapás, súlyosságát tekintve egyedülálló a szabadságharc történetében, – bár ekkor több  hasonló tragédia is megtörtént (pl. Erdélyben, Zalatnán) – de egy időben és egy helyen, ekkora véráldozatra sehol máshol nem került sor. Zenta városa nagyon megszenvedte az 1849. évi dúlást, s évtizedek kelletek ahhoz, hogy az emberek lelkében keltkezett sebek begyógyuljanak, és az anyagi károkat helyrehozzák.

  
 Karlócai szerb nemzetgyűlés

    E tragikus eseményekhez vezető lépések, sajnos már az előző évben, vagyis 1848-ban megtörténtek, amikor a török protektorátus alatt álló, félfüggetlen Szerbiából ezrével érkeztek a szerviánus önkéntesek magyarországi testvéreik megsegítésére. Részvételük döntő befolyással volt az 1848. évi karlócai gyűlés hangulatára, s arra, hogy 1848 június közepétől megkezdődő fegyveres küzdelem népirtó kegyetlenséggel folyt. A szerviánusok és határőrök erődített táborokat hoztak létre, majd ezekből kicsapva megtámadták a Bácska és a Bánság védtelen magyar, német és román településeit.
    A lakosságot részben elűzték, részben meghódoltatták. Foglyaikat gyakran válogatott kínzások közepette ölték meg, ami a balkáni hadviselés módszereitől nem volt idegen, de Magyarországon már másfél évszázada nem volt megszokott és elfogadott.

  
 A fehértemplomi szerb vérengzés

    Мár 1848-ból, visszaemlékezések, naplók tucatjai számolnak be védtelen falvak, magányosan vagy kisebb csoportokban úton lévő polgári lakosok elleni támadásokról. Az első etnikai tisztogatásokra már a fegyveres küzdelem kezdetét jelentő 1848. június 12-i karlócai ütközet után egy hónappal, a szenttamási erődített tábor első magyar „ostroma” idején, illetve azt követően, került sor. Ekkor a szerbek legyilkolták a szenttamási magyarság nagy részét, illetve a Szenttamás közelében lévő Földvár település polgári lakosságát.
    Amikor a magyar haderő 1849. január közepén kiürítette a Bácska és a Bánság nagy részét, a magyar parancsnokok az ellenséges hadvezetéshez intézett levelekben kérték a polgári lakosság megkímélését, de a szerbiai önkéntesek dúlásait már lehetetlen volt megállítani.

  
  Péterváradi erőd
    A hátramaradó  magyar csapatok csupán néhány nagyobb település, illetve a péterváradi erőd védelmét látták el, s a nagyobbrészt reguláris határőrökből, magyarországi és szerbiai önkéntesekből álló osztrák-szerb hadtest csapatai január második felében egymás után szállták meg a védtelenül maradt városokat és falvakat. A települések egy része megpróbálta megszervezni a védelmet, de ehhez a helyi nemzetőrségen kívül más fegyveres erő nemigen állt rendelkezésükre.

    Mivel 1849 januárjában a hadi események alakulása következtében a Honvédelmi Bizottmány minden nélkülözhető katonai erőt kivont a Délvidékről, védelem nélkül maradt gyakorlatilag az egész Bácska, s délebbről ide menekült a Tisza-mente magyar lakossága, mely a Szerbiából beözönlött csapatok elöl jött a biztonságosabbnak vélt északi községekbe.
    1849. január 17-i keltezéssel megadásra szólította fel Zenta magyar lakosságát Radovan Jokovics szerb tábornok azzal, hogy 12 egyén jöjjön Adára, s a megadás jeléül fehér zászlót vigyenek magukkal, s a megadás ellenében senkinek sem lesz bántódása.


 Stevan Knićanin
szerb tábornok
    Annak hírére, hogy a szerb felkelő sereg Ó-Becse irányából támadásra készül Ada, Zenta és Kanizsa ellen, Zentán ún. vészbizottság alakult Majoros István földbirtokos vezetésével, de ezzel egy időben sok ember elhagyta a várost, hogy családját és vagyonát a felsőbb vidékeken biztonságba helyezze. A vészbizottság és a lakosság mindent elkövetett, Zenta védelmére: a várost körülárkolta, s a sáncokba őrséget helyezett. Mivel azonban mind a fegyverek, lőszer, s főleg nemzetőrök tekintetében nagy volt a hiány, küldöttség ment Szegedre Dudás Endre vezetésével, átadva egy kérelmet január 28-i dátummal, Szeged Város Tanácsának, illetve ugyanekkor Szabadka városától is segítséget kértek.

     A Szeged városához intézett levél (kivonatosan):

   Engem alul írottat, mint az ide csatolt megbízó levelem tanúsítja, városom azért küldött önök kebelébe, hogy az ellenség torkában lévő, de attól még mindeddig ment Zenta város megvédésére akár katonai, akár pedig a polgári hatóságtól fegyveres erőt eszközöljek.

Mi érezzük, hogy Zentát a hazának meg fogjuk tartani még ilyen ellenség ellen, mely eddig mutatkozik; - de megbízásunkhoz képest azért hívom fel ez érdemes város polgári közönségét, hogy netalán rendezettebb és nagyobb fegyveres erő indíttatnék ellenünk, ezen nem várt esetre esedezek küldőim nevében az érdemes városi közönség előtt, hogy most a nélkülözhető nemzetőrséget, különösen száz vagy egypár száz főnyi lovasságot segítségül adni s ezáltal Zenta városát a hazának megmenteni méltóztassanak.

   Melybeli alázatos kérésemet midőn a haza, emberiség és Zenta nevében intézném Szeged város közönségéhez, hazafiúi tisztelettel vagyok

Szeged, január 28. 1849.

Dudás Endre, Zenta város küldötte

    A Szegedre küldöttek elutasító választ kaptak, mert ekkor a Szeged körüli haderő a Tisza-Maros szögi hadmozdulatokkal volt elfoglalva, s a küldöttek már vissza sem tértek Zentára. Szabadkáról pedig Demcsa János nemzetőr őrnagyot küldték ide – kormányzati utasításra –, szintén elutasító válasszal. Demcsa ugyanakkor megpróbálta megszervezni a nők és gyermekek kimenekítését a városból, ezt azonban a lakosság többsége ellenezte, ugyanis senki sem akart elszakadni a családjától. A felfokozott zűrzavarban a város főterén, a piactéren kezdtek gyülekezni a kaszákkal, botokkal felfegyverkezett polgárok, s nagy hangon követelték a belvárosi templom parókiáján elszállásolt Demcsa parancsnok megjelenését.
     Demcsa őrnagy meghallván a tömeg követelését, elszántan lépett ki a parókiáról, s a templom  előtti kőkereszt talapzatára felállva beszélni kezdett az összegyűlt tömeghez, hogy őt a minisztérium küldte Zentára, a veszély elhárítására, s ha idegen nemzetiségű is (miskolci szerb családból származott), de kész életét áldozni a városért és a hazájáért.
    Beszéde közben a tömegből valaki rálőtt az idős őrnagyra, mire általános kavarodás támadt, s a tömeg árulónak bélyegezte Demcsát, s a halálát követelték. Nem sokára botok és kapák emelkedtek a magasba, s a hős katona pár perc alatt felkoncoltan feküdt a kereszt lábánál. Ő volt az első ártatlanul meggyilkolt, kinek még a tetemét is a sárba taposták. Onnan emelte ki két zentai iparos, Varga János és Homolya János, akik a hős katonát a Népkertben temették el.
    Demcsa János őrnagy 1795-ben született Miskolcon szerb családban. Szülei katonai pályára adták, s a császári seregben szolgált egészen 1848-ig mint katonatiszt. Több császári tiszthez hasonlóan ő is átállt a szabadságharc oldalára, s 1849 januárjának végén a magyar kormánybiztosság Zenta védelmére, a parancsnoki teendők ellátására rendelte ki. Mivel ő volt az egyetlen képzett katona Zentán, ki tudja hogy nem történhetett volna-e minden másképp, ha ő életben marad? (Demcsa meggyilkolásának közvetlen okozóit, Miskei Mátyást és társait, később Szabadkán statáriális úton kivégezték.)

     Demcsa halála után, a védelem irányítását  Majoros István nemzetőr százados vette át. Február 1-jén a szerb csapatok a város határába értek. Parancsnokuk két lovasfutárt küldött, újabb megadási felszólítással, akik de. 10 óra körül lovagoltak be a városba, de a zentaiak felkoncolták őket, mire a szerb csapatok még aznap betörtek Zentára. Majoros, maroknyi fegyveres élén állítólag megpróbálta visszaverni a támadó szerbeket, de a túlnyomó ellenséget látva meghátrált, aztán az elsők között hagyta ott a várost.
     Dél felől, az alsóhegyi szőlők árkaiban és a várost körítő sáncokban elkeseredett harc keletkezett. A zentai nemzetőrség rövid ideig tartó védekezés után, teljesen demoralizálva menekülni kezdett. Fokozta a rémületet, hogy az ostromló csapatok a várost több helyen felgyújtották, s az égő házak, a harangok kongása, a nagy zűrzavar, teljesen megrémítették a bennszorult lakosságot, mely eszeveszetten menekült gyalog és kocsin a város sáncának észak-nyugati, a Kanizsa felé eső kapujához.
     Sok kocsi a poggyászokkal együtt felborult, s a menekülés igen sok akadályba ütközött. A lakosság egy része a Nagyréten keresztül menekült az ostrom hírére, viszont az itt maradottaknak esélyük sem volt. Az ellenállást rövidesen megtörték és megkezdődött a védtelen lakosságon való bosszúállás, kínzás, erőszaktevés, gyilkolás, rablás, fosztogatás, mely a tanúvallomások szerint két hétig is eltartott.
    Sokakat felakasztottak, agyonvertek, de az áldozatok legtöbbjét kivezették az alsóvárosi temetőhöz közeli katonai élelmiszerraktár  (dézsma-magazinum, vagy proviant-ház) mellé, és ott halomra lőtték őket. Az elrettentés végett a város főterén álló Szentháromság-szobor talapzatára a meggyilkoltak levágott fejeit kezdték felrakni, melyet Mojzes Zagorica, tekintélyes helyi szerb polgár állított le.

  

 A zentai halott-fej koszorú a főtéren álló Szentháromság-szobor talapzatán  Szentháromság-szobor

      A bevonulók, Trifković őrnagy vezetésével, végeztek mindazokkal, akiket fegyverrel a kézben fogtak el, de a polgári lakosságot sem kímélték. A helyi szerb lakosság egy része jó alkalomnak találta bevonulást, a magyarokkal való leszámolásra. Az áldozatokkal a legbrutálisabb kegyetlenséggel végeztek. Három nap után a szerb szabadcsapatok elvonultak, de a helyi szerbek még ez után is folytatták a mészárlást. Az áldozatok száma 2000 felett volt, a későbbi tanúvallomások szerint.

      A vérengzés visszafogása érdekében sokat tett Vujić Sava szerb földbirtokos valamint Nikolić Aleksandar görögkeleti-szerb lelkész, és még jó néhány szerb befolyásos tisztségviselő, akik közbenjárására sokan megmenekültek.


 Perczel Mór

     Zenta visszafoglalására közel két hónap múlva sor, amikor Perczel Mór honvédtábornok átvette a Szeged környéki csapatok parancsnokságát, s megkezdte előrenyomulását a Tisza-mentén déli irányban. Zentát március 23-án foglalta vissza, de ekkor már csak üszkös romok és a megtizedelt lakosság fogadta a felszabadítókat. Perczel statáriális bíróságot állított fel, s bíróság meghallgatván a panaszokat, 47 zentai szerbet halálra ítélt, akiket május 22-én kivégeztek.

    
 Újságcikk a kőkeresztről és a Fodor-féle kereszt

      A vérengzés áldozatait a már kiásott lövészárkokba és védősáncokba temették, többségük neve ma is ismeretlen. A vérfürdő, illetve a védők emlékére és egyben Isten dicsőségére Fodor György csizmadiamester még 1849-ben kőkeresztet állítatott fel a város déli felén az Adai út mentén, az Epreskertnél lévő sáncoknál. A keresztet később a forgalmas útkereszteződés miatt áthelyezték, s az akkori szegényház (ma kórház) ellőtt állították fel. A romladozó kőkeresztet később egy kisebb, fémből készült feszület váltotta fel, az emléktábla pedig eltűnt a talapzatról. Ma már egyszerű út menti feszületként tekintenek rá, s csak kevesen tudják, hogy e kereszt meglévő talapzata az első emlékműve volt az 1849-es tragikus eseményeknek.

      A nagyszámú polgári áldozat mellett, a várost súlyos anyagi és erkölcsi károk érték: 404 ház égett le, közöttük a városi nagyvendéglő, középületek, a görögkeleti templom, de megsemmisült a városi levéltár iratanyagának, illetve a katolikus és a görög keleti egyházak anyakönyveinek egy része is. Mindemellett nem kis mértékben romlott meg a magyarok és szerbek közötti viszony, és évtizedekbe tellett, míg az normalizálódott.

      Zenta város közönsége 1850. január 25-én ún. Sérelmi folyamodványt nyújtott be I. Ferenc József uralkodónak, részben az 1849. évi vérengzés, illetve a még mindig tapasztalható magyarellenes zaklatások miatt. Ebben a sérelmi kérvényben a zentaiak előadták, hogy az 1849-ben megtörtént szörnyűségek mellett, a zentai szerbek részéről még mindig nincs meg a megbékélés jele, sőt újabb erőszakosságok és tettlegességek történtek a városban. A sérelmi folyamodvány mellé csatolták a 94 tanúnak s vallomását a szerbek által elkövetett gyilkosságokról és atrocitásokról.
     Arról nincs információ, hogy az uralkodó válaszolt e a zentaiak panaszára, viszont ennek kapcsán 1850. augusztus 14-i dátummal négy oldalas folyamodványt adtak be a zentaiak a volt Tiszai Korona-kerület tanácsához kivizsgálásra („Zentai több lakosok folyamodványa, a vérengző dühös vadak elkövetett gyilkosságai tárgyában”), melynek tartalma gyakorlatilag megegyezik az uralkodóhoz címzett folyamodvánnyal, melyben hét pontban sorolták fel a sérelmeket, illetve az indokokat, ezek:

a) A folyamodvány azon kitételének bebizonyítására mellyben állíttatik hogy a helybeli szerbek gyilkosságokat, rablásokat és egyéb kegyetlenségeket követtek el...
b) ... melyben állíttatik, hogy „2000 magyar gyilkoltatott le“ ....
c) ...hogy „a magyarok tömegesen kísértettek ki és halomra lövettek“ ...
d)  ...hogy „a holttestekről a fejek levagdaltattak“ ...
e)  ...hogy „ többen  Aradszki Samu háza előtt 50. - 60. bot ütésekkel kínoztattak meg“ ...
f) ...hogy „Német Mihály kegyetlen kínzások közt gyilkoltatott meg“ ...
g) ...hogy „asszonyok és hajadonok erőszakosan fertőztettek meg“ ...
h) ...hogy „a szerbek az összes simulást háttérbe szorítják, s újabb merényes tettekkel a kedélyeket ingerlik...

    Ez utóbbi h) pont alatt több oldalon keresztül, név szerint vannak felsorolva a magyarokat ért atrocitások. A fenti hét pont mindegyikénél, számokkal jelzett tanúk erősítették meg a fő vádpontokat. A tanúkat meghallgatták, de arról nincs tudomásunk, hogy volt e ennek a lefolytatott vizsgálatnak jogi következménye. Nyilvánvaló, hogy az 1850-es években, a Bach-korszak elején, nem sok foganatja volt ezeknek a vizsgálatoknak, s a letiport magyarságnak sem volt sok szava, ezekben az időkben.

      A tanúvallomások közül érdemes idézni az 54. szám alattit, amely szerint:

„A csantavéri plébános elnöklete alatti küldöttség vallja, hogy midőn Zentára jött volna, a rácz tábor vezére azt mondotta neki, hogy már 2000-en felül lövettek agyon Zentán; látták a városban és a városon kívüli számtalan holttesteket.”

    illetve a 92. számú tanúvallomást:

„Szécsényi György vallja, hogy az utczákon a holttest annyi volt, hogy azoktól alig lehetett járni, vallja továbbá, hogy két hét alatt a helybeli ráczok folytonosan gyilkoltak és raboltak, s azok között bizonyos Buczkalovot ismerte fel. Ő maga 25 botot kapott.”


    Az áldozatok zömének neve természetesen nem szerepel a tanúvallomások között, hiszen a megtorlások alkalmával sokan elbújva kerestek menedéket, ezért nem is láthatták a gyilkosságokat, vagy akik látták, többnyire maguk is később áldozatok lettek.

  
Halotti anyakönyv 333. oldala (1849. január-április)

     A szabadságharc utáni Bach-korszakbeli iratok között – a tanúvallomások kivételével – a gyilkosságokat illetően, egyetlenegyet találtam 1856. január 2-i keltezéssel, amely két tanúra hivatkozva, név szerint említi, hogy Gordán Antalt a középső temetőnél lőtték agyon. A bizonylatot Szíjjártó István r. k. plébános  állította ki, s megindokolta, hogy a nevezett halálakor a „közzavarban“ nem lévén katolikus pap, a holtat egyházilag nem temették el, illetve a holtak anyakönyvébe sincs bejegyezve (egyébként 1849 februárjától áprilisig nem vezették az anyakönyveket). Ennélfogva két tanú vallomása alapján, akik látták az eseményt született meg az okmánybélyeggel ellátott és a hatóságnak átadott fentebb említett irat, csatolva egy Gordán Rozál nevére kiállított keresztelési kivonattal (valamilyen ügyben kellett a fenti „holttá nyilvánítás“).


 Emlékbejegyzés a zentai plébánia halotti anyakönyvében

      A Bach-korszak megszűnte, illetve az 1867. évi kiegyezés után tompultak az ellentétek és a politikai légkör is enyhült, melynek következtében a szélesebb körű közéleti szerepvállalás is elkezdődött, és például megalakulhatott az országban a szabadságharcot megjárt honvédek egyesülete, többek között Zentán is. Az egyre növekvő és szélesedő politikai szerepvállalásban, nem kis mértékben vette ki részét Zentán a helyi sajtó.

      A Zentai Híradó c. helyi újság 1884. aug. 10-i számában „A kegyelet nevében” címmel, a lap szerkesztősége tett javaslatot egy emlékmű felállítására, az 1849. évi ártatlan áldozatok emlékére. A leendő emlékmű, egy elhagyatott halom felett állna, a szabadkai út mentén, közel a felsővárosi temetőhöz, mely halom az 1849-es áldozatok földi maradványait rejtette. Az újság szerint ide, a kiásott védősáncokba temették a városi piactéren, a Szentháromság szobornál meggyilkoltakat. A szerkesztőség ötforintnyi adománnyal meg is nyitotta az adakozó ívet.

 
  Szekfű György

      1889 tavaszán, megkezdődött a Szabadka – Horgos – Zenta vasútvonal építése. A pálya nyomvonalát alapozó munkások jelezték, hogy az egykori védősáncok helyén, az ásáskor nagyon sok emberi maradvány került elő. Szekfű György, a város akkori főjegyzője (később a 48-as Honvédegylet elnöke, és volt honvédhadnagy) a városi közgyűlésben előterjesztette indítványát, hogy a város költségén exhumálják az áldozatokat, s a közelben lévő felsővárosi temetőben egy közös sírba temessék újra őket. A Képviselő–testület elfogadta az indítványt, s rövidesen megtörténtek az exhumálások, majd 1889. április 29-én Appel Ede plébános vezetésével gyászistentisztelet keretében temették újra a város vértanúit.

    
 1849-es zentai mészárlás áldozatainak emlékműve

       Néhány évvel később az újratemetettek sírja fölé – 1893 Mindenszentekének ünnepére – Szekfű György kezdeményezésére közadakozásból elkészült a fekete márvány emlékmű, mely azóta a magyar forradalom és szabadságharc legtöbb polgári áldozatot követelő véres eseményének állít emléket.

 


Tari László
zentai helytörténész
Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság alapító tagja


2023. április

(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)

Irodalom és források:

- Hermann Róbert: Etnikai konfliktusok és a magyar-szerb háború 1848-1849-ben
- Pejin Attila: Zenta 1848-49-ben - Forrásválogatás, Zenta, 1999
- Szeged Város Tanácsának Iratai 174/1849. jan. 28.
- Történelmi Levéltár Zenta (a továbbiakban TLZ), F. 381 Dudás Andor gyűjteménye, Muhoray: A zentai vérfürdő (újságcikk az Összetartás c. zentai újság 1914. február 15-i számában)
- TLZ, F: 381 Dudás Andor gyűjteménye, Muhoray: Demcsa zentai parancsnok halála (újságcikk az Összetartás c. zentai újság 1913. aug. 20. és szept 14-i számában)
- TLZ, F: 381 Dudás Andor gyűjteménye, (újságcikk az Összetartás c. zentai újság 1913. jan. 22- i számában)
- TLZ, F: Szerb Vajdaság – Temesi Bánság (1850-1860) (A vajdasági Levéltártól átvett fond)
- TLZ, F: 381 Szekfű György iratai
- TLZ, F: 560.252 Zenta mezőváros, Zenta, iratok, 262.sz.
- TLZ, F: 560.252 Zenta mezőváros, Zenta, Városi múzeum – történelmi osztály 1143.sz.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (51)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)