Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Klauzál Emma kalocsai diákévei

Klauzál Gábor elsőszülött leánya a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek 1860-ban Kalocsán megalapított leányiskolájának első növendékei között volt, a tanítórendi társulat kutatója Kőfalviné Ónodi Márta főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Bács Kiskun Megyei Levéltára Kiskunfélegyházi részlegének vezetője honlapunk számára írt tanulmánya Klauzál Emma iskolaéveiről.


Klauzál Gábor elsőszülött lánya, Emma (1854–1931) korai tanulmányairól nem maradtak fenn adatok. Nem tudni, hogy szüleitől tanult-e meg írni és olvasni, esetleg a család alkalmazott-e számára nevelőnőt. Amit viszont dokumentumok bizonyítanak: Emma négy esztendeig járt a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatának 1860-ban alapított kalocsai nőnevelő intézetébe. Tanulmányait 1863-ban, kilenc éves korában kezdte, és 1867-ben vált meg az iskolától. Az alábbi írás a kalocsai iskolanővérek történetére, illetve a Klauzál Emma által látogatott iskolatípusra vonatkozó ismereteket foglalja össze.

A kalocsai iskolanővérek társulatának gyökerei

A középkori szerzetesrendek monostoraiban szinte kivétel nélkül meg lehetett találni az iskola valamilyen formáját. A 15. század végétől jelentek meg azok a szerzetes közösségek, ame­lyek apostoli célkitűzésül kimondottan az oktatást és a nevelést választották. Több rend és kongre­gáció csupán tevékenysége egyik területét látta a tanításban, mások viszont kizárólagos fe­ladatuknak tartották azt. Ez utóbbiak közé tartozik a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata is.


 Fourier Szent Péter

 Boldog Alexia

A társulat gyökerei a 16–17. század fordulójáig, Lotaringiába nyúlnak vissza. A korra jellemző általános iskolázatlanság és tanulatlanság ellen küzdve egy haladó gondolkodású pap, az 1897-ben szentté avatott Pierre Fourier (1565–1640), olyan intézményt kívánt létrehozni, amelyben az ősi ágostonos lelkiség összekapcsolódik az elhanyagolt lányok­tatás színvonalának emelésével mint apostoli szolgálattal. Segítségére sietett plébániájának négy híve – köztük az 1947-ben boldoggá avatott Alix Le Clerc (1576–1622) –, akik a leányifjúság nevelése és taní­tása céljából 1597-ben megalapították a Miasszonyunkról (Notre Dame) nevezett szerzetes­nők rendjét. A társulat hivatalos neve a következő lett: A Miasszonyunkról nevezett kanonokrendi szerzetesnők kongregációja, Szent Ágoston szabályai szerint (ágostonos kanonisszák).

A kongregáció gyorsan terjedt Európában, a társulat tagjai a lánynevelés és -oktatás úttörőinek számítottak. A szerzetesközösség Bajorországba szakadt ága 1833-ban függetlenedett az anyaintézménytől. Az újonnan alakult társulat a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek elnevezést vette fel, és új, de a Notre Dame nővérek eszmeiségén alapuló szabályzatot állított össze. A rohamosan fejlődő, fiatal társulat anyaházát 1841-ben Neunburgból Münchenbe helyezték át, ahonnan kiindulva sorra nyíltak az újabb fiókházak először Bajorországban, majd az országhatárokon túl, sőt Európán kívül is. 1851-ben Csehországba is meghívták a nővéreket. Itt először a bajor határhoz közeli Hirschauban alapítottak a nővérek fiókházat. Ez a cseh zárda 1853-ban elvált a müncheni anyaháztól, és a rend újabb, önálló, cseh ágának központja lett. A hirschaui épület csakhamar szűknek bizonyult az egyre nagyobb számban jelentkező tanítványok részére, ezért 1854 októberében a nővérek átköltöztették anyaházukat a csehországi Horazdiowitzba (Horaždiovic). A társulat Csehországban nagy népszerűségre tett szert, hat év alatt tíz új zárdájuk alakult. A szerzetesnők jó híre nemsokára a határokon túlra – így Magyarországra – is eljutott.


Csajághy Sándor
csanádi püspök

Időközben hazánkban is egyre nagyobb lett az igény a lányoktatás színvonalának emelésére. Több egyházi vezető is a Miasszonyunkról (Notre Dame) nevezett nővérekben látta a honi lányoktatás felvirágoztatásának lehetőségét. Az 1800-as évek közepére – ahogy az a fentiekből is kiderült – az eredeti társulat egy azonos gyökerekből táplálkozó, hasonló működési fela­dattal bíró, de már kiterjedt és szerteágazó „rend-családdá” vált. A rend legrégebbi ágából származó nővérek, a Miasszonyunk Kanonokrend, más néven az ágostonos kanonisszák magyar földön először Pozsonyban nyitottak iskolát 1747-ben. Ezt követték későbbi alapításaik, például a pécsi 1851-ben. Csajághy Sándor csanádi püspök hívására 1858-ban a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek központjából, Münchenből érkeztek nővérek Temesvárra, akik szintén számos településen alapítottak iskolákat, például 1873-ban Szegeden. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés alapján a temesvári provincia nagy része idegen területre, Romániához és Jugoszláviához került. 1923-tól így Szeged lett az anyaországban maradt szegény iskolanővérek tartományi központja. A társulat nem hivatalos, népi elnevezése „szegedi iskolanővérek” lett, megkülönböztetve őket a kalocsai iskolanővérektől. Kunszt József kalocsai érsek ugyanis 1860-ban a fiatalabb, csehor­szági rendházhoz fordult, és onnan hívta be székvárosába a nővéreket. Mivel a Kalocsára települt nővérek elszakadtak a csehországi anyaháztól, így Kalocsán hozták létre a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatát.

Magyarországon tehát ugyanabban az időben egy azonos tőről fakadó lánynevelő szerzetesrend három különböző ága is működött. Az alapvetően egyforma szabályzatokon nyugvó társulatok ugyanazt a nevelő-, tanítómunkát végezték, de szervezeti elkülönülésük megmaradt. A magyarországi szerzetesrendek feloszlatását elrendelő 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet életbe lépése után a Notre Dame nővérek és a kalocsai iskolanővérek társulata is kényszerűségből befejezte nyilvános működését. Egyetlen női rendként a szegedi anyaházzal rendelkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek (mai nevükön: Boldogasszony Iskolanővérek) társulata folytathatta oktatási tevékenységét hazánkban 1950 és 1989 között is.

A kalocsai iskolanővérek megtelepedése Magyarországon


Kunszt József
kalocsai érsek

Kunszt József (1790-1866) kalocsai érsek – más magyar főpapokhoz hasonlóan, akik a nemzet kulturális fejlesztésén, a leendő magyar, keresztény anyák szellemi és lelki képzésének előmozdításán fáradoztak – már régóta foglalkozott a gondolattal, hogy székvá­rosában nevelő- és tanítóintézetet létesít lányok számára, amely „egyházmegyéje távoli vidékeit is bevilágítaná”.

1857-ben a Marienbadban pihenő Kunszt érsek megismerkedett a budweisi püspökkel, akinek egyházmegyéjében, Horazdiowitzban már sikerrel működött a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek csehországi anyaháza. Kunszt arra kérte a budweisi püspököt, hogy küldjön néhány iskolanővért a Kalocsán alapítandó zárdába. A püspök továbbította Kunszt József kérését Franz Mária Terézia főnök­asszonynak, a cseh társulat vezetőjének. Bár megemlítette a zárdaalapítással járó nehézségeket, és jelezte a megfelelő munkaerő Csehországban is érezhető hiányát, mégis eleget kívánt tenni a kalocsai érsek kérésének, hogy „Magyarország is élvezhesse a leányifjúság vallás-erkölcsi nevelésének áldásait”. A kérés elől Franz Mária Terézia főnöknő sem zárkózott el. A magyar nyelvismeret hiányából fa­ka­dó nehézségek leküzdésére azt a megoldást javasolta, hogy az érsek küldjön a horazdiowitzi anyaházba magyar jelöltnőket, hogy ott kiképezzék őket hivatásukra, valamint hogy a csehországi nővéreknek is alkalmuk nyíljon a magyar nyelv tanulására. Kunszt elfogadta a főnöknő ajánlatát, felhívására jelentkezett is öt magyar lány, akik 1858. július 30-án megérkeztek Horazdiowitzba.


 A kalocsai zárda és templom rajza 

Franz Mária Terézia 1859 szeptemberében látogatott Magyarországra, ahol megtekintette a – horazdiowitzi anyaház által benyújtott elképzelések, illetve igények figyelembevételével – Rösner Károly (Karl Roesner) bécsi mérnök tervei alapján, Zofahl Gusztáv építész kivitelezésével készülő kalocsai zárdát és kápolnát. Kunszt érsek már ekkor felvetette annak lehetőségét, hogy a cseh társulat székhelyét helyezzék át Kalocsára, mivel a kongregáció itt is gyorsan terjeszkedhetne, és „tág teret találhatna üdvös működésére”.

Ez idő alatt a magyar jelöltnők Csehországban felkészültek, és méltónak bizonyultak az újoncidő, a noviciátus megkezdésére, így felölthették szerzetesi ruhájukat, azaz a társulaton belüli szóhasználattal élve: megkapták a beöltözést.

Az 1860 nyarára elkészült kalocsai új zárdaépület ünnepélyes átadását Kunszt érsek szeptember elejére tűzte ki. Horazdiowitzból 1860. szeptember 3-án kelt útra tizenkét nővér – köztük maga a főnöknő és az öt magyar újoncnő –, illetve még három jelöltnő, hogy átvegyék az első magyarországi iskolájukat. A nővérek szeptember 7-én érkeztek meg Kalocsára, és másnap, Szűz Mária születése ünnepén hallgathattak először misét az érsek által már korábban felszenteltetett zárdatemplomban. A zárdaépület ünnepélyes átadására vasárnap, szep­tember 9-én került sor. Kunszt érsek a nővérek számára, a kalocsai zárda örökös ellátása címén, kötvényekben százezer pengő forintos tőkét tett le. A nővérek október 3-án kezdték meg mind a bentlakó, mind a bejáró növendékek tanítását. A megfelelő munkaerő hiánya azonban hamarosan az internátusban és a ház körüli munkák terén is jelentkezett. Ezért a főnöknő Csehországból kért segítséget, ahonnan decemberben meg is érkezett egy nővér négy jelöltnő kíséretében, akik részben a tanításban, részben az egyéb teendők elvégzésében segédkeztek.

Franz Mária Terézia főnöknő szándéka szerint – miután 1860 őszén a Magyarországra diszponált nővéreket Kalocsára kísérte – egy év múlva visszatért volna Csehországba, ám ez végül nem így történt. Franz Mária Terézia ellenezte a társulat túl gyors terjeszkedését, amit viszont a hirschaui plébános, a Miasszonyunkról nevezett Sze­gény Iskola­nővérek társulatának csehországi meghono­sítója igencsak szorgalmazott. Ráadásul ekkor indult a német anyanyelvűek elleni cseh mozgalom, ezért Franz Mária Terézia visszatérése Csehor­szágba nem volt kívánatos. Mindezek következtében megkezdőd­tek a végleges elváláshoz szükséges intézkedések. A Kunszt érsek és a budweisi püspök között folyó tárgyalások eredményeként Kalocsa önálló, független anyaháza lett a Miasszo­nyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulatának.

A kalocsai iskolanővérek társulatának alapítóiról


 Kunszt József  
kalocsai érsek 

1790. június 28-án született az Árva vármegyében lévő Zubrohlaván. Budai és nagyszombati diákéveit követően kezdte meg tanulmányait az Esztergomi Főegyházmegye papnövendékeként. Tanult Pozsonyban, Nagyszombatban, 1810-től pedig a bécsi Pazmaneum növendéke lett. 1813-as pappá szentelését követően Drégelypalánkon lett káplán, de már 1814-ben központi szolgálatra rendelték: nagybátyja, Kovalik János választott püspök és esztergomi érseki helynök érseki levéltárossá nevezte ki. 1816-tól szentszéki jegyző, 1820-ban a Pazmaneum vicerektora, majd később helyettes rektora, 1832-ben pedig rektora lett. Itteni működése alatt jött létre 1839-ben az önképző magyar irodalmi iskola, amely 1848-ig működött. 1836-ban esztergomi kanonoki kinevezést kapott, majd sasvári főesperes, később szentistváni prépost lett. Bécsben maradt egészen 1845-ös esztergomi általános helynöki kinevezéséig. 1848 februárjában pharosi választott püspökké, 1850-ben kassai püspökké nevezték ki. Kassán nem sokáig tevékenykedett, mivel I. Ferenc József rövid időn belül, 1851. november 30-án kalocsa-bácsi érsekké emelte. Kalocsai működése számos eredményt hozott: renováltatta a főszékesegyházat, 1860-ban betelepítette az iskolanővéreket Kalocsára, létrehozta kalocsai zárdájukat és nevelőintézetüket, megalapítva a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatát. Ő hívta be ugyanekkor Kalocsára a jezsuitákat is, hogy átvegyék a gimnázium vezetését, és új épületet is emeltetett számukra. Az érseki tanítóképző alapítása is az ő nevéhez fűződik, megteremtette továbbá a kisszeminárium létrehozásának anyagi feltételeit. Reformokat vezetett be a kalocsai szemináriumban, és egy új, nagyobb kápolnát építtetett. Neves adakozó volt, akkori értéken jelentős összeget, mintegy egy millió forintot adományozott jótékony célokra. Az iskolanővérek kalocsai templomát és zárdáját szintén saját költségén emeltette. Az épület hozzávetőleg 180.000 forintba, a belső felszerelés pedig további 60.000 forintba került, ezenkívül különböző alapítványokkal biztosította az intézet működését. Érdemei elismeréséül I. Ferenc József valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki, megkapta a Lipót-rend és a Szent István Rend nagykeresztjét. 1865. december elején Pestre utazott az országgyűlésre, ott azonban szélhűdés érte, aminek következtében 1866. január 5-én befejezte evilági pályafutását. Földi maradványait Kalocsára szállították, és a főszékesegyházban temették el.


Franz Mária Terézia
az iskolanővérek főnöknője 1860-ban 

Franz Mária Terézia nővér Coelestina Franz néven született 1825. november 14-én az akkori Szászország fővárosában, Drez­dában. Apja, Friedrich Franz kamarazenész volt a királyi udvarnál, édesanyját Amalia Caroline Böhme-nek hívták. Iskolái elvégzése után (német anyanyelve mellett) tökéletesen beszélt angolul és franciául, később megtanult latinul és magyarul is. Nevelőnőként dolgozott Koburgban, Csehországban és Koppenhágában is. Csehországban hívta fel figyelmét gyóntatója a keletkezőben lévő hirschaui zárdára. Mivel már fiatal korától kezdve vonzalmat érzett a zárdai életre, elhatározta, hogy lemond a világról és Istennek szenteli életét. 1853-ban lépett be a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek hirschaui zárdá­jába. Horazdiowitzban lett 1854. október 29-én a társulat általános főnöknője. Amikor a csehor­szági is­kolanővérek meghívást kaptak Magyarországra, Franz Mária Terézia is elutazott 1860-ban a ka­locsai zárda átvételére. Eredetileg csak egy évig akart maradni, de a politikai viszonyok miatt nem tér­hetett vissza Csehországba. Miután a magyarországi kongregáció elszakadt a csehországitól, Franz Mária Terézia lett a Miasszonyunk­ról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatának főnöknője. A társulat pápai jóváhagyása után, 1903-tól haláláig általános (generális) főnöknőként működött. Az 1860-as években még maga is bekapcsolódott a tanításba, különösen a bennlakó növendékekkel foglalkozott. Angol- és franciaórákat tartott, valamint zongoraoktatást vállalt.

Franz Mária Terézia munkásságát még életében elismerték. Szerzetesi pályafutásának 25. évfordulóján, 1879-ben a király arany érdemkereszttel tüntette ki. Kimagasló erényei, illetve a leányifjúság vallásos nevelése és oktatása terén szerzett érdemei elismeréséül XIII. Leó pápa 1889-ben a „Pro Ecclesia et Pontifice” érdemkeresztet adományozta neki. A kalocsai anyaház fennállásának 40. évfordulója alkalmából, 1900-ban I. Ferenc József király koronás arany érdemkereszttel ruházta fel. Tíz évvel később, a kalocsai társulat alapításának 50. évfordulóján az általános főnöknő az Erzsébet-rend második fokozatát kapta az uralkodótól.

1911. június 24-én hunyt el Kalocsán. A szerzetestársulat alapítójaként abban a kiváltságban részesült, hogy a kalocsai zárdatemplomban temették el. Halála idején a kalocsai iskolanővérek társulata már 30 rendházzal rendelkezett, amelyekben több mint 300 nővér foglalkozott a mintegy 15.000 főnyi növendéksereggel.

Az iskolanővérek 1925-ben, születésének 100. évfordulóján állítottak emléket Franz Mária Terézia általános főnöknő munkásságának. Ebben az évben jelent meg a két kalocsai iskolanővér tollából származó, korabeli leveleket és visszaemlékezéseket felhasználó, az első generális főnöknő életét és a társulat működését 1911-ig bemutató könyv.

Néhány szó a társulat működéséről

A társulat szabályzata a következőképpen határozta meg a szerzetesközösség célját:




A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatának célja elsősorban és általánosságban Isten nagyobb dicsősége és az, hogy tagjai a szegénység, tisztaság és engedelmesség egyszerű fogadalmának s a Társulat saját szabályainak megtartása által megszentelődjenek. Másodsorban pedig és különösen célja a felebaráti szeretet gyakor­lása a leányifjúság nevelése és tanítása által, a katolikus egyház szellemében és elvei szerint. Az ifjúság nevelése és tanítása céljából a Társulat magára vállal, vagy felállít leányok számára váro­sokban és falvakban iskolákat, konviktusokat, árvaházakat, kisdedóvókat s egyéb tanító- és nevelő-intézeteket.


A társulat Szűz Mária oltalma alá helyezkedett, a nővérek őt szeplőtelen fogantatásának címe alatt különös pártfogójukként tisztelték, ami abban is megnyilvánult, hogy szerzetesi nevük elé mindannyian felvették a „Mária” nevet is. A társulat tagjai ugyanis a beöltözéskor elhagyták eredeti keresztnevüket, és új, szerzetesi nevet kaptak. Ez a rítus – azaz a világi ruha és a világi név elhagyása, majd helyette szerzetesi ruha és szerzetesi név felvétele – azt szimbolizálta, hogy a szerzetes nem ragaszkodhat semmihez, még saját nevéhez sem ezen a világon, hogy ezáltal teljesen Istené lehessen. Az új, szerzetesi élet megkezdését az új név felvétele is megerősítette.

A szegénység, tisztaság és engedelmesség egyszerű fogadalmát a társulat tagjai első-, másod- és harmadízben csak egy évre, ezek után pedig három évre tették le. Az ideiglenes fogadalmak hat éve után örökös fogadalmat tehettek, ha arra méltónak bizonyultak.

A társulat tagjai szolgálatuk és munkájuk szerint két csoportot alkottak. Az iskolás nővérek – más néven tanító nővérek vagy karnővérek – feladatát képezte a különböző fokú oktatási intézményekben az ifjúság tanítása és nevelése. A társulat kormányzatában és vezetésében ők töltötték be a főbb tisztségeket. Annak érdekében, hogy az iskolás nővérek könnyebben áldozhassák idejüket és minden tehetségüket az ifjúság nevelésére és tanítására – amely a társulat elsődleges feladatának számított –, a házimunkát más nővéreknek kellett végezniük. A házi nővérek vagy más néven laikus nővérek a ház körüli teendőket – a mosást, főzést, kenyérsütést, bevásárlást, betegápolást, állatok gondozását, kertészkedést, takarítást; illetve a bentlakó növendékek étkeztetését, ruhatárának karbantartását – látták el. Fogadalom­tétel után már nem lehetett átlépni egyik csoportból a másikba. A nővérek ezen munkamegosztása lehetővé tette, hogy az oktatási intézmények működtetésén kívül másféle szolgálatba – például a kalocsai érseki kastély háztartásának vezetésébe – is bekapcsolódjanak, ezáltal még szélesebb feladatkört tudjanak ellátni.

Mindennapi élet a kalocsai belintézetben


 A kalocsai zárda és templom rajza 

Az 1860-ban alapított kalocsai intézetben az első időszakban kétféle iskola működött. Az egyiket a helybéli, ún. „külső”, vagy más néven bejáró növendékek látogatták. Ezek a diákok korábban – az iskolanővérek megérkeztével feleslegessé vált, így megszüntetett – városi lányiskola tanulói voltak. A külső növendékek számára az új épület földszintjén négy osztálytermet rendeztek be. Az intézet emeleti részét a „belső” növendékek, azaz a „művelt családok zsenge leánykái” foglalták el. Ez utóbbi diákcsoport tagjai – mérsékelt tandíj (évente 128 forint) ellenében – bentlakásban és élelmezésben, azaz internátusi ellátásban részesültek, illetve a kötelező tanórákon kívül, fakultatív módon – külön honorárium lefizetése mellett – lehetőségük nyílt művészeti és idegennyelvi képzéseken is részt venni. Az első tanévben a külső iskolát 343, a belsőt 42 növendék látogatta. Klauzál Emma ez utóbbi intézménytípus tanulója volt, így a továbbiakban ezt a képzési módot, a korabeli iratokban „nőnöveldének”, „belintézetnek”, „belső iskolának” nevezett iskolatípust mutatom be részletesen.



 Külső iskolások udvara   A növendékek ebédlője

A bentlakásos növelde zárt közösséget alakító intézményként működött. A belintézetben a növendékek a bejáró tanulóktól szigorúan elkülönítve éltek a közös használatú épület emeletén, oktatásuk is teljesen külön zajlott. A nővérek a bentlakókra külön szóval – „Zögling”-ként, azaz növendékként – hivatkoztak, ezt az elnevezést soha nem használták a bejáró, külsős tanulókra. A belső intézet nemcsak magasabb színvonalú képzést nyújtott, mint a nyilvános iskola, de itt – éppen zártságának, az együtt töltött közös idő nagyságának köszönhetően – a hangulat is családiasabb jelleget öltött. Bár az oktatott tananyag sok hasonlóságot mutatott a külső iskola tantárgyaival, a belintézetet mégis egy speciális igény hívta életre. A nőnövelde – a fizetendő tandíj ellenére – nem feltétlenül az „úri”, a tehetősebb, inkább a lányainak jobb minőségű, sokrétűbb oktatást nyújtani szándékozó családokat célozta meg.

A nővérek 1860 nyarán az országos sajtóban népszerűsítették újonnan megnyitandó intézetüket. A nőnövelde alapszabályait és a növendékek felvételének feltételeit a Vasárnapi Ujság és a Katholikus Néplap is megjelentette.


 A kalocsai nőnevelde alapszabálya

Ezekből a forrásokból tudhatjuk, hogy a:




nevelőintézet feladata leend a növendék-leánykákat azon házi és családi erényekre képezni, amelyek által Isten előtt kedvesekké, családjaiknak hasznosakká és hasonlóik előtt követésre méltókká legyenek. Az iskolanénék mindenek előtt törekedni fognak növendékeiket a szent vallásban nem csupán oktatni, hanem őket főleg oda vezérelni, hogy a vallás alapeleveitől bensőleg áthatva, azokat a gyakorlati életbe átvinni, tetteik kiindulási- és végpontjául tekinteni megtanulják. Az iskolanénék iparkodnak a növendékek elméjét és szívét egyaránt képezni, nemesíteni, és a serdülő leányokat állásuknak és hivatásuknak megfelelő ismeretekre tanítani, beléjök a munkásság, rend és józan takarékosság iránti szeretetet csepegtetni.”


Az intézet tehát egyértelműen megfogalmazta saját célját: nem pusztán a közismereti tárgyak oktatására szorítkozott, hanem a beiratkozott lányokat a korszakban elfogadott nőideállá, jó katolikussá, megfelelő háziasszonnyá, megbízható családanyává kívánta nevelni.

A nővérek 1860-as prospektusukban azt ígérték, hogy a bentlakó növendékeket megtanítják minden női munkára, különös tekintettel a hasznosakra és a „nőknek elkerülhetetlenül szükségesekre”, például: kötésre, fehérneműk és más ruhadarabok szabására, varrására és javítására. A lányiskolai képzést hirdető kiadvány szerint „a növendékek útmutatást kapnak még a sütés-főzésben is és általában a belső háztartás, valamint a külső házvitelben előforduló női foglalatosságokra is előkészíttetnek.” A növendékekkel szemben elvárás volt, hogy „önmaguknak kisebb szolgálatokat” – ágyazást, öltözködést, levetkőzést – megtegyenek. Az internátusban „elzárt” lányközösség legjellegzetesebb foglalkozása a kézimunka volt. Erről tanúskodtak az intézet keresztöltéssel, vagy laposhímzéssel díszített, biedermeier rózsacsokros aszal- és zongoraterítői, falvédői, díszpárnái.



 A növendékek egyik lakószobája  A növendékek egyik hálóterme 

A kézimunka-tanítás, illetve az egyéb háztartási ismeretek elsajátítása bizonyára délutánonként, nem a kötelező tanórák terhére – és érdemjegy adása nélkül – történt, hiszen a kezdeti időszak iskolai anyakönyveiben nem szerepelnek ezek a tevékenységek.

A nővérek a növendékekre a hálótermekben is gondosan és folyamatosan felügyeltek, illetve a tanítónők az óraközi szünetekben is a diákok között tartózkodtak, hogy minden alkalmat felhasználhassanak a lányok nevelésére, illedelmes és erkölcsös viselkedésre szoktatásukra.

Az iskola mellett „téres kert” helyezkedett el – a kezdeti, 741 négyszögöl nagyságú épületegyüttest három oldalról egy 3329 négyszögöl területű kert fogta közre –, ahol a növendékek naponta többször megtehették „a testi kifejlődéshez annyira szükséges mozgást.” Nagyobb sétákra – természetesen egy iskolanővér felügyelete alatt – hetente kétszer került sor. A nőnöveldét népszerűsítő híradás szerint „A nénék szorgosan vigyáznak a rájok bízott gyermekek egészségére és betegség esetében leggyengédebb és megosztatlan gondot fordítanak azoknak ápolására.”

A diákok minden hónapban legalább egyszer írtak haza, háromhavonta pedig megküldték szüleiknek a – tandíjon felül fizetendő – számlát az iskolai költségekről (ezeket általában a szükséges ruhákra, könyvekre, iskolai szerekre és munkaanyagokra fordított kiadások jelentették). Az intézeti főnöknő szintén negyedévente postázta a szülőknek a növendék magaviseletéről, egészségi állapotáról, szorgalmáról, tanulmányi előmeneteléről szóló beszámolót.

A növendékeket meglátogathatták ugyan a szülők, vagy az általuk megbízott személyek, de csakis ők, mások nem. A látogatásra – kivételes esetektől eltekintve – csak vasárnap és csütörtökön délelőtt 11 és 12 óra, illetve délután fél 5 és 6 óra között kerülhetett sor, hogy a tanórákat ne zavarják. Ekkoriban ugyanis a hazai iskolákban csütörtökönként nem volt tanítás, viszont a szombat rendes tanítási napnak számított. A látogatók azonban nem vihették el a lányokat vendéglőbe, vagy magánházakhoz, sőt a diákok maguk is csak nyomós indokkal utazhattak el szüleik, rokonaik meglátogatására.



 Részlet az intézeti kertből   Az internátus folyosója

A növendékek kezdetben mindaddig az intézetben maradtak, amíg képzésük be nem fejeződött, tehát a nyári szünetet is az intézetben töltötték, csak a második év után tértek haza a családi körbe. A nővérek igyekeztek a nyári vakációt a gyerekek számára kisebb kirándulásokkal, szabadabb művészi foglalkozásokkal színesíteni, élvezetesebbé tenni. A karácsonyi és húsvéti időben kisebb ajándékokkal, meglepetésekkel, közös játékokkal szereztek örömet a lánykáknak. Később a diákok a nyári szünetet családjuk körében tölthették, de karácsonyra csak a helybeli szülők vihették haza gyermekeiket, és ők is csupán egy napra. A vidékieknek a megfelelő közlekedési eszköz hiánya még ezt sem tette lehetővé, hiszen legtöbben – vonat nem lévén – szekéren utaztak, az pedig akár egy hétig tartó „programot” is jelenthetett.



 Belső növendékek téli ruhában   Belső növendékek fehér ruhában 

Szemléletes képet fest az internátusi létről azon tárgyak listája, amelyeket a bentlakó növendékeknek magukkal kellett vinniük a belintézetbe. Mindenki maga gondoskodott az ágyneműjéről, a szülőknek be kellett küldeni gyermekük számára derékaljat, egy-két vánkost, egy melegebb paplant télre, egy könnyen vattázottat nyárra, egy fehér ágyterítőt, „két teljes párnahéjt”, három lepedőt, hat törölközőt, hat asztalkendőt, „hat vászontörlőt az evőszerek tisztítására”, két zacskót a szennyes ruha tartására és a szükséges fehérneműt nappali és éjjeli használatra. „Felső öltönyt hozhat ki-ki tetszése szerint, mindegyiknek kell azonban egy fekete orleans-öltözékének lenni.” Az iskolai egyenruhát a „szín, anyag és szabás egyformásága végett” az intézetben kellett megrendelni. Az egyénileg behozandó felszerelési tárgyak körébe tartoztak a következők: fésűk, kefék, író-, rajz-, kötő- és varróeszközök, „evőszerek”, ivópohár, mosdóedény, kanna és üveg. Az intézetbe csak a tanítónők által ellenőrzött és jóváhagyott, „erkölcsi tekintetben hasznos”, épületes ima- és olvasókönyveket lehetett bevinni.



 Belső növendékek házi egyenruhában   Belső növendékek nyári sétaöltözetben 

A belintézet korlátozott befogadóképeséggel rendelkezett. Az első évtizedben az itt lakó lányok száma 28 és 52 fő között ingadozott, azaz ezt az iskolatípust évente átlag 43 növendék választotta. Nem maradtak fenn adatok arra vonatkozóan, hogy előfordult-e túljelentkezés, illetve el kellett-e utasítani bárkit is a férőhely hiánya miatt.

Tanítás a belintézetben

Az alapítók mind a külső, mind a belső iskolát négyosztályosra tervezték, de az első, 1860/61-es tanévben a külső iskola csak az I-II-III., a belső pedig csupán a II. és III. osztályokkal nyílt meg. Az akkori tanügyi viszonyok között a két iskolatípus sem lényegesen, sem hivatalos jellegben nem különbözött egymástól, főelemi tanodáknak minősültek. A nővérek a két oktatási forma közti eltérést így fogalmazták meg: „Bár a belső növendékek iskolái már csak a növendékeknek művelt családi körből magukkal hozott nagyobb értelmi fejlettsége miatt is jóval bővebben behatoltak az egyes tantárgyak anyagkörébe, mégis a külső iskoláktól inkább a művészi érzék és ügyesség többoldalú fejlesztésében és a keresztény katolikus szellemű nevelésnek közvetlen és állandóbb hatásában különböztek.”

Míg a külső iskola növendékei vagy egyáltalán nem tanultak németül, vagy eleinte csak az olvasás elsajátítására szorítkozott az idegennyelv-tanításuk, addig a belső növendékeket – a hittan kivételével – kezdettől bilingvis módon, magyarul és németül oktatták. A nővérek néhány diákról – főleg a csehországi származásúakról – feljegyezték, hogy németajkúak. Ők az első tanévben nem kaptak minősítést a magyarul tanított tantárgyakból. Az iskolanénék kalocsai iskolájának beharangozója szerint:


A tanítás kiterjeszkedik minden, a nyilvános és szabályszerűen szervezett nőtanodákban kötelezett tárgyakra, melyek: vallástan, magyar és német nyelv, készséggel és kifejezéssel olvasás, szemléleti, gondolkodási és beszédgyakorlatok, nyelvtani alaktan és mondattan, helyesírási és fogalmazási (irály-) gyakorlatok, továbbá szépírás, számolás és ennek alkalmazása a gyakorlati életben, végül a földrajz, hazai és világtörténelem, természetrajz és természettan köréből is el fog adatni annyi, amennyi a leánykáknak az ismeretek eme terén való alapos kiművelésére szükséges és elégséges.


Külön díjazásért a lányok számára lehetőség nyílt különböző művészeti ágakban elmélyedni, illetve – a német mellett más – idegennyelvet is tanulni. Ahogy a szabályzat fogalmazott: „A kellem-igényelte ismeretekre és készségekre való oktatásban, milyenek: a zongorázás, ének, rajzolás, franczia és angol nyelv, a növendékek közül csak azok vesznek részt, akiknek szülői ezt egyenesen kívánandják.” Ez utóbbi tárgyak oktatásért negyedévente külön tandíjat kellett fizetni. A nővérek a zongoratanításáért 8 forintot, külön a zongora használatáért évente 5 forintot, a francia nyelv oktatásáért 5, az angolért 6 forintot, a rajzolásért 3 forintot kértek. Az angol nyelv oktatása ekkoriban kuriózumnak számíthatott, vagy kevesebb figyelem fordult felé, talán ezért került többe, mint a franciaóra. Egyébként az anyakönyvi bejegyzésekből kitűnik, hogy a növendékek – illetve a különórákat finanszírozó szüleik, gondviselőik – körében először csak az 1871/72-es tanévben támadt érdeklődés az angoltanulás lehetősége iránt. A belintézeti növendékek a családból magukkal hozott előképzettségnek köszönhetően mindannyian bírták a német nyelvet, így sokan – igaz, hogy főleg a felsőbb évesek – jártak francia nyelvórára. Alig volt olyan lány, akit szülei ne írattak volna be ének-, vagy rajzórára, sokan éltek minden különóra lehetőségével.

Valószínűleg a belintézetbe jelentkezők rendelkezhettek valamilyen szintű – talán a szülői házból hozott, vagy nevelőnőktől kapott – előképzettséggel, ez indokolhatja azt, hogy az intézmény első évtizedében egyik tanévben sem indult első osztály, az ottani tananyagot a lányok bizonyára már korábban elsajátították. Amennyiben létezett volna, a belintézet első osztálya mindenképpen alapozó oktatást nyújtott volna, legalábbis erre következtethetünk a külső iskola első évfolyamának tantárgyaiból. Itt ugyanis a lányok a „vallási első fogalmakkal” találkoztak, továbbá az olvasás, az írás és a számolás „elemeivel” foglalkoztak. A nőnöveldei diákok különböző fokú ismeretekkel érkezhettek az iskolába. Feltételezhető, hogy a nővérek a lányokat nem életkoruk, hanem egy szintfelmérő vizsgán nyújtott teljesítményük alapján sorolhatták be az egyes osztályokba. Az egy évfolyamra járó növendékek között gyakran előfordult több évnyi korkülönbség, sőt eltérő korú testvérpárok is járhattak egy osztályba. Néhányan beiratkozás után egyből a negyedik osztályt kezdték, viszont a másodikosok között ugyanúgy találunk 8-10 éveseket, mint 14 esztendősöket. Az iskolai életbe tanév közben is be lehetett kapcsolódni, többen tavasszal kezdték meg tanulmányaikat. Mások az első félév végén kiléptek az intézetből. Mai szemmel nézve szintén furcsa, de az 1860-as években egyáltalán nem tűnhetett szokatlannak a lányiskolában az évismétlések gyakorisága. Klauzál Emma kétszer járta a második és a harmadik osztályt is, az előbbit az 1863/64-es és 1864/65-ös, az utóbbit az 1865/66-os és az 1866/67-es tanévben végezte. Mivel érdemjegyei nem indokolták az évismétlést, ezért máshol kell keresnünk az okokat. Iskolatársai közül többen szintén kétszer, sőt olykor háromszor jártak egy-egy osztályt. Két lány úgy volt hat esztendeig az iskolanővérek tanítványa, hogy mind a három évfolyamot (II-III-IV.) kétszer végezték el. Az 1866/67-es tanévben iratkozott be a 150. növendék a kalocsai belintézetbe. Ennek a létszámnak több mint harmada (56 fő) legalább egyszer évet ismételt. Feltételezhető, hogy az évismétlésekkel a lányok iskolában eltöltött idejét kívánták meghosszabbítani. A tananyag – illetve az azon kívüli háztartási és kézimunka-ismeretek – minél alaposabb elsajátítása mellett az is fontos szempont lehetett, hogy a lányok ne erőltessék túl magukat. Szintén a nőnöveldében eltöltött hosszabb időszak melletti érv volt, hogy a növendékek minél tovább maradjanak biztonságos, a nővérek által a jó erkölcsöket garantáló intézményi felügyelet alatt. A nővérek – illetve a gondviselők – talán a nevelésre és nem az oktatásra helyeztek nagyobb hangsúlyt. Ezt valószínűsíti az a tapasztalat, hogy a lányiskola anyakönyvi bejegyzéseiből – ellentétben a korszak fiúiskoláinak hasonló dokumentumaival – hiányzik mindenféle utalás arra, hogy egy-egy osztályon belül milyen tanulmányi rangsor alakult ki a növendékek között. Szintén erre következtethetünk abból a gyakorlatból is, hogy nagyon sokan – közöttük Klauzál Emma is – nem fejezték be tanulmányaikat, vagyis nem jutottak el a IV. osztályos tananyagig, dacára az intézetben eltöltött több évnek.

Ugyanakkor a szülői elvásárok, illetve anyagi lehetőségek sem voltak egyformák. Néhányan csak egy-két éves tanulmányi időt tudtak, vagy akartak finanszírozni. Arra nincsenek adatok, hogy már eleve ilyen tervekkel íratták be lányaikat a kalocsai iskolába, esetleg menet közben történtek olyan családi változások, vagy kellemetlen tapasztalatok, amelyek az intézmény elhagyására késztették a szülőket.

Szintén az első 150 növendék iskolában eltöltött éveit vizsgálva azt láthatjuk, hogy a lányok 24%-a (37 fő) csupán egy esztendeig járt a kalocsai intézménybe. Legtöbben (53 fő, azaz 35%) két évfolyamot végeztek. Három évig a növendékek 29%-a (44 fő) tanult az iskolában. Klauzál Emma ahhoz a 11 lányhoz (vagyis ahhoz a 7%-hoz) tartozott, akik négy évig koptatták az épület lépcsőit. Csupán hárman időztek ennél is tovább, öt esztendeig a nővéreknél, a rekordot pedig az a két lány tartotta, akik hat évig éltek az apácák vezette internátusban. Az oktatás eme sajátosságai miatt a kalocsai belintézetben nem beszélhetünk mai értelemben vett iskolai osztályokról, több évig együtt tanuló, formális közösségekről.

A kalocsai belintézet életében az 1868-as népoktatási reform, majd a tanítónőképző megnyitása hozott változást. Fokozatosan megnyíltak a nőnövelde V-VI-VII. osztályai, amelyekből később kinőtt a polgári lányiskola. Ezután egyre kevesebb elemi iskolás korú lány lakott az internátusban, helyüket a tanítónőképző növendékei vették át. Viszont a polgári iskolai oktatás még hosszú ideig belintézeti keretek között zajlott, azaz a polgaristák csak bentlakók lehettek.

A tanulók származási helye és a szülők társadalmi pozíciója


 Leányiskola anyakönyve

A belintézet működésének első évtizedében 214 lány iratkozott be a növeldébe. Az első tanévből nem maradt fenn iskolai anyakönyv, de a későbbi évekből rendelkezésre állnak ezek a dokumentumok, amelyekből megtudhatjuk nemcsak az egyes diákok nevét és az egyes tárgyakból szerzett érdemjegyeiket, hanem apjuk nevét, foglalkozását, valamint lakhelyét is.


 Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye
a XIX. században

Bár a növendékek közül a legtöbben – az iskolai anyakönyv adatai alapján – kalocsai illetőségűnek számítottak, de az újonnan alapított intézmény beiskolázási köre földrajzilag igen széles volt. Sokan érkeztek a kalocsa-bácsi egyházmegye nagyobb településeiről, például Szabadkáról, Zomborból, Bajáról. Néhányan az egyházmegye kisebb városaiban – Zentán, Apatinban –, mások Pest-Pilis-Solt vármegye legnagyobb mezővárosában, Kecskeméten laktak. Néhány lány Kalocsához közeli helyről – Paksról, Hajósról – származott, mások szülei Erdélyben, vagy akár Csehországban – Hirschau, Plöss, Friedrichsthal, Neumark, Maxberg, Rothenbaum – éltek. Találunk növendékeket a Jászkunságból (Félegyházáról, Halasról), illetve más vármegyék területéről is (Szegedről, Mezőtúrról, Győrből). Figyelemre méltó, hogy olyan városokból is érkeztek lányok Kalocsára, ahol ebben az időben már működött apácák által vezetett lánynevelő intézet (Pécs, Pest, Buda).

A növendékek szüleinek társadalmi pozíciója – és ebből adódóan valószínűleg vagyoni helyzete is – hasonlóan vegyes képet mutat. Szintén az iskolai anyakönyv bejegyzéseiből derül ki, hogy bár leginkább a földbirtokos, ügyvéd és orvos apák adták a kalocsai internátusba lánykáikat, de iparos szülőt (serfőző, kovácsmester, szabó, szűcsmester, mészáros) éppúgy találunk az atyák között, mint kereskedőt (fakereskedő, vasárus), hivatalnokot (árvagondnok, számvevő, pénztárnok), vagy uradalmi alkalmazottat (kasznár, erdőmester, számtartó, ispán, főkertész, gazdatiszt), illetve különböző rangú katonát (őrmester, alezredes, őrnagy, százados). A műszaki pályán lévő (gépész, mérnök) apukák mellett az egyéb értelmiségi kategóriába tartozók (lapszerkesztő, tanító, gyógyszerész) szintén láttak perspektívát a kalocsai iskolanővérek intézményében. A közigazgatási tisztviselők (szolgabíró, jegyző, kincstári titoknok) és a bányatisztek, valamint a postamesterek közül is többen íratták lányukat az újonnan alapított iskolába.

Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy az iskola tandíja nem lehetett nagyon megterhelő, hiszen azt vállalni tudták a kevésbé tehetős családok is. Segítséget jelenthetett, hogy 1868-tól létezett a „nőnöveldei alap”, amely támogatta az arra rászorulókat. Az alapítványnak köszönhetően 1868 és 1871 között 12 ingyenes helyet tudtak biztosítani az intézményben.

A diákok családi hátterének heterogenitása elejét vette az intézmény arisztokratikus elszigetelődésének. A nővérek intézménye minden bizonnyal jó hírnévnek örvendett, ha a szülők messzi földről is ide adták lányaikat; ez egyúttal tükrözi azt a jelentős társadalmi igényt is, amely az ilyen jellegű nőnöveldék iránt mutatkozott. Talán a nemzeti öntudat is megnyilvánulhatott a szülők iskolaválasztásában, hiszen ahogy a korabeli sajtó is hangsúlyozta: „Megjegyzendő végre, hogy tanítókul ez intézménybe jövendő iskolanénék nagyrészt magyar hölgyek, kiket az alapító érsek úr már több év óta, saját költségén e célra képeztet.” Felmerülhet a kérdés, hogy Klauzál Gábor miért választotta elsőszülött leányának a kistétényi lakhelyüktől távollévő kalocsai iskolát. Egyrészről – ahogy erről az alábbiakban még lesz szó – az egykori minisztert baráti kapcsolat fűzte az intézet alapítójához, Kunszt József kalocsai érsekhez, másrészt maga a város sem volt ismeretlen Klauzál előtt, hiszen gyermekei anyjának, azaz második feleségének családja több szállal is kötődött Kalocsához. Ezen kívül az egykori miniszter talán éppen azt találta vonzónak az újonnan alapított iskolában, hogy ott már a kezdetektől fogva magyar nővérek is tanítottak.

Klauzál Emma tanulmányi eredményei

Az iskolai anyakönyvek bejegyzéseiből megtudhatjuk, hogy Klauzál Emma milyen tanuló volt. Erkölcsi magaviseletére – ezt a mai „magatartás” kategória fedi le – a négy év alatt „dicséretes”, „jeles” és „igen jó” értékelést kapott. A nővérek külön minősítették a tanítványok képességét is, Emma a megítélésük szerint „sok” és „jeles” képességgel rendelkezett, amelynek alkalmazásával – ma úgy mondanánk, hogy a lány szorgalmával – azonban néha gondok adódtak: az „igen jó” és „jó” minősítésen kívül kétszer is csupán „kielégítőt” kapott. A magyar nyelven tanult hittanból – katekizmusból, bibliai történetekből, majd a III. osztályban bevezetett „egyházi történetek és szertartások” nevű tárgyból – végig szépen teljesített, egyetlen „kielégítő”-t leszámítva. A diákok a növeldében írni, olvasni és számolni magyarul és németül párhuzamosan tanultak. Emmának nem jelentett különösebb problémát az olvasás (németül „Lesen”), a nyelvtan („Sprachlehre”, később „Sprach- und Satzlehre”), valamint a helyesírás („Rechtschreibung”) sem. A szépírással („Schönschreiben”, ma magyarul külalaknak mondanánk) viszont meggyűlt a baja. A magyarul feltüntetett tantárgy alatt többször csak a „kielégítő” értékelés szerepel, sőt ebből a tárgyból kapta kalocsai tanulmányai alatt a legrosszabb, „alig kielégítő” minősítését is. A német nyelven történő szépírás sem számított Emma erősségei közé, egyszer-egyszer becsúszott egy elégséges („genügend”), illetve közepes („mittel”) is. A magyarul „gondolatkifejezés” néven hívott, valószínűleg fogalmazást takaró tárgy németül „Stil”, vagy „schriftliche Aufsätze” elnevezés alatt futott. Ebben Emma kifejezetten sikeresnek bizonyult, az utolsó félévben mindkét nyelven „jelest” („vorzüglich”) kapott. Ez a tény annak fényében tűnik izgalmasnak, hogy Emma felnőtt korában verseket írt, amelyek közül legalább kettő újságban is megjelent. A matematika alapjainak elsajátítására szolgálhatott a „számolás” tantárgy, amelyet Emma első tanévében külön „írásbeli számolásra” („Tafelrechnen”) és „fejszámolásra” („Kopfrechnen”) bontottak mindkét nyelven. Érdekes, hogy amíg a német számtani tárgyakból Emma az 1863/64-es tanév első félévében „ziemlich gut” (azaz „igen jó”) minősítést kapott, addig a tárgy magyar megfelelőjénél csak „kielégítő” osztályzatot sikerült szereznie, tehát németül jobban ment neki a számolás. A későbbiekben a lány számára a matematika – sem magyarul, sem németül – nem jelentett nehézséget, ahogyan a III. osztálytól kezdve tanult földrajz („Geografie”) sem. Francia és ének különórákat az 1864/65-ös tanévtől vett, az előbbit viszonylag könnyedén teljesítette, „bien” és „très bien”, azaz „jó” és „kitűnő” értékelést kapott. Énekből eleinte „kielégítő”, majd „jó” szinten teljesített, amely információ csak annak függvényében tűnik említésre méltónak, hogy az 1870-es években Emma énekesnői pályára készült, sőt több hangversenyen nagyobb nyilvánosság előtt is fellépett. A szépírással kapcsolatos, fentebb jelzett problémák azt sejtetik, hogy Emma valószínűleg nem rendelkezett kimagaslóan jó kézügyességgel. Ez a rajz jegyein is meglátszott, a nyolc félév alatt csupán kétszer sikerült „jó” minősítést kapnia, öt alkalommal csupán „kielégítő” teljesítményt nyújtott, sőt egyszer az igen szerény „alig kielégítő” szintet sikerült csak elérnie.

Emma érdemjegyei nem indokolták ugyan, hogy kétszer is évet kelljen ismételnie, igaz azonban, hogy mind a két évismétlés alkalmával több tárgyból is javított az osztályzatain.

A másodjára elvégzett III. évfolyam után, egy évvel édesapja halálát követően, 1867 nyarán Klauzál Emma betegség miatt megvált a kalocsai intézettől. Így nem végezte el az iskola negyedik osztályát, ahol az előzőleg felsorolt tantárgyak mellett tanulhatott volna hazai történetet magyarul, egyetemes történelmet („Weltgeschichte”) németül, sőt mindkét nyelven foglalkozhatott volna a természetrajzzal („Naturlehre”).

Tanárok, tanítónők és nővérek Kalocsán Klauzál Emma diákévei alatt


Lichtensteiger Ferenc
a kalocsai intézet első igazgatója 

Kunszt érsek az iskolanővérek 1860-ban alapított kalocsai intézetének első igazgatójául Lichtensteiger Ferencet (1825–1895) 19.KÉP nevezte ki. Lichtensteiger Kalocsán született, ott végezte gimnáziumi tanulmányait, majd jelentkezett az ottani szemináriumba. Filozófiai tanulmányait Egerben, a teológiát Kalocsán végezte. 1848-ban szentelték pappá. 1853-tól érseki iktató és szertartó, majd érseki titkári kinevezést kapott. 1860-tól főegyházmegyei főtanfelügyelőként működött, ugyanekkor tették meg kanonokká, illetve a kalocsai iskolanővérek iskoláinak igazgatójává. Ez utóbbi tisztségét 1867-ig töltötte be, ebben az évben nevezték ki apátnak, a következő évtől a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek igazgatója lett. 1876-tól általános helynökként és ügyhallgatóként, 1878-tól a szeminárium rektoraként és az idős, illetve beteg papok intézetének elöljárójaként szolgált. 1878–1888 között a Kalocsai Néplap kiadói feladatait is ellátta. 1879-től drivasztói választott püspök lett. Ismert volt adományairól, valamint a szegényeknek nyújtott támogatásáról. Kalocsán hunyt el 1895-ben.

A belső intézet első hitoktatói feladatait 1860 és 1870 között Schweitzer József (1828-1914), a nagyobb szeminárium lelkiigazgatója látta el. Schweitzer József Tolnán született, 1853-ban szentelték pappá. 1859-től teológiai tanárként, majd a következő évtől a növendékpapok lelkiatyjaként tevékenykedett. 1866-ban szentszéki vizsgálóvá, 1880-ban a kalocsai főszékeskáptalan tiszteletbeli kanonokává nevezték ki. 1884-ben az érseki középiskolák hittanárait felügyelő bizottság tagjává választották. 1887-től kalocsai plébánosként, 1888-tól szemináriumi rektorként, valamint az elaggott és beteg papok intézetének prefektusaként működött. 1889-ben garábi apát, 1897-ben bácsi kisprépost, 1901-ben pápai prelátus, 1906-ban nagyprépost lett. 1914-ben hunyt el Kalocsán.

A kalocsai zárdaiskolában azonban a legtöbb tantárgyat az iskolanővérek oktatták, a belintézet növendékei körüli házimunkát – főzést, mosást, takarítást, betegápolást – pedig a társulat házi nővérei végezték. Klauzál Emma kalocsai diákévei alatt több mint húsz nővér – illetve jelöltnő, valamint újoncnő – tevékenykedett az intézményben, akik mind hatással lehettek a növendékek tanulmányaira, fejlődésére. Az alábbiakban az ő életüket, tevékenységüket mutatjuk be.

1860 szeptemberében Franz Mária Terézia főnöknő kíséretében hat csehországi és öt magyar nővér, valamint három jelöltnő érkezett Kalocsára. A zárda első, 15 fős személyzetét adó csapat tagjai közül a kezdeti időben Franz Mária Terézia főnöknő legfőbb segítője – a csehországi társulat megalapításában is már közreműködő – Stockinger Mária Remigia nővér volt, aki a csehországi Friedrichsthalban született 1825. december 15-én. A rajzolásban és női kézimunkában kiváló képességű Remigia nővér évekig a főnöknő asszisztenseként működött. Élete végéig Kalocsán tevékenykedett, itt is halt meg 1876. január 23-án. A főnöknő másik nagy támaszát Michael Mária Szalézia nővérben találta meg, aki a cseh Georgenthalban született 1834. március 16-án. Szalézia nővér kezdetben titkárnőként, illetve mint a bennlakó növendékek tanítónője, tanulmányi vezetője, később mint a növelde (internátus) főfelügyelője tevékenykedett. 1866-ban a IV. osztályt vezette. 1873-ban a társulat bajai, 1879-ben újvidéki fiókházának főnöknője lett. 1886-tól ismét Kalocsán élt, ahol asszisztensi, gondnoknői, általános tanácsosnői feladatokat látott el. A nevelés terén szerzett érdemeiért 1910-ben megkapta a koronás arany érdemkeresztet. A társulat kalocsai szanatóriumában hunyt el, életének 88. évében, 1922. március 7-én.

Stürzl Mária Andrézia nővér (Hundshaberstift, Csehország, 1841. március 18. – Kalocsa, 1926. április 8.) is egyike volt annak a 12 apácának, akik 1860 szeptemberében érkeztek meg Kalocsára. A kezdeti években az elemi iskolában működött mint lelkes, szakavatott tanítónő. 1868-tól a társulat első, Óbecsén alapított fiókházának lett a főnöknője. Később ugyanilyen minőségben tevékenykedett Baján, Bácsban, Szentfülöpön, Adán, Foktőn. Működésének 50. évfordulóján, 1910 decemberében ő is megkapta a koronás arany érdemkeresztet. Életének utolsó éveit a társulat kalocsai szanatóriumában töltötte. Itt hunyt el – az alapító nővérek közül legutolsóként – 85 éves korában. Kindermann Mária Ignácia nővért (Honnetschlag, Csehország, 1841. április 29. – Kalocsa, 1867. július 4.) az elöljárói még 1857-ben a prágai minta-főiskolára küldték tanítói kurzusra. Közte volt azoknak a nővéreknek, akik 1860 szeptemberében jöttek Kalocsára, magyarul már Csehországban elkezdett tanulni. Az intézmény külső iskolájában tanított korai haláláig, a társulat második halottját gyászolta benne.

Szintén a nővérek első csoportjával érkezett Magyarországra Raab Mária Brigitta nővér (született: Dietersdorf, Bajoroszág, 1831. március 16.), akit azonban elöljárói 1861-ben visszaküldtek Csehországba. Rövid ideig volt a kalocsai társulat tagja Fleischmann Mária Zitta nővér is (született: Harrling, Bajorország, 1837. január 30.), akit 1872-ben bocsátottak el a szerzetesközösségből. Addig Kalocsán, majd Baján működött a konyhán, illetve a ruhatárban.

Az alapítók arra számítottak, hogy a Kunszt érsek felhívására jelentkezett öt magyar lány, akik 1858-ban Csehországba mentek szerzetesi képzésre, a Magyarországra átültetett társulat erős támaszát fogják jelenteni. Azonban nem minden alakult a tervek szerint: az öt magyar nővér közül hárman már a társulat megtelepedésének 8. évfordulóját sem élték meg, negyedik társukat pedig elbocsátották a közösségből.

Császár Mária Stefána nővér (Zombor, 1836. augusztus 3. – Kalocsa, 1865. november 1.) egyike volt annak az öt magyar lánynak, akik Kunszt érsek felhívására jelentkezve 1858-ban Horazdiowitzba utaztak. A nővérek első csoportjával 1860 szeptemberében érkezett Kalocsára. Eleinte a külső iskolában tanított, de 1862-ben, miután jelentkeztek betegségének (tüdőtuberkulózis) első tünetei, könnyítésül a kisebb létszámú belintézeti osztályokhoz osztották be. 1865-ben a III. évfolyamosokat – többek között Klauzál Emmát is – tanította. Ő volt a társulat első halottja. László Mária Apollónia nővér (Baja, 1837. március 26. – Kalocsa, 1868. május 10.) szintén egyike volt az öt magyar nővérnek, akik 1858-ban léptek be Csehországban az iskolanővérek közé. A társulat külső iskolájában működött kézimunka-tanítónőként, néhány évig a portaszolgálatot is ellátta. 1868-ban a társulat harmadik halottjaként temették el. Dolberger Mária Júlia nővér (Baja, 1835. augusztus 16. – Óbecse, 1868. október 28.) is egyike volt annak az öt magyar nővérnek, akik 1858-ban Csehországba mentek szerzetesi képzésre. Kalocsán női kézimunkát tanított, illetve sekrestyésként is működött. 1868-ban helyezték Óbecsére, a társulat első fiókházába, itt halt meg súlyos betegségben. Ő volt a társulat negyedik halottja. Sallay Mária Emerika nővér (született: Baja, 1843. március 9.) szintén az első öt magyar nővérhez tartozott. Azonban nem sokáig működött a társulat keretei között, 1862-ben elbocsátották. Az első „magyar csapat” tagjai közül a leghosszabb pályafutás Szűcs Mária Jozefa nővérnek (Baja, 1841. október 27. – Magyarkanizsa, 1918. december 4.) adatott meg. Elemi iskolai tanítónőként a társulat különböző fiókházaiban működött – Kalocsán, Baján, Óbecsén, Újvidéken, Szabadkán, Bácsban, Topolyán, Magyarkanizsán –, Kunbaján és Moholon a főnöknői tisztséget is viselte. 50 éves tanítói működését a királyi kegy 1910-ben arany érdemkereszttel jutalmazta. „A jó Isten csodálatos egészséggel áldotta meg: félszázadig tanított anélkül, hogy csak egyetlen órát is mulasztott volna. Kifogástalanul beszélte a német nyelvet, eléggé jól beszélt franciául, gyakorolta magát a harmónium- és hegedűjátékban, megtanulta a kézimunka minden ágát. Matracot soha nem használt, egész életében szegényes és kemény szalmazsákon feküdt. Így megóvta testét az elpuhultságtól.” 1917-től már nem tanított rendszeresen, különbözeti vizsgákra készített fel diákokat. 1918-ban a nagy spanyolnátha-járvány őt is ágynak döntötte, erős szervezete azonban legyőzte a kórt. Néhány hét múlva más súlyos betegség vette le lábáról. Utolsó működési helye, Magyarkanizsa városa nagyrabecsülése jeléül az összes temetkezési költségét fedezte. 

Az 1860 szeptemberében Kalocsára érkező csapathoz három jelöltnő is tartozott. Közülük Hajek Mária nem szerepel a nővérek életrajzi adatait tartalmazó törzskönyvben, tehát nem kapott beöltözést, származása és további sorsa ismeretlen. Két társnője azonban jelöltnőként, majd házi nővérként sok hasznos szolgálatot tett a társulatnak. Attenberger Anna, a későbbi Mária Márta nővér (Zandt, Bajorország, 1838. május 28. – Kalocsa, 1915. november 6.) 1859-ben lépett be a társulatba, beöltözést azonban csak 1864-ben kapott, fogadalmat pedig 1866-ban tett először. Működése főleg Kalocsához kötődött, itt portásként, gazdasági felügyelőként, sekrestyésként tevékenykedett, Újvidéken csupán két évet töltött. Élete utolsó éveiben a kalocsai szanatóriumban tartózkodott, itt fejezte be földi pályafutását. Kohberger (egyes forrásokban Kohlberger) Mária, a későbbi Mária Klára nővér (Thenried, Bajorország, 1834. január 9. – Kalocsa, 1885. június 4.) 1860-ban érkezett jelöltnőként Kalocsára, itt több évig „kijárónőként” tevékenykedett (talán ő vitte Klauzál Emma szüleinek írott leveleit a postára, ő intézte a piaci apróbb bevásárlásokat). Beöltözést 1867-ben kapott. Élete végéig Kalocsán dolgozott, főleg a gazdaságban, később az ebédlőben, majd a sütőházban. A kalocsai intézet kezdeti működése során gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a nővérek és jelöltnők induló, 15 fős létszáma a feladatok elvégzésére nem lesz elegendő. Segítségül 1860 decemberében még egy nővér és újabb négy jelöltnő érkezett Csehországból. Ezzel a második csapattal érkezett a már Kalocsán tartózkodó Michael Mária Szalézia nővér négy évvel fiatalabb édestestvére, Michael Mária Sztaniszlava nővér, aki 1838. július 2-án ugyanott született, mint lánytestvére. Az alapítás első éveiben (talán még Klauzál Emma diákévei alatt is) az internátus prefektájaként és tanulmányi vezetőként tevékenykedett. Később elkerült Kalocsáról és a társulat újonnan alapított fiókházaiban (előbb Topolyán, majd Szabadkán, később Újvidéken, 1888 és 1903 között pedig Zomborban) viselt főnöknői tisztséget. Megválasztották a társulat kormányzótanácsának tagjává, ezért 1903-ban visszatért Kalocsára. Félszázados, áldásos működése elismeréséül a király 1910. december 20-án koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. A zombori ház főnöknőjeként hunyt el 1911. május 4-én. A Sztaniszlava nővérrel együtt érkezett jelöltnők közül Punz Katalin, a későbbi Mária Franciska nővér (Mayberg, Csehország, 1839. március 25. – Kalocsa, 1909. július 28.) 1864-ben kapott beöltözést. Szinte egész szolgálata Kalocsához kötődött: eleinte ruhatárosként, később betegápolóként tevékenykedett, csupán egy évet töltött Szabadkán, hasonló munkakörben. Weber Katalin, a későbbi Mária Armella nővér (Neumark, Csehország, 1840. június 24. – Kalocsa, 1917. július 3.) Klauzál Emma kalocsai diákévei alatt végig jelöltnőként működött, hiszen 1860-as belépése után csak 1867-ben kapott beöltözést. Egész szerzetesi életét Kalocsán töltötte, ahol a ruhatár gondozója volt. Az itteni szanatóriumban fejezte be életét. A második turnussal érkezett harmadik jelöltnő, Jaksch Jozefa, a későbbi Mária Margaréta nővér (született: Böhndorf, Csehország, 1836. július 20.) 1862-ben kapott beöltözést. 1873-ban történt elbocsátásáig Kalocsán dolgozott szakácsnőként, Klauzál Emma valószínűleg az ő főztjét ehette az internátusban. A negyedik jelöltnő, Stuiber Mária neve nem szerepel a nővérek törzskönyvében, tehát nem vette fel a szerzetesi ruhát. Származása és későbbi sorsa ismeretlen.


 Az alapításkor Csehországból érkezett, 1900-ban még élő iskolanénék

A kalocsai zárdaiskola életébe folyamatosan egyre több nővér kapcsolódott be. Közülük báró Toadwen Mária Vincentia nővér (Drezda, Szászország, 1830. április 19. – Kalocsa, 1880. november 18.) elöljárói rendelése folytán 1862-ben érkezett Csehországból Kalocsára, ahol zenét tanított. Feltételezhetően Klauzál Emma is növendékei közé tartozott. A nővér „az angol nyelvet jól értette, magyarul meglehetősen beszélt, franciául alaposan írt, rendesen beszélt, zongorában jól kiképeztetett, az énekben kitűnő készültsége volt.” Egy évig tartó bajai működését leszámítva végig Kalocsán tevékenykedett, itt is adta vissza lelkét Teremtőjének. Küsswieder Mária Augusztina nővér (Freiburg, Baden, 1831. november 3. – Kalocsa, 1890. augusztus 29.) beöltözése előtt nyelvtudása tökéletesítése érdekében néhány évet Franciaországban töltött. Nancy-ből lépett be jelöltként a kongregációba 1861-ben. Azonnal meg is kezdte a kalocsai belintézetben német és francia nyelvtanári működését (valószínűleg taníthatta Klauzál Emmát is). Működési területe hosszú időn át az anyaházi belintézet volt, rövid időre került csak Bajára főnöknőnek, majd Szabadkára. Habisch Mária Elizabet nővér (Budweis, Csehország, 1839. október 12. – Kalocsa, 1903. március 7.) volt az első, aki Kalocsán lépett be a társulatba: 1860. szeptember 30-án lett jelöltnő. A női kézimunka minden ágában kiváló ügyességet tanúsított. Működött a társulat kalocsai, bajai, szabadkai, újvidéki és zombori házaiban is. Némethy Mária Hedvig nővér (Pest, 1844. március 22. – Kalocsa, 1871. július 29.) a nővérek első tanítványa volt Kalocsán, azaz az 1860. október 1-jén megnyílt belintézet tanulói közé tartozott. Az első növendékek névsorban még eredeti keresztnevével, Némethy Vilmaként szerepelt, valószínűleg testvérével, Némethy Máriával együtt, ám mindkettőjük születési helyénél Buda szerepel Pest helyett. A kis növendék 1862-ben lépett a jelöltnők sorába, majd novíciaként és nővérként zenét, zongorát tanított. Egészen halálig Kalocsán működött. Bednár Mária Ladiszla nővér (Baja, 1840. február 12. – Kalocsa, 1918. május 15.) szintén a korai belépők közé tartozott, 1860. október 20-án lett a társulat jelöltnője. Szakácsként és portásként működött Kalocsán, Topolyán, Óbecsén, Jánoshalmán, Futakon. A kalocsai szanatóriumban hunyt el.

A Michael-nővéreken kívül egy másik testvérpár is élt ekkoriban Kalocsán az apácák között. Az alapító 12 szerzetesnővel érkező Ignácia nővért hamarosan követte két évvel fiatalabb húga. 1863-ban Kindermann Mária Kalaszancia nővér (született: Honnetschlag, Csehország, 1843. november 29.) is belépett a társulatba, ahol tanítónőként működött. Őt nevezték ki a bajai fiókház első főnöknőjévé, ám 1872-ben megvált a társulattól. Pilger Mária Johanna nővér (Apatin, 1845. október 24. – Kalocsa, 1926. április 30.) 1862-ben lépett be a társulatba, novíciaként I. osztályosokat tanított. Később működött Óbecsén és Topolyán, de 1874-től főleg az árvaházakban tevékenykedett Kalocsán, Hajóson és Zomborban. Rigó Mária Anna nővér (Tolna, 1839. október 25. – Kalocsa, 1887. május 1.) 1865-1866-ban Kalocsán sekrestyésként működött. Később kézimunkát tanított az anyaházban, Óbecsén, Baján és Temerinben. Patarcsics Mária Barbara nővér (Felsőszentiván, 1841. február 19. – Kalocsa, 1932. február 22.) a társulat seniorájának számított, 1932-ig egyedül ő töltötte be a 90. évet a nővérek közül. Imádságos és rendkívül ügyes, dolgos házi nővér volt, aki az 1860-as években Kalocsán a konyhán dolgozott, később pedig számos fiókházban (Óbecsén, Topolyán, Szabadkán, Baján, Jánoshalmán, Zomborban, Újvidéken, Foktőn, Bácsalmáson) számtalan munkakört (szakács, ebédlőgondozó, árvák felügyelője, ruhatár őre, gazdaság felvigyázója, betegek ápolója, mosónő, portás stb.) betöltött. Kalocsán hunyt el 91 éves korában.

1866 nyarának eseményei az iskolanővérek krónikája alapján


Klauzál Gábor
„exminiszter”

Az iskolanővérek kalocsai intézményében 1866-ban július 19. és 25. között tartották az évvégi nyilvános vizsgákat. Ezen az eseményen – szokás szerint – szülők, egyházi személyek, meghívott vendégek vettek részt. A vizsgák – azon kívül, hogy a lányok itt adtak számot a tanév közben szerzett ismereteikről, és itt győződhettek meg a szülők a tanulásban tett előmenetel mértékéről – bizonyos fokig propagandisztikus célokat is szolgáltak. Az intézet későbbi igazgatója, akinek távlati tervei között szerepelt, hogy az iskolanővéreket az egyházmegye minden nagyobb városában megtelepítse, tudatosan hívott meg a vizsgákra olyan befolyásos személyeket, akik az ott nyert pozitív benyomásaik és tapasztalataik alapján a további zárdaalapítások buzgó és lelkes pártolóivá válhattak. Arról nem szólnak a források, hogy a vizsgadrukktól különben is szenvedő növendékekre mekkora terhet róhatott az ilyen irányú, megkülönböztetett figyelem, mennyire befolyásolhatta eredményüket ez a felfokozott stresszhelyzet.


 Klauzál Gábor az első magasrangú látogató az anyaházban

Klauzál Gábor is erre a vizsgára érkezett Kalocsára, nevét valószínűleg bejegyezte a nővérek vendégkönyvébe. Az iskolanővérek történetéről szóló, 1900-ban kiadott műben ugyanis ő az első a „Magasrangú idegen látogatók az anyaházban” című – feltehetően a vendégkönyv adatai alapján készített – fejezetben. Neve így szerepel a kiadványban: 

1866. julius hóban Klauzál Gábor ekszminiszter”.

A nővérek által német nyelven vezetett házkrónikából tudjuk, hogy az 1866. évi számonkérések a külső iskola bejáró tanulóinak vizsgáival kezdődtek. A belintézet növendékeire (köztük Klauzál Emmára is) július 24-25-én, kedden és szerdán került sor. Július 24-én délelőtt először a hittanvizsga zajlott le, majd a fennmaradt időben mindkét oktatási nyelven (magyarul és németül) olvasás és ahhoz kapcsolódó nyelvi feladatok következtek. Másnap délelőtt a hátralévő többi tantárgyból vizsgáztak, végezetül a francia nyelvi számonkérés zárta a sort. A krónikát vezető nővér feljegyzéséből tudjuk, hogy „a vizsgák teljesen sikerültek, csak a növendékek – különösen eleinte – válaszolhattak volna élénkebben, bátrabban, határozottabban.” Délután 4 órakor zajlott a zenevizsga, amelyen a növendékek magyar, német és francia szavalatokat is előadtak. Az előzőekhez hasonlóan itt is „minden a számos összegyűlt vendég megelégedésre zajlott le”.


  Kunszt József érsek gyászértesítője

Az iskolanővérek szempontjából az egész 1866. évet beárnyékolta az a fájdalmas veszteség, hogy januárban elhunyt az intézet alapítója, Kunszt József kalocsai érsek. Valószínűleg erre utal a házkrónika által „kedvezőtlen viszonyoknak” és „alkalmatlan körülményeknek” minősített helyzet, amely miatt ebben a tanévben nem lehetett díjkiosztást és iskolazáró ünnepséget tartani. „Mindazonáltal a növendékek méltó lezárását adták ennek az intézetünk számára oly végzetes és emlékezetes iskolai évnek.” A zenei produkciók végeztével ugyanis nyolc növendék (talán köztük volt Klauzál Emma is) egy beszédet adott elő, amely „megboldogult érsekünkre és feledhetetlen atyánkra, intézetünk halhatatlan alapítójára vonatkozó hálateljes visszaemlékezést tartalmazott.”


 A zárdatemplom korabeli belseje

Az emlékbeszédet egy harmóniumkísérettel előadott, alkalomhoz illő dal zárta. „A gyermeki szeretet eme egyszerű, de kedves aktusa, amelyet nem ékesített különösebb művészet, hanem csak a szív kiáradása volt, találkozott minden jelenlévő szívével is, alig maradt szem szárazon, általános volt a meghatottság és a megboldogultra való hálás visszaemlékezés.” A vizsgát jelenlétével megtisztelő – néven nem nevezett – segédpüspök „a növendékekhez meghatottságtól megindult hangon a szent buzdítás szavait intézte, hogy szívükben őrizzék meg a hálát nagy jótevőjük iránt.” A nővérek és a diákok a következő napon a tanévet szokás szerint Te Deummal és hálaadó istentisztelettel fejezték be.

Érdekes adalék, hogy a nővérek július 30-án küldték Pest-Budára azt a várparancsnokságnak címzett ládát, amely különböző – a nővérek és növendékek által szabadidejükben készített – kötszereket (fáslikat, tépést, borogatást, karfelkötő kendőket) tartalmazott. A küldeményt a „sebesült harcosoknak” szánták. Feltételezhetően az intézmény ezzel a segélycsomaggal – amelynek elkészítése és összeállítása az irgalmasság cselekedetei jegyében és a felebaráti szeretet megnyilvánulásaként a növendékek erkölcsi neveléséhez is hozzájárulhatott – a porosz-osztrák háború áldozatainak ápolásában próbált közreműködni.

A krónika következő, augusztus 4-i bejegyzése már egy újabb – és Klauzál Emmát személyesen érintő –, fájdalmas veszteségről számolt be. A sorok között ismét felsejlik Kunszt érsek alakja is.


Az intézet ismét elveszített egy jó, megkülönböztetett barátot. Tegnap este 11 órakor tüdőgyulladásban elhunyt itt Klauzál Gábor úr. Azért jött a feleségével és a fiatalabb lányával, hogy jelen legyen Emma lánya vizsgáján, aki 3. éve növendékként az intézetben tartózkodik. Nemrégiben súlyos betegségből felépülve és még nem tökéletesen meggyógyulva, visszaesés következett be, amely véget vetett nemes életének. Az elhunyt nagy és igaz tisztelője volt megboldogult érsekünknek, aki a maga részéről szintén nagyra értékelte őt. Akik egymást így kölcsönösen becsülték, most már az örökkévalóságban egyesültek! Isten adja meg mindannyiunknak, hogy sikeresen kövessük példáját és részesüljünk a boldog viszontlátásban!


Klauzál Emma édesapja halála után egy tanévet még Kalocsán töltött, 1867-ben vált meg az intézettől. Özvegy édesanyjával és húgával, Máriával Drezdába utaztak, ahol azután több évet töltöttek. 

A kalocsai iskolanővérek további története

Kunszt József érsek már kezdettől, a társulat letelepítése óta azt tervezte, hogy a nővérek ne csak Kalocsán vezessenek iskolákat, hanem az egyházmegye más településein is. A nővérek teljesítették is alapítójuk ez irányú kívánságát, néhány évvel Magyarországra való megérkezésük után anyaházukon kívül sorra nyitották meg intézményeiket a kalocsai egyházmegyében, majd – miután a társulat pápai jogúvá vált – annak határain túl is.

A földrajzi terjeszkedés előfeltétele volt azonban az iskolanővérek társulatának megerősödése, a nővérek létszámának fokozatos emelkedése. Ahhoz, hogy a nővérek új fiókházakat tudjanak nyitni, vagy több növendéket tudjanak tanítani, több szerzetes nővérre volt szükség. Az 1860-as kalocsai megtelepedéstől kezdődően folyamatosan jelentkeztek a társulati élet után vágyódó új belépők, akik jelöltnői, majd újoncnői idejük leteltével munkába is álltak. A nővérek kezdeti, 12 fős létszáma nyolc év alatt már több mint a duplájára nőtt, majd az 1880-as évek elejére elérte a százat. Nem kellett újabb húsz év, hogy a társulat tagsága 200 fő fölé emelkedjen, majd 1906-tól kezdődően stabilan 300 fő felett maradjon. Az 1930-as években a nővérek létszáma elérte a 800, a ’40-es években pedig már meghaladta a 900 főt. A szerzetesrendek nyilvános működését ellehetetlenítő, 1950. évi törvényerejű rendelet megjelenésekor a kalocsai iskolanővérek társulatába több mint 1000 nővér tartozott.


 Az iskolanénék fiókháza Óbecsén, alapítva 1868-ban

A nővérek létszámának növekedése új fiókházak létesítését tette lehetővé. Először 1868-ban Óbecsén nyitottak zárdaiskolát, ezt hamarosan számos másik követte. A nővérek eleinte csak a kalocsai főegyházmegye területén, főleg a Bácskában alapítottak fiókházakat. Ezen zárdák nagy része az I. világháború után Magyarország határain kívülre került. Később a társulat fő működési területe a Duna–Tisza közére esett, de a nővérek alapítottak zárdát a Dunántúlon, a Felvidéken, a Tiszántúlon, sőt még Erdélyben is. A nővérek a kalocsai egyházmegye határán túl először 1908-ban nyitottak fiókházat, az akkor még a váci egyházmegyéhez tartozó Kiskunfélegyházán, de addigra már ez volt a szerzetesrend sorrendben 27. háza. A társulat a kínai misszióba való 1926-os bekapcsolódása révén a római katolikus egyház nemzetközi tevékenységében is szerepet vállalt. A kalocsai iskolanővérek 1950-ig tartó 90 éves működésük során összesen több mint 80 fiókházat alapítottak.


 A társulat által 1860 és 1946 között alapított házak

Szintén a társulat életrevalóságát és alkalmazkodóképességét mutatja, hogy a nővérek hányféle intézménytípust működtettek. Kalocsán először főelemi tanodájuk volt, majd az 1868-as népoktatási reform után ez folyamatosan átalakult elemi és polgári iskolává. Szintén ebben az évben nyílt meg az érseki székhelyen a nővérek első óvódája. A társulat – elsősorban saját tagjainak képzése és a saját iskolái tanítónői utánpótlásának érdekében – bekapcsolódott a pedagógusképzésbe is. Ennek szellemében 1869-ben Kalocsán megnyílt az elemi iskolai, 1875-ben pedig a polgári iskolai tanítónőképző-intézet. Hosszú ideig ez utóbbi intézet képviselte nemcsak a kalocsai anyaház, hanem az egész katolikus magyar nőnevelés legmagasabb fokú oktatási szintjét, hiszen az egyetemen való továbbtanulás lehetősége még 1895-ben is csak kivételes esetekben nyílt meg a nők előtt. A nővérek kalocsai intézményrendszere a működését 1877-ben megkezdő óvónőképzővel vált teljessé. Az iskolatípusok sokfélesége és a növekvő nővér-, illetve növendéklétszám miatt a kalocsai anyaház épületegyüttesét többször bővítették. Később a nővérek a kalocsai mellett más városokban – Kiskunfélegyházán, Baján, Szabadkán – is alapítottak, az ott helyben már meglévő iskoláik mellé elemi iskolai tanítónőképzőket. A társulat a gimnáziumi oktatástól elvi okokból elzárkózott, mert a szerzetes közösség szabályai értelmében a nővérek működésük elsődleges céljának a népnevelést és a népiskolák ellátását – tehát az alsóbb fokú iskolák vezetését – tekintették. Intézményeik többségében elemi iskolát és/vagy óvodát tartottak fenn, de több településen nyitottak polgári lányiskolát is. 


 A kalocsai iskolanővérek 1926-ban Kínába induló első csoportja

Mindezek mellett a nővérek különféle szakképzési kísérlettel is próbálkoztak: néhány intézményükben gyors-, gép- és szépírótanfolyamot, női felső kereskedelmi iskolát, ipariskolát, gazdasági iskolát működtettek. Szintén az ő nevükhöz fűződik az ország első, érettségit adó gazdasági leányközépiskolájának alapítása. A társulat tagjai az oktatáson kívül a szociális szférában is tevékenykedtek, hiszen több árvaházat, internátust, kollégiumot tartottak fenn. A kínai misszióba kiutazott nővérek a lányoktatáson kívül betegápolással, idősgondozással is foglalkoztak. Kalocsán több egyházi intézmény (érseki kastély, jezsuita kollégium, nagyszeminárium) háztartásvezetését ellátták. Viszont nem nyitottak másik, az 1860-ban Kalocsán alapított első nőnöveldéjükhöz hasonló, speciális, zárt belintézetet.

A társulat népszerűségéről, közkedveltségéről alkothatunk fogalmat, ha megvizsgáljuk, hogy iskoláiban hány diák tanult. Az 1860-as évek elején még csak százas nagyságrendű volt a tanulói létszám. Az 1880-as évekre ez a szám elérte az 5.000, 1900-ra pedig a 10.000 főt. A társulat működésének csúcspontján, 1942-ben a szerzetesközösség összes intézményeiben oktatottak, neveltek, gondozottak száma meghaladta a 20.000 főt. A magyarországi egyházi iskolák 1948-as államosításakor kb. 11.000 diák tanult a kalocsai nővérek iskoláiban.

A szerzetesrendek nyilvános működését betiltó 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatát is érintette. A nővérek a szétszóratás éveiben is próbáltak hűek maradni hivatásukhoz, fogadalmaikhoz. Többen külföldre költöztek, ahol kisebb közösségekben ugyan, de meg tudták élni szerzetesi mivoltukat. Mások itthon találtak maguknak munkát, megélhetést.


 Kalocsai iskolanővérek napjainkban 

A magyarországi rendszerváltozás meghozta a régóta várt fordulatot a szerzetesek életében is: a kalocsai iskolanővérek újra működhetnek Magyarországon. A szétszóratás idején külföldön élő nővérek többsége a hazatérés mellett döntött. 1990-ben beköltözhettek a korábban a társulat tulajdonát képező Budapest, Mária utcai ingatlanba, ahol később berendezték a közösség új anyaházát. Napjainkban a nővérek Budapesten, Baján, Kalocsán és Kiskunfélegyházán tartanak fenn katolikus iskolákat, óvodákat, kollégiumokat és szociális otthont; létszámuk Magyarországon 2022 nyarán: 12 fő.


Dr. Kőfalviné Dr. Ónodi Márta
főlevéltáros
MNL Bács Kiskun Megyei Levéltára
Kiskunfélegyházi részleg


2022. november



Felhasznált levéltári, könyvészeti és sajtóforrások:

- HU-MNL-BKML-VIII.111. Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun megyei Levéltára. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Kalocsai Polgári Leányiskolájának iratai (1861-1948) Iskolai anyakönyv 1861/62–1869/70
- HU-MNL-BKML-XII.6. Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun megyei Levéltára. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek társulatának iratai (1857–1950). Házkrónika 1860-1866.
- Uo. Nekrológ az elhunyt nővérekről
- Uo. Tanulók szám szerinti kimutatása
- HU-KFL-VI.7. Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Egyéb intézmények. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek kötetei, 19–20. sz. A társulati tagok törzskönyve 1860-tól
A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek története 1860–1900. Írta az intézet egyik tanára. Kalocsa, 1900.
- Bartos Mihály: Múzsák csókja. Szirmok és levelek a Klauzál család művészi koszorújára. Klauzál Gábor Társaság. Budapest, 2021. 295–309.
- Franz Mária Terézia Tisztelendő Anyának a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek alapítójának és első általános főnöknőjének élete és a szerzetes-társulat története 1825–1911. Írta két kalocsai iskolanővér. Kalocsa, 1925.
- Hevesi M. Angelika: Intézetünk hetvenöt esztendeje. In: A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt kalocsai érseki r. k. tanítónőképző-, kisdedóvónőképző-intézetek, polgári iskola, elemi népiskola, kisdedóvoda értesítője az intézet fennállásának 75. esztendejéről, az 1934–-35. iskolai évről. Kiadja az intézet igazgatósága. Kalocsa, 1935. 3–15.
- Katholikus Néplap 13. évf. 36. sz. (1860. szeptember 6.), 13. évf. 37. sz. (1860. szeptember 13.)
- Magyar Katolikus Lexikon
- Schematismus Cleri Archi-Dioecesis Colocensis et Bacsiensis ad annum Christi [1861–1897, 1899–1915, 1919, 1923, 1927, 1929, 1932.]. Érsekség, Kalocsa, 1861–1879, 1881–1897, 1899–1915, 1919, 1923, 1927, 1929, 1932.
- Vasárnapi Ujság 7. évf. 34. sz. (1860. augusztus 19.)

Képek forrása: 

- A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek története 1860–1900. Írta az intézet egyik tanára. Kalocsa, 1900.
- A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt kalocsai érseki r. k. tanítónőképző-, kisdedóvónőképző-intézetek, polgári iskola, elemi népiskola, kisdedóvoda értesítője az intézet fennállásának 75. esztendejéről, az 1934/35. iskolai évről. Kiadja az intézet igazgatósága. Kalocsa, 1935. 12. oldalt követő számozatlan lap
- Krisztus követségében. Missziók és misszionáriusok. Ismertető füzet. (Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények kiadványai 5.) Szerk. Fischerné Grócz Zita – Lakatos Adél – Matula Imre. Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, Kalocsa, 2010.
- Vasárnapi Ujság 1861. február 17.
- HU-MNL-BKML-XII.6. Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun megyei Levéltára. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek társulatának iratai (1857-1950). Házkrónika 1860-1866.
- Internet, honlapok


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)