Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Az utolsó ’48-as honvédek

A rendhagyó módon megtartott 2021. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvényünk nyolc „előadásból” álló sorozata második írásaként dr. Holmár Zoltán a nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történész-muzeológusa, az 1848/49-es szabadságharcunkban vitézül harcoló honvédjeink legtovább élt hadastyánjait vette lajstromba...

     „Ki lesz ő? Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsónak távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piros zsinóros kávébarna atilláját, és nyomta fejébe kék katonasapkáját. Ki lesz ő? Aki után már nem következik senki, aki a saját két szemével látta volna a nagy időket, amelyek örökre felejthetetlenné teszik a magyarok 19. századát, amíg a földön történelmet írnak. Ki lesz ő? Aki végül bevallja, hogy gyermeksége miatt még csak dobos sem lehetett volna a seregben – mert hiszen 92 esztendősnek kellene lenni manapság annak az embernek, aki tizenhat esztendős korában felcsapott honvédnek. Ki lesz ő? Aki utolsónak megy el, és utána többé nem következik senki, a történelmi sírboltot lezárják, aki ugyanazt az imádságot mondja, császárok és közkatonák felett, dolgavégezetten leül a históriai lépcsőre, hogy időtlen időkig virrasszon egy dicső nemzet gyönyörű élményei felett.”[1]

   
 Krúdy Gyula (1823-1913) honvédszázados,
a Honvédmenház parancsnoka


     Krúdy Gyula (1878-1933) vetette papírra e sorokat 1926-ban, akkor, amikor már nem sokan éltek Kossuth Lajos 1848-as honvédseregéből. A nyíregyházi születésű írót is foglalkoztatta a kérdés, hiszen az ő nagyapja, Krúdy Gyula (1823-1913) honvédszázados is a legendás hadsereg tisztje volt, aki személyesen is ismerte az utolsó 48-as katonákat, ugyanis 1890-1905 között a Szabolcsmegyei Honvédegylet elnöke, majd 1905-1913 között az agg honvédeknek otthont adó budapesti Honvédmenház utolsó parancsnoka volt.

     1926 júniusában a magyar kormány elrendelte, hogy az utolsó 48-as honvédet országos gyászpompával fogják eltemetni, ezért a belügyminiszter utasította a városok és községek elöljáróságait, hogy írják össze a még életben lévő 48-as honvédeket és jelentsék be névsorukat a minisztériumnak. Ennek alapján a Magyarországon élő 48-as katonákról egy pontos névsor készült a miniszterelnökségen. Az olyan honvédek, akik igazolni tudták, hogy a szabadságharcban tényleg aktívan részt vettek, már valamennyien régen jelentkeztek a nyugdíjért. Előfordultak azonban olyan esetek, hogy ál-negyvennyolcasok is jelentkeztek, azért, hogy ők is nyugdíjat kaphassanak. A belügyminisztérium szerint Magyarországon ekkor öt olyan honvéd élt, akik tanúkkal és okmányokkal igazolták, hogy a szabadságharcban tényleg részt vettek. Az öt honvéd: Konkoly István volt közvitéz, aki Ócsán lakott, Fluck Gusztáv volt tizedes Albertirsán, Marton Sándor volt közvitéz Kemenesmagasin, Batka Gáspár volt közvitéz Kecskeméten és Lebó István Budapesten, a Honvédmenházban élt. Rajtuk kívül természetesen még sokan jelentkeztek, hivatkozva arra, hogy ők is 48-as honvédek, de nem tudták igazolni, hogy tényleg részt vettek a szabadságharcban.[2]

     Az öt honvéd közül 1926. december 2-án a Kemenesmagasin élő 96 éves Marton Sándor hunyt el elsőként. Személyében Vas vármegye utolsó 48-as honvédjét tisztelték. Szülei Marton János és Pór Katalin voltak. Az öreg katona Bem tábornok alatt küzdötte végig a szabadságharcot. Háromszor nősült, s még az utolsó éveiben is maga aratott. Utolsó felesége Recse Erzsébet volt. A lakóhelyétől 12 kilométerre eső Celldömölkre maga járt be gyalogszerrel. Elmondása szerint kocsira nem szeretett felülni, mert azon elfáradt. Temetésén a település lakossága nagy számban kísérte utolsó útjára.[3]

     Közben a 48-as honvédek összeírása tovább folytatódott, s 1927-ben a honvédelmi minisztérium nyilvántartása alapján kiderült, hogy nem öt, hanem összesen tíz Kossuth-katona élt még az ország különböző helyein. Kecskeméten a 94 éves Batka Gáspár, Ócsán a 103 éves Konkoly István, Albertirsán a 95 éves Fluck Gusztáv, a budapesti Honvédmenházban a 95 éves Lebó István, Isaszegen a 98 éves Litik Lipót tizedes, Dévaványán a 96 éves Nyíri János, Szarvason a 100 éves Szabó Gábor, Nagyszakácsiban a 98 éves Kun Péter, Mátészalkán a 106 éves Khun Jakab, Szécsényben pedig a 95 éves Szőke István.[4]

     Közülük elsőként a 97 éves Kun Péter hunyt el 1927. március 8-án a Somogy vármegyei Nagyszakácsiban. 1830. február 16-án született a Somogy vármegyei Tapsony községben Kun Ignác és Kövér Katalin gyermekeként. Felesége Salamon Anna volt. Temetésén a helyi csendőrőrs és a leventeegyesület díszszakasza is részt vett.[5] Őt az albertirsai Fluck Gusztáv tizedes követte, aki 1927 júliusában, 95 éves korában halt meg.[6]

     Az utolsó kecskeméti 48-as honvéd, Batka Gáspár 1927. augusztus 8-án halt meg. Batka bácsi maga 103 évesnek számította magát, de más feltevés szerint halálakor 93 éves lehetett. 1903-ban viszont maga Batka Gáspár igazolta dokumentumokkal, hogy 1833. február 24-én született Alpáron.[7] Szülei Batka István és Tasi Ilona voltak. A hatalmas termetű legény 1848-ban honvédhuszárnak csapott fel. Több csatában harcolt, többször meg is sebesült, majd a világosi fegyverletétel után álruhában hazabujdosott Kecskemétre, ahol, családot alapítva, a névtelen, szürke kis magyar földművesek kevés figyelemre érdemesített életét élte. Felesége Resti Erzsébet volt, aki 1911-ben halt meg. Kilenc gyermekük született – négy fiú és öt leány – akik közül három élt még 1927-ben: László, Gáspár és Erzsébet. Az unokái és dédunokái negyvennél is többen voltak. Batka bácsi 1903 óta vált ismertté, amikor a 48-as honvédek közé fölvették. A város közönségének Batka Gáspár a hazafias ünnepekről megszokott, kedves, dédelgetett alakja lett, hiszen Kecskeméten ő volt az utolsó 48-as honvéd. Kedves visszaemlékezéseit egészen az utolsó napjáig szívesen, szeretettel hallgatták, sőt közölték a helyi lapok is. Jó egészségét, pompás étvágyát, derűs életkedvét majdnem az utolsó napjáig megőrizte. Végül hirtelen támadt tüdőgyulladás végzett vele.[8] Temetéséről szóló beszámolójában a Kecskeméti Lapok a honvédhuszár Világosnál tapasztalt emlékeit is megosztotta az olvasókkal: „ …volt Isaszegnél, Branyiszkónál, Debrecennél, s utána Világosnál. Erről az utolsó legfájdalmasabb csapásról szeretett leginkább beszélni: „Nem úgy volt ám az, ahogy a könyvekben írták. Én tudom, hiszen Nagy Sándor huszárjai között szolgáltam. Hej, milyen hős ember volt az, kérem. Világosnál harcolni szerettünk volna, de elárultak kérem. Kilenc kútba dobtuk a fegyvereinket, s elpusztítottam saját kezemmel Villám lovamat, hogy ne ülhessen rá se muszka, se az átkozott német... Hej, inkább meghaltunk volna kemény ütközetben.

     A következő a sorban a Szarvason élő mohói Szabó Gábor 48-as honvéd volt, aki néhány hónappal később, 1927. október 1-jén hunyt el. A honvédelmi minisztérium nyilvántartása alapján 100 éves volt, s ezt az adatot a korabeli újságok is megerősítették. A Magyarság című újság viszont az alábbiakat közölte a 48-as honvéd életkorával kapcsolatban: „Az öreg vitézt az egész város csak Szabó bácsi néven ismeri. A kedves öreg azonban már maga sincs tisztában az életkorával, kilencvenhat évesnek mondja magát, holott az írott szarvasi öreg bizonyságok szerint kerek száz esztendővel ezelőtt, 1827-ben született és április 4-én tölti be a századik életesztendejét.”[9] Az anyakönyvek tanúsága szerint azonban Szabó Gábor 1835. augusztus 14-én született Kiskunfélegyházán Szabó János és Ipacs Borbála gyermekeként, vagyis 92 éves volt, amikor Szarvason elhunyt. A köztudatban úgy maradt fenn, hogy Szabó bácsi Görgey hadseregében szolgált, s 1849-ben részt vett a kápolnai, isaszegi és nagysallói ütközetekben. Ezeken kívül ott volt Budavár bevételében is.[10] A Békés megyei településnek külön nevezetessége volt Szabó Gábor és mikor kiderült, hogy ő a legöregebb 48-as honvéd, leveleket kapott az ország minden részéből. Érdeklődök látogatták meg, de senki sem segített rajta. Pedig Szabó Gábor rossz sorban, szegényen élt. Öreg reszkető betűkkel kérvényt írt a belügyminisztériumba, és kérte, hogy segítsék öreg napjaiban. A vármegye kedvező véleménnyel küldte fel az öreg negyvennyolcas kérvényét, de a minisztériumból nem jött válasz. Szabó Gábor szegényen, elhagyatva halt meg, s temetése is minden fény és pompa nélkül zajlott le. Nem képviseltette magát a vármegye, nem szónokoltak a sírjánál a hatóságok emberei, hanem a város adott csupán egy festetlen koporsót, amiben eltemették a nagy idők tanúját. Egyik szomszédja kölcsönadta két lovát, azt fogták a halottas kocsi elé, s a hadirokkantak és özvegyek egyszerű koszorúja borult csupán a legöregebb negyvennyolcas honvéd sírjára.[11]

     A következő 48-as honvéd, aki szerepelt a honvédelmi minisztérium 1927. évi nyilvántartásában, az Ócsán élő Konkoly István volt, aki 1928. február 26-án hunyt el.[12]


Rácz István
(1820-1927)

Bár nem szerepelt a nyilvántartásban, de köztudott volt, hogy Budapesten, az Aréna úti Népszállóban is élt egy kissé megroggyant alakú, ősz hajú ember, akinek még 107 éves aggastyánként is kitűnő volt a hallása, s csupán a lábaira panaszkodott. Rácz István 1820. március 6-án született Szolnokon, s állítása szerint Nagykőrösön egy iskolába járt Petőfi Sándorral. A szabadságharcban önkéntesként vett részt, és Kossuth Lajossal is találkozott.[13]Bizony, jól emlékszem még a negyvennyolcas háborúra. Nem sok csatát láttam ugyan, de azért szép pozícióm volt, mert Görgeynek voltam a főlovásza. Mindig is szerettem a lovakat és mikor vége volt a háborúnak, feljöttem Pestre és itt voltam öntöző kocsis. Harminc évig öntöztem az utcákat, aztán kivénültem, nyugalomba mentem.”[14] Rácz apó kisebb sajtószenzációt okozott, amikor 1927. szeptember 22-én kopott 48-as honvéd egyenruhájában és vörössipkájában megjelent a rendőr-főkapitányságon és kétségbeesetten panaszolta el, hogy megtakarított pénzét, melyet ágya alatt egy kis faládában őrzött, valaki feltörte és ellopta. Apró jövedelmeiből, szorgalmas takarékoskodással mintegy 160 pengőt rakott félre bankjegyekben és ércpénzben, hogyha meghal, teljen díszes koporsóra. A Népszálló igazgatóságának utasítására ő maga tette meg feljelentését a főkapitányságon, és amikor a panaszos személyi adatait felvették, megdöbbenve hallgatták, hogy Rácz bácsi már 107 éves is elmúlt. A nyomozást még aznap megkezdték, de arról már nem szóltak a hírek, hogy végül előkerült-e a tolvaj, illetve a megtakarított pénz.[15] Rácz István 1928. május 26-án, 108 éves korában hunyt el – egy héttel korábban, mint a budapesti Honvédmenház utolsó élő lakója, Lebó István.


Lebó István
(1831-1928)

     Lebó István 1831-ben született a Felvidéken, Hont vármegyében, egy Ipolyszete nevű falucskában. Még csak 17 éves volt, amikor beállt honvédnek a későbbi aradi vértanú, Nagysándor József táborába. Volt idő, hogy egy zászlóaljban szolgált Petőfi Sándorral is. A szabadságharc számos ütközetében vette ki a részét. Az 1849. augusztus 2-i debreceni csata előtt még Kossuth Lajossal is találkozott és néhány szót váltottak egymással. Ez volt az az ütközet, ahol Lebó honvédet orosz kardvágás érte. Fogságba esett, de sérülései miatt később szabadon engedték. A szabadságharc bukása után bujdosott, ezért az osztrák kényszersorozást sikerült elkerülnie. Megházasodott, feleségül vette Vada Erzsébetet, akivel az asszony 1898. március 19-én bekövetkezett haláláig együtt élt Szetén.[16] Az öreg Lebó mindig örömmel és szeretettel beszélt a szabadságharc napjairól, a régmúltról. 1918-ban részt vett a Honvédmenház legidősebb tagjának, a 106 évesen elhunyt Szili István honvédnek a temetésén, tanúja volt az első világháborúnak és a legnagyobb magyar traumának, Trianonnak is. Fájó szívvel látta, ahogyan szülőfaluja egy idegen ország fennhatósága alá került. 1926. október 6-án részt vett a Batthyány-örökmécses leleplezésénél, míg 1927. november 6-án díszsátorban üldögélve figyelte a Parlamentnél, a Kossuth-szoborcsoport avatását. Még megélte március tizenötödike 80. évfordulóját, de az utolsó évében már sokat betegeskedett. Mielőtt 1928. június 1-jén örökre lehunyta volna szemeit, Görgei Artúr honvédtábornok neve hagyta el ajkait. Temetésére 1928. június 5-én került sor, melyre sok ezer ember jött el, a kormány több tagja is megjelent, akik közül Mayer János földművelésügyi miniszter gyászbeszédet is mondott. Jelen volt még az országgyűlés mindkét házának elnöke és Budapest főpolgármestere, Ripka Ferenc, aki szintén a búcsúztató szónokok között volt. Az öreg honvéd tölgyfakoporsóját a Nemzeti Múzeum oszlopos előcsarnokában ravatalozták fel. Kossuthoz és Görgeihez hasonlóan az utolsó 48-as honvédnek is a Fiumei úti temetőbe vezetett az utolsó útja. Sírja ma a 31. parcellában található.[17]


Fischl József
(1827-1929)

Lebó István halálával mindenki azt hitte, hogy vele sírba szállt a legendás idők utolsó tanúja. Akkor aztán jelentkezett az illetékesek előtt egy hatalmas termetű, deres bajszú öregúr. Egy szót sem szólt, csak kiteregette azt a vaskos paksamétát, amelyben rakásra hevertek a megsárgult régies írású okmányai. Ezekkel igazolta az idős úr, hogy Fischl Józsefnek hívják, 1827. szeptember 11-én született, végig harcolta a szabadságharcot és őrmesteri ranggal, fél kezére megrokkanva hagyta ott a katonaságot. Nehezen akartak neki hinni, s a kétkedők hiába mondogatták, hogy „Lebó bácsi volt az utolsó”, ő csak így válaszolt: „Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd.” Lebóval kapcsolatban pedig annyit mondott: „Hát ha ő volt az utolsó, akkor én vagyok a legutolsó.” Az iratok átvizsgálása után hivatalosan is elismerték és megállapították, hogy Fischl József szavai megfelelnek a valóságnak. 1848. március 15-én csizmadiaként egy csoport élén a Landerer és Heckenast nyomda előtt találkozott Petőfi csapatával, s elsők között nyomult be a nyomda épületébe, ahol lefoglalták a sajtógépeket. A szabadságharcban részt vett az isaszegi csatában és a segesvári ütközetben is. „Ott volt Petőfi Sándor költő és mind néztük, hogyan tüzel a szeme. Nem erről a földről való ember volt már ő a költő akkor. Mikor megszólalt az első ágyú, nekiereszkedtünk a dombnak. Én egyre néztem Petőfi Sándor költőt, de egyszerre csak nem láttam sehol. Nagy kavarodás volt. Nem láttunk semmit.” A szabadságharc bukása után Olaszországban, Garibaldi seregében is szolgált, azonban a nehézkes kapszlis puskák ravasza egy forró ütközetben felsebezte a kezét, vérmérgezést kapott és két ujjpercét le kellett operálni. 300 forint végkielégítéssel, őrmesteri ranggal vonult nyugalomba. Sajnos Fischl bácsi sem örülhetett sokáig a dicsőségnek, hogy ő maradt egyedül a hősök seregéből. 1929. február 27-én, 102 éves korában, influenza következtében hunyt el. Hamvait a rákoskeresztúri temetőben helyezték el.[18] Érdekes információ, de más források Fischl Izrael néven említik a 48-as honvédet, aki Budapesten a Garay utcában lakott és hosszú ideig szoros barátságot tartott fenn Lebó Istvánnal is.[19] Budapest VII. kerületi halotti anyakönyve szerint is Fischl Izrael volt a neve, akinek a szülei Fischl Ignác és Politzer Mária voltak, míg feleségét Pollák Juliannának hívták.

     Fischl Józseffel egy időben egyre-másra bukkantak fel olyan aggastyánok, akikről kiderült, hogy egykor 48-as honvédek voltak. Lebó István halála után néhány nappal, 1928. június 12-én a Kis Ujság című lapban a százéves Végh József azt állította, hogy ő az utolsó 48-as. Kossuth katonájának mondta magát, de okmányokkal nem tudta ezt igazolni. Kegyelemkenyéren élt a Hungária körút 100. szám alatt Zsembera Mária tisztviselőnőnél, aki megszánta az öreget és hajlékot adott neki. Állítólag 1828. július 29-én született Baranya vármegyében, Tésön. Azt mondja, végig küzdötte a szabadságharcot, majd később Olaszország ellen ment háborúba. Végh József nemcsak hogy nem rendelkezett hiteles okmányokkal, mellyel bizonyítani tudta volna állítását, de teljesen írástudatlan is volt. Az idős honvéddel – aki már nagyon roskatag volt és botra támaszkodva járt – interjút készített a Kis Ujság: „Láttam én sokszor Kossuthot is, Görgeyt is. Velük együtt harcoltam. Bizony, 48-as honvéd vagyok én.” Amikor megkérdezték tőle, miért nem jelentkezett annakidején a többi 48-as honvéddel együtt az összeírásra, rántott egyet a vállán és így szólt: „Nem tudok se olvasni, se írni. Senki sem mondta, hogy jelentkezzem, hát el se mentem.” Életéről is mesélt: „Kétszer is házasodtam, mind a két feleségem meghalt. Volt egy, fiam, a Jani, az is elpusztult. Egyedül maradtam Tésön. Mészáros voltam, meg kocsmáros. Lehet már vagy tizenöt esztendeje, hogy felköltöztem Budapestre. Tésőn eladtam a házamat és Kispesten vettem házat. De aztán azt is eladtam, bankba tettem a pénzemet. Bizony, elfogyott és most semmim sincs az égvilágon.” Megkérdezték tudott-e arról, hogy Lebó István meghalt. Az öreg Végh József nem értette a kérdést, nem tudta, ki az a Lebó István. Mikor megmondták neki, hogy őt tartották az utolsó 48-as honvédnek, könnyesen megcsillant a szeme, fejét rázta és csendesen ezt mondta: „Nem ő az utolsó. Én szeretnék lenni az utolsó 48-as honvéd.”[20] Végh Jószsef születési helye a Baranyai vármegyei Téseny (Tésen) község volt, ahol a római katolikus anyakönyvek tanúsága szerint nem 1828. július 29-én, hanem 1829. május 27-én született Végh János és Horváth Erzsébet gyermekeként. A riport elkészítését követő sorsáról azonban nem lehet tudni.

     A Végh Józseffel készült interjú után egy nappal, 1928. június 13-án a Kiskunhalas Helyi Értesítőjében szenzációként írták, hogy „Él még 48-as honvéd”. Ebből kiderül, hogy a Nógrád megyei Szécsényben ekkor még élt a honvédelmi minisztérium 1927. évi nyilvántartásában is szereplő Szőke István földmíves, aki akkor 96 esztendős volt, s szintén honvédként harcolt a szabadságharcban. Az öreg 48-as honvéd 1832. december 2-án született Szécsényben, Szőke István és Kucsera Erzsébet gyermekeként. Felesége Ocsovai Mária volt. Végül 1929. március 1-jén hunyt el 97 éves korában. Az újság még azt is megjegyezte, nem lehetetlen, hogy Szőkén kívül más 48-as honvéd is él még az országban.[21]

     Így is történt, hiszen pár hónappal később, 1928. augusztus 24-én, Budapesten, a Dob utca. 41. számú házban, egy ütött-kopott egyemeletes épületben, piszkos és szegényes szobakonyhás lakásban hunyt el 103 éves korában egy őszszakállas idős ember, Krausz Adolf, akit csak Krausz bácsinak hívtak.[22] Már 1927-ben is büszkén emlegette, hogy Kossuth katonája volt a 48-as időkben.[23] Miután katonai díszpompával eltemették Lebó Istvánt, Krausz bácsi újból megszólalt a lapok hasábjain és tiltakozott az ellen, hogy eltemessék az utolsó 48-as honvédet, amikor ő még él. „Nézzenek csak utána, fönt a hadügyminisztériumban be van írva Krausz Adolf neve, aki 1826-ban született és 22 éves volt, amikor harcba hívta a Kossuth-szózat. Ez a Krausz Adolf, aki ott bé van jegyezve, ez én vagyok, én voltam az a Krausz Adolf kisdobos, akiről beszélyeket is írtak a 48-as idők után.”[24] A Magyar Hírlap 1927 decemberében készített vele egy interjút, amelyből kiderült, hogy 1825-ben született Tatatóvároson. A szabadságharc után rendőrtisztviselő lett, Török főkapitány alatt is szolgált, nagyon szerették, jóírású, jófejű embernek ismerték. Akkor alakultak az első biztosító társulatok Budapesten. Ezt követően otthagyta a rendőrséget, biztosítási tisztviselő lett, s negyven évig csinálta az üzleteket. Krausz Adolf a rákoskeresztúri izraelita hitközség temetőjében lelt végső nyugalomra.[25]


Khun Jakab
(1822-1928)

1928. október 1-jén, Mátészalkán hunyt el 106 éves korában a honvédelmi minisztérium 1927. évi nyilvántartásában szintén említett Khun Jakab. 1822-ben született, részt vett a szabadságharcban, majd azt követően, 1850-ben feleségül vette Weisz Leonát. Édesapja Khun Mózes kocsmáros volt Nagydoboson, s Jakab is ezt a szakmát űzte, mígnem 1913-ban Mátészalkára költözött. Amikor 1926-ban a kormány elrendelte a még élő 48-as honvédek összeírását, az Ujság című lap munkatársai személyesen is megkeresték, s interjút készítettek vele és egy fotót is közzétettek róla.[26] Teljes testi és szellemi épségben érte el a 106 éves rendkívüli életkort, olyannyira, hogy életének utolsó évében is minden péntek este, szombaton „elkocogott” a templomba, sőt ott imádkozott a szeptemberi nagy ünnepeken, zsidó újévkor és hosszúnapon. Mielőtt örökre elaludt volna, arra kérte a hozzátartozóit, hallgassák el 48-as múltját, mert attól tartott, hogy akkor felviszik Budapestre a kerepesi úti temetőbe és nem temetik el az izraelita egyház rítusa szerint.[27]

     Mátészalkától nem messze, a Szabolcs vármegyei Máriapócs községben, már Lebó István temetése előtt pár nappal beszélgettek az emberek egy Mráz Mihály nevű emberről, aki közel húsz éve élt a településen, és aki 48-as honvédnek tartotta magát. Az idős bácsi sem tudta pontosan, hogy hány éves, csupán annyi tudott, hogy több mint 100 esztendős, Trianont pedig egyszerűen nem tudta megérteni.[28] Származásáról nincs pontos információ, de a Mráz név gyakori volt Nyíregyházán, ugyanis a bokortanyák 1850. évi összeírásában fellelhető egy Mráz Mihály nevű ember.[29] Azonban a Nógrád vármegyei Kékkő településen is élt egy Mráz Mihály nevű lakos, aki ráadásul szerepel a település 1848. évi honvéd újoncai között, s a dokumentum tanúsága szerint a szabadságharc idején már elmúlt 22 esztendős.[30] A kékkői római katolikus anyakönyveket átkutatva megtalálható Mráz Mihály neve, aki 1825. szeptember 15-én született Mráz Márton és Cséman Zsuzsanna gyermekeként. Ha valóban egy és ugyanazon személyről van szó, akkor 1928-ban már jócskán elmúlt 100 éves. A Máriapócson élő hadastyán későbbi sorsáról azonban nem tudni, hiszen neve nem szerepel a máriapócsi halotti anyakönyvben sem.

     Lebó halála után a Trianon által elszakított országrészek közül Erdélyben és a Felvidéken is éltek még szép számmal 48-as honvédek. 1929. szeptember 3-án az erdélyi Torda vármegye utolsó 48-as honvédje hunyt el. Az Alsójára községben lakó Gajzágó László kereskedő 99 évet élt, aki végig küzdötte a szabadságharcot és több ütközetben is kitüntette magát.[31] A Jeney József őrnagy által vezényelt vadászzászlóaljban szolgált 1849 januárjától, azt megelőzően pedig a nagyenyedi Bethlen-kollégium diákjaiból alakult csapatnak volt a tagja. Részt vett az 1848. november 16-i szamosfalvi, a november 26-i gyalui, a december 25-i kolozsvári, valamint az 1849. augusztus 17-i bánffyhunyadi ütközetekben. 1849 telén és tavaszán részt vett a havasokban történt zendülésekben és a veszélyeztetett falvakban századával együtt volt őrségen. Az öreg negyvennyolcas honvéd Zsibónal tette le a fegyvert. Az elhunyt katona utolsó napjáig teljes testi és szellemi frissességben élt, és sok olyan dologra emlékezett vissza, amelyek érdekesen világították meg a szabadságharc eseményeit.[32]

     1930. január 23-án a Bihar megyei Vértes községben hunyt el 100 éves korában Szabó Ferenc honvédőrmester. 1848-ban, 18 éves korában vonult be Bem seregébe és végigharcolta az egész szabadságharcot. Petőfi Sándort személyesen is ismerte. Egy alkalommal orosz fogságba esett, de sikerült megszöknie onnan. A szabadságharc után Vértes községben a főszolgabírói hivatalban dolgozott, mint írnok, később viszont a község főbírójává választották meg. Temetésén a község valamennyi lakosa, köztük 78 éves fia, Ferenc is részt vett.[33]


Salak Imre
(1835-1930)

1930 áprilisában az erdélyi Kolozs vármegye utolsó 48-as honvédja hunyt el a 95 éves Salak Imre személyében. A Melegföldvár községben élő katonát szerető családi kör vette körül, anyagi gondjai nem voltak, családja minden szükségletéről gondoskodott. Pipafüst mellett mindig friss kedvvel beszélt a múltról. 1849 tavaszán önkéntesként csapott fel Kossuth katonájának. A Bánátban megküzdött a szerbekkel és osztrákokkal, míg Lippánál a Maroson átkelve az oroszok is ágyúzták. A világosi fegyverletétel után 14 társával megszökött, de a kényszersorozást ő sem kerülhette el, s 1854-től öt éven át a Württemberg-huszároknál szolgált. Galíciában és Itáliában is katonáskodott. Részt vett a solferinói csatában, ahol komoly sérüléseket szenvedett, ezért rokkant katonaként leszerelték. Egy Kossuth-bankót az élete végéig megőrzött.[34]

     Szintén 1930 áprilisában, a Tapolca melletti Raposka községben egy Joó Ignác nevű egykori 48-as honvéd hunyt el, aki állítása szerint március 16-án töltötte be 100. életévét. Büszkén emlegette az öreg honvéd, hogy Ferenc Józseffel egy esztendőben szültetett, de idősebb a királynál öt hónappal. A születési anyakönyv tanúsága szerint viszont 1830. december 18-án született Joó Antal és Márton Éva gyermekeként. 18 évesen lovas honvédtüzérnek csapott fel. Joó Ignác Damjanich tábornok seregében küzdött, Fehértemplomnál meg is sebesült. A világosi fegyverletétel után is katona maradt, s 1854-ben érkezett haza szülőfalujába, Somlyóvásárhelyre, mint obsitos tüzér. Pár hétig maradt otthon, azután beállt lovas csendőrnek. Kilenc gyermeket nevelt fel, akik közül 1930-ban a legidősebb 71, a legfiatalabb pedig 42 éves volt. Hatalmas, erős szál ember volt Joó Ignác, aki élete utolsó napjáig jó egészségben és friss erőben élt.[35]

     1930. június 20-án, a Kassán élő Hollecsek Pál hunyt el 97 esztendős korában[36], akit 15 éves korában, mint a kassai katonaintézet kadétját, 1848. április 8-án Mecenzéfen sorozták be a híres szepesi vadászok zászlóaljába. Cornides Lajos őrnagy vezetése alatt verekedte végig a szabadságharcot a császáriak ellen, és Zsibónál tette le a fegyvert az oroszok előtt. Rüdiger orosz lovassági tábornok a tiszteket ugyan visszatartotta, a legénységet azonban szélnek bocsátotta, így Hollecsek Pál is hazatérhetett Kassára, ahol ismét visszakerült a katonaintézetbe, 1852-ben pedig besorozták a 34-es császári regimentbe, ahol 10 évig szolgált. A solferinói csata napján hadnagy lett, majd 1862-ben leszerelt, s megnősült.[37]

     1930. szeptember 4-én az utolsó izraelita felekezetűnek tartott 48-as honvéd is elhunyt. A 102 éves Flukeisen József egy nagyváradi pékmester volt, aki utolsó éveit a szomszédos Biharpüspökiben töltötte. 1829-ben született, s feleségével 40 évig éltek boldog házasságban. A szabadságharc alatt Bem apó hadseregében szolgált.[38] Később azonban láthatjuk majd, hogy rajta kívül ekkor még élt más, izraelita felekezetű 48-as honvéd is.


Link Henrik
(1827-1931)

1931-ben még Isaszegen is élt egy 48-as honvédhuszár, Link Henrik, aki ebben a városban 70 évvel korábban telepedett le. Az Esti Kurir című újság is tudósított róla, amikor 1927. augusztus 21-én betöltötte a 100. születésnapját. „Megható ünnepet rendezett tegnap, vasárnap Isaszeg község lakossága. A község legrégibb és kétségkívül legöregebb boltosa, Link Henrik századik születésnapját ünnepelte. A százéves Link bácsi születésnapjára összegyűlt a falu apraja-nagyja és az elöljáróság vezetésével vonultak be a templomba, ahol Eisenberger gödöllői főrabbi köszöntötte az öregurat. A századik születésnapján az ünneplők hangos örömrivalgása között táncra perdült és már a maga módján járta a csárdást az isaszegi cigányok muzsikájára.”[39] 1931. február 25-én, 104 éves korában azonban ő is elhunyt, s akkor úgy gondolták, hogy a szabadságharc utolsó élő katonája távozott az ő személyében. Több korabeli újság is megerősítette, hogy „Link Henrik száznégyéves korában szerdán meghalt Isaszegen,  ahol érthetően mindenki szerette és tisztelte. Link Henriknek százéves koráig önálló üzlete volt Isaszegen és négy évvel ezelőtt adta át rőfös üzletét egyik unokájának. Link Henrik felesége 88 éves korában halt meg három évvel ezelőtt. Link Henriknek különben  négy gyermeke, huszonnégy unokája, kilenc dédunokája és négy ükunokája van. Ez a hatalmas család máig is megőrizte Link Henrik 1848-49-es élményeit. Link Henrik a szabadságharcban mint Damjanich katonája harcolt. A szabadságharcban tizenhatszor sebesült meg súlyosan. Link Henrik hirtelen halt meg, beteg soha életében nem volt. Személyében az utolsó negyvennyolcas honvéd halt meg.”[40] Temetésére 1931. február 27-én került sor.

     Csupán néhány hónap telt el és szertefoszlott az a gondolat, miszerint eltemették az utolsó 48-as honvédet is. 1931 őszén az újságok arról számoltak be, hogy november 23-án 100 éves korában meghalt egy negyvennyolcas honvéd Budapesten, a VII. kerületben. Az izraelita felekezetű öregurat Heller Adolfnak hívták, akinek a szülei Heller Márton és Spirer Róza voltak, feleségét pedig Pajtás Karolinának hívták. Az újságok vele kapcsolatban az alábbiakat írták: „Ma délelőtt érkezett a jelentés a rendőrségre, hogy meghalt a 100 éves Heller Adolf, aki már régóta Budapest egyik nevezetessége volt. A nagy idők tanúja, aki valamikor a múlt században Pécsett tanító volt, Budapesten a Dob utca 37. számú házban lakott, szerényen visszavonulva 67 éves lányával. Heller részt vett a szabadságharcban is, Bem tábornok oldalán küzdötte végig az 1848-49-es csatákat. A 101 éves ember az utolsó percig megőrizte szellemi erejét, frissességét és még egy órával a halála előtt is újságot olvasott. Egyszerre kiejtette kezéből a lapot és elaludt, álmából azután nem ébredt fel többé”.[41]


Mészáros Gábor
(1822-1931)

Másfél héttel később az újságok már arról írtak, hogy 1931. december 7-én, a 109 éves Mészáros Gábor személyében egy újabb 48-as honvéd hunyt el Újpesten. A szeretetház törzskönyve szerint az öreg úr 1822-ben született, a pestmegyei Verseg községben és 1921 óta mint rokkantat ápolták a szeretetházban. Újpest halotti anyakönyve szerint is 109 esztendős volt, a szüleit pedig Mészáros Józsefnek és Orosz Annának hívták. A születési anyakönyv tanúsága szerint azonban Mészáros Gábor nem 1822-ben, hanem tíz évvel később, 1832. november 24-én született Versegen az említett szülők gyermekeként, így 99 éves volt, amikor elhunyt. Mészáros Gábor elmondása szerint őrvezető volt 1848-ban és osztrák hadifogságba került, majd a szabadságharc bukása után urasági cseléd lett.[42]

     Újpesten úgy tekintettek Mészáros bácsira, mint az ország legöregebb emberére és az utolsó, még életben lévő 48-as honvédra. Gyakran felkeresték miatta a szeretetotthont. Utoljára 1929-ben szerepelt a nyilvánosság előtt az utolsónak tartott 48-as honvéd, amikor Újpest város a március 15-i ünnepségeket tartotta. A Blaha Lujza Színház színpadának díszes emelvényére vezették fel Mészáros Gábort, aki reszkető hangon szónoklatot tartott.[43] Halála egy hétfői napon következett be és hirtelen jött, jóformán semmit sem szenvedett. Előtte félórával még jóízűen pipázott, azután elszenderült és örök álomra hunyta le a szemét.

     A városi hatóságok, amikor tudomást szereztek Mészáros haláláról, érintkezésbe léptek a katonai hatóságokkal, hogy megállapítsák, kaphat-e Mészáros bácsi katonai dísztemetést. A népjóléti ügyosztály vezetője személyesen telefonált a hadtörténelmi múzeumnak 48-as ruháért, mert nagy gyászpompával akarták eltemetni az öreget. A városparancsnokságtól azonban nagy meglepetésre azt a felvilágosítást kapta Újpest városa, hogy Mészáros Gábor a 48-as honvédek lajstromában nincs, sohasem szerepelt és Magyarországon már nincs is 48-as honvéd, mert Lebó István volt az utolsó.[44]

     Újpest város vezetése azonban méltó módon akart búcsúzni az öreg 48-as honvédtól, ezért díszsírhelyet adományoztak számára. A temetésére 1931. december 11-én került sor, melyen százak vettek részt, akik között ott voltak az utolsó újpesti 48-as honvéd már öreg, meggörnyedt fiai, valamint unokái és dédunokái. Újpest város nevében Darvas Bertalan tanácsnok és Hess Pál polgármester-helyettes búcsúztatta a halottat, akinek sírját valósággal elborították a koszorúk. Amit életében hivatalosan nem akartak elismerni, elismerték a halottal szemben. Végre elhitték neki, hogy ő is 48-as honvéd volt, ha nem is szerepelt a nyilvántartásban és hittek sebeinek, valamint hiteles okmányainak.[45]

     1932. március 12-én a Békésmegyei Közlöny is beszámolt arról, hogy 102 éves korában elhunyt a Vas megyei Bozsokon élő Blasits István, aki 1848-ban népfelkelőként részt vett a Csepreg és környékén lefolyt harcokban. 60 éves fia, 72 éves lánya, 7 unokája, 14 vérunokája és 1 ükunokája gyászolta.[46]Ami ezzel kapcsolatban érdekes az az, hogy az 1926 decemberében, 96 éves korában elhunyt Marton Sándor volt Vas vármegye utolsó 48-as honvédja.

     Egy évvel később is történt egy érdekes eset, amikor 1933. március 20-án, egy hétfői napon a Kerepesi temetőben, Kossuth Lajos mauzóleumánál az arra járók egy 101 éves csonttá aszott, reszkető fejű aggastyánt láttak, akinek hófehér haját a negyvennyolcas nemzetőrség kopott sapkája fedte és foszlányos paraszti gúnyáján megfakult nemzetiszínű szalagok lengedeztek. Hosszú időn át térden állva imádkozott, majd ájtatoskodásának befejezése után letelepedett egy közeli padra és tarisznyájából jóízűen falatozott. A temetőlátogatók közül többen körülfogták, beszélgetésbe elegyedtek vele, s ekkor kiderült, hogy az öregember Görgey Artúr honvédtábornok tábori futárja volt, aki Erdélyből, a Hunyad vármegyei Kudzsir községből azért zarándokolt fel Budapestre, hogy imádkozhasson Kossuth Lajos sírja mellett. A nagy utat – faluról-falura sokszor gyalogosan vándorolva – 42 nap alatt tette meg és az érdekes véletlen folytán, éppen Kossuth halálának 39. évfordulójára érkezett a fővárosba. A nagy idők tanúja reszkető kézzel szedegette elő tarisznyájából a megsárgult, negyvennyolcas nyomtatványokat, amelyeket drága ereklyék gyanánt őrzött meg. Megmutatta Görgey saját kezűleg írt levelét is, amelyben a tábornok igazolta, hogy Gonda Bálint a honvédtábornok mellett a hatvani, tápióbicskei és isaszegi csatákban buzgó szolgálatokat teljesített. „Tizenhatéves gyermek voltam, amikor 1848-ban beállottam Görgey seregébe. A tábornok maga mellé vett és a nagy csatákban levelekkel küldözgetett ide-oda. Minden megbízatását becsületesen elvégeztem. A golyók sokáig elkerültek és csak az Isaszeg mellett folyó harcokban sebesültem meg. Mellemen talált az ellenség golyója, összeestem. Ekkor vérben fetrengve Görgeynek nálam levő levelét darabokra téptem és elnyeltem, hogy ne jusson illetéktelen kezekbe. Sokáig kórházakban feküdtem, és amikor kikerültem, akkor már a muszkák leverték a magyarokat. Hazamentem Erdélybe, de nem sokáig lehettem otthon. Az osztrákok besoroztak katonának és elvittek a mexikói harcokba, ahol Miksa császárt megölték. Levelet írtam Görgey tábornoknak és az ő közbenjárására – mint özvegy édesanyámnak egyetlen fiát – elbocsátottak a katonaságtól. Ezóta Erdélyben élek napszámos munkából. Amíg Ferenc József élt, havi 20 forint kegydíjat kaptam. Most, mint munkaképtelen magányos öregember 80 lej havi támogatásban részesülök a románoktól. Kívülem már csak egyetlen magyar ember él Erdélyben, aki Kossuth apánk zászlója alatt harcolt. Geszti Mihálynak hívják, és jelenleg Aradon lakik, ő Nagy Sándor tábornoknak volt a szolgája és arról nevezetes, hogy ugyanazon a napon született, mint Ferenc József. Tavaly töltötte be a százharmadik életévét. Bár gazdámat, Görgey tábornokot nagyon szerettem, mégis mindig az volt a vágyam, hogy meglátogathassam Kossuth apánkat. Sajnos, élve nem sikerült. Amióta a holttestét hazahozták, folytonosan készülődtem a sírjához, de az utazási költséget képtelen voltam összehozni. Tovább már nem bírtam várni, mert érzem, hogy nem sokáig élek. Faluról falura vándoroltam és a jószívű magyaroktól összekéregettem a szükséges pénzt. Most már nyugodtan megyek haza meghalni.” Delet harangoztak, amikor az öreg Gonda Bálint feltápászkodott a temetői padról és csendesen tipegve megindult vissza Erdélybe. Későbbi sorsáról sajnos nem tudni.[47]


Geszti Mihály
(1830-1935)

A Gonda Bálint bácsi által említett másik öreg 48-as honvéd, Geszti Mihály valóban Erdélyben élt, de nem Aradon, hanem Nagyváradon. A Keleti Ujság korábban, 1928. május 14-én is cikkezett az idős katonáról: „Öreg negyvennyolcas honvédeink, akikre gyermekkorunkban olyan nagy, olyan mély áhítattal néztünk, nagyapáink nincsenek többé. Tudtunkkal csak két itt felejtett alakja él még e történelmi időknek, egyik Budapesten,[48] másik itt Nagyváradon: az öreg Geszti Mihály bácsi, aki egy napon, egy órában született néhai Ferenc József királlyal, és aki ez év augusztus 18-án lép be a kilencvenkilencedik életévébe. Geszti Mihály bácsi, aki még ma is olyan testi és szellemi erőnek örvend, hogy sok hatvanéves ember megirigyelhetné tőle, az 1849. augusztus első napjaiban lefolyt gyászos emlékű debreceni csata után, amelyben tudvalévőén Nagy Sándor serege döntő vereséget szenvedett, ordonánca volt a tábornoknak és így naponta többször közvetlenül személyesen érintkezett vele.”[49]

Geszti Mihály 1830. augusztus 18-án született, Ferenc Józseffel egy napon, aki ellen a magyar szabadságért hadba szállt. Édesapja érdemes nagyváradi asztalosmester volt, ő maga pedig a takácsmesterséget tanulta ki. Az 1848-49-es szabadságharcot Nagysándor József tábornok seregében szolgálta végig, s harcolt a szerb és az osztrák csapatok ellen is. Vitéz katona volt, halált megvető bátorságáról soha nem mesélt, honvédbajtársai mondták el Nagyváradon a szomorú nap után, amikor mindannyian hazatértek a táborból, a világosi fegyverletétel után. Az utolsó hónapok alatt Nagysándor József tábornok legénye volt, a hadvezér mellett teljesített szolgálatot. A szabadságharc után megpróbált újra takácsként dolgozni, de az elnyomatás, az önkényuralom esztendői alatt a szabadságharc honvédeit üldözték, ahol érték, s ez alól Geszti Mihály sem volt kivétel. Neki sem jutott más vigasztalás ezekben az esztendőkben, mint a visszaemlékezés a régi szép napokra. 1867 után visszatérhetett a takácsmesterséghez és újra dolgozhatott.[50] Az 1850-es évektől az 1880-as évekig a feleségével együtt élt, de házasságukból nem született gyermek.[51] 1910-ben, a 80. születésnapján szép kitüntetés érte, ugyanis Ferenc József megtudta, hogy Nagyváradon él egy öreg hadastyán, egy régi 48-as honvéd, aki egy napon született a hatalmas birodalom uralkodójával. Ferenc József a közös 80. születésnapon felségleiratban értesítette Geszti Mihályt, hogy élete végéig kegydíjban részesítette. Ez a segítség jókor jött, hiszen magas kora miatt már nem sokáig tudott dolgozni. A kegydíjat 1916-tól IV. Károly király is folyósítatta Geszti Mihálynak, azonban Trianon után, amikor Nagyváradot elszakították Magyarországtól, a kegydíjat már nem tudták tovább folyósítani a részére.[52]

     Geszti Mihály 1933-ban újra bekerült az újságokba, ám ezúttal egy szomorú hírrel. A Trianon óta könyöradományokból élő agg 48-as honvéd szokása szerint minden nap végigbotorkált Nagyvárad utcáin. Július 18-án azonban egy részeg román diák zsidónak nézte „Biharország” legöregebb emberét, majd rárohant, s úgy megtépte brutálisan a 103 éves honvéd szakállát, hogy a tehetetlen agg ember összeroskadt a földre. Sanyargatásának egy nagyváradi kereskedő vetett véget, aki talpra állította az utolsó váradi 48-as honvédet. Geszti bácsi nagyban fogadkozott, hogy ha nála lenne a fegyvere, már mint az, amivel 1848-ban a „cserepárok”-ra[53] puffogtatott, akkor egy sehonnaival kevesebb élne a földön.[54]

     Ennek hatására mozgalom indult meg, hogy az utolsó öreg 48-as honvédet áthozzák Budapestre, ő azonban nem akart beleegyezni. Nagyváradon született, Nagyváradon akart meghalni. Úgy vélte, hogy Nagyvárad az ő számára az idegen urak alatt is magyar maradt.[55]

     Végül két évvel később, 1935. április 5-én Geszti Mihály 105 éves korában elhunyt. Az újságok is úgy írták, hogy „nem valószínű, hogy ez után a 105 éves magyar után még egy fog azokból következni, akik a Kossuth Lajos hadseregének barna dolmányát és kék (meg piros) bojtos sipkáját hordták.” Ott csukódott be a szeme az utolsó, a legeslegutolsó öreg honvédnek Nagyváradon, amelynek ma Oradea a neve. „Honvéd köpenyegnek, nemzeti színnek nem lehet a legutolsó negyvennyolcas honvéd temetésén szerepelni, sortűz nem szólhat, dalárda nem zúghat, magyar pap imádságát a román rendőrtiszt füleli, s lesi a könnyeket, amelyek a magyarok arcára peregnek. Hány könnycsepp sántikálhatott a szegény öreg kegyelemkenyéren tartott Geszti Mihály aszott kis arcának barázdái közt, mikor gyenge szemeivel a román egyenruhát nézte a magyar fiúkon, hány bágyadt álmában álmodhatta ezt a megmaradt Magyarországot ahol magyarok vagyunk, szabadok vagyunk, és csak őértük sírunk elrabolt testvéreinkért, éjjel-nappal az ő szabadításukra gondolunk.[56]

     Ekkor már mindenki úgy vélte, hogy Geszti Mihály maradt utolsónak életben abból a hadseregből, amelynek tagjait 48-as honvédeknek nevezték. Mindenki azt gondolta, hogy a magyar szabadságharc oroszlánjai közül ő volt a legutolsó. Nem telt azonban egy esztendő sem, amikor az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy 1936. január 2-án, egy csütörtöki napon, 118 éves korában végelgyengülésben meghalt Strázsa György volt 48-as honvéd. A matuzsálemi kort megérő katona a lapok szerint Dévának, sőt egész Erdélynek a legöregebb embere volt. Mint közhonvéd részt vett a szabadságharcban és harcolt a piski csatában is. 1849 után, a kényszersorozás miatt azonban 12 évig szolgált az osztrák hadseregben is.[57] Ha valóban igaz ez a hír, akkor minden tekintetben Strázsa György volt a legnagyobb életkort megélő 48-as honvéd. A Magyarság című újság szerint ő volt Kossuth utolsó katonája.[58]

     Egy évvel később, 1937. május 13-án a lapok egy újabb 48-as honvéd halálhíréről számoltak be.[59] A Rábaköz legöregebb embere, Cser Mihály gazdálkodó 102 éves korában hunyt el Csornán. 1835. február 23-án született, s a szabadságharc idején, mint fiatal legény, részt vett az 1849. június 13-i csornai csatában. Szemtanúja volt annak, hogy az ütközetben egy 16 éves honvéd lelőtte Franz Wyss császári generálist.[60] Már 1936-ban is sajtószenzációként írtak róla Az Est című újságban: „A képviselőválasztók névjegyzékének összeállításakor kiderült, hogy Sopron vármegye legidősebb választója Cser Mihály 102 éves csornai gazdálkodó. A jó egészségben levő aggastyán iskoláit 1846-ban, tehát kerek 90 évvel ezelőtt végezte.”[61] Cser egész életében jó kedélyű, egészséges ember volt, emlékezőtehetsége még az utolsó napokban is kitűnő volt, és szerette a pipát, valamint a jó bort. 93 éves korában átesett egy operáción, de abból is sikerült felépülnie.


Szabó Ambrus
(1834-1938)

Majd egy év telt el a csornai hadastyán halála után, amikor közeledett az 1848-as forradalom 90. évfordulója. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de ebben az esztendőben még mindig élt egy honvéd Kossuth legendás seregéből. Az öregurat Szabó Ambrusnak hívták, aki 1938. február 9-én, 104 éves korában halt meg a Fejér vármegyei Aba községben. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utolsó diákhonvédjeként számon tartott sándori Szabó Ambrus 1834. február 19-én született a Szatmár vármegyei Nábrádon. Édesapja Szabó Bálint, édesanyja Bartók Julianna volt. A sárospataki kollégiumban diákoskodott, tanulmányait azonban kettévágta a kirobbanó szabadságharc. Négy társával együtt megszökött a kollégiumból és honvédnek jelentkezett Kocsordon. Pár hetes kiképzés után útnak indították századukat Görgey Artúr táborába, hogy Temesvár körül csatlakozzanak az utolsó harcra készülő honvédegységekhez. Az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári ütközettel azonban megbukott a szabadságharc. Szabó Ambrus csak ezután fejezte be tanulmányait Sárospatakon. A szabadságharc bukását követően nyolc évig osztrák uniformisban is szolgált, majd 1859-1861 között az olaszországi Veronába vezényelték. Részt vett az olasz-francia háborúban, s ott volt Villafrancában a békekötéskor is. Később megnősült, feleségül vette Eszényi Klárát. Református tanító lett Gyügyén, majd Kisnaményban, végül pedig Kömörőn. Itt ment 1906-ban nyugdíjba 72 éves fejjel. 1915-ben került Abára tanítónő lányával együtt. 1936-ban még maga Horthy Miklós kormányzó is kitüntette Szabó Ambrust a Signum Laudis kitüntetéssel. A hosszú fehérszakállú honvéd két héttel a 104. születésnapja előtt halt meg.[62]

     Szabó Ambrus halála után évek teltek el, közben kirobbant a második világháború és 1941 nyarán Magyarország is hadviselő féllé vált. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de az újságok még ekkor is írtak egy utolsó 48-as honvédnek tartott aggastyánról. 1942. január 8-án, 112 éves korában hunyt el Kolozsvárott Jób Ferenc 48-as honvéd, aki 1830-ban született, és mint honvédtiszt Bem tábornok hadseregében szolgált és tiszttársa volt Petőfi Sándornak. Jób apó a Donát út végi portáján élt és hosszú élete során háromszor is megnősült.[63]

     10 évvel korábban, 1932-ben a Keleti Ujság munkatársa kereste fel személyesen az akkor 102 esztendős 48-as honvédet és interjút készített vele. „Pár lépésnyire áll előttünk az öreg Jób Ferenc és amint a tavaszi napsütés megvilágítja az arcát és egész alakját, alaposan megszemlélhetjük. Olyan százötven-százhatvan centiméter magasságú ember, arcát hatalmas szakáll környezi, amely már természetes egészen fehér. De egyenesen áll, mint a cövek. A szemei szinte fiatalosan csillognak, s áttetsző arcbőrén csak nehezen lehet ráncokat felfedezni. Senki sem mondaná többnek hatvan-hatvanöt évesnél.  Ő azonban mást mond:

          - 1830-ban születtem, fiatal koromban katona voltam, még pedig nem is csak egyszer.
          - Aztán van-e születési bizonyítványa?
          - Semmi írásom sincs. Elégett mindenem ezelőtt vagy negyven-ötven évvel.
          - Hol született?
          - Itt, Erdélyben.

Közelebbi helyet a legravaszabb vallató  kérdésekre sem hajlandó megjelölni. De lehet, hogy nem is tudja a születési helyét. Elvégre százkét év alatt csak volt ideje elfelejteni. Bizonyítani tehát nem tudja Jób Ferenc bátyánk állítólagos 102 évét. De egyébként szívesen mesél:

          - 1848-ban az apámmal együtt mentünk a háborúba. Láttam Bemet, s nagyon tiszteltem a tábornok urat. Később ott voltam a hatvanhatos háborúban is, mint a Miklós huszárok főhadnagya. Mert huszárfőhadnagy voltam én, kérem.

     Az interjú végén elköszöntek az öregtől, kissé csalódottan, mert egyáltalán nem látták bebizonyítottnak a 102 évet. Ugyanezt mondják a szomszédok is, akik mintegy nyolcvanöt évet adnak Jób Ferenc uramnak.[64] Jób Ferenc, aki magát 48-as honvédnek tartotta, a haláláig megtartotta egyenruháját. Abban temették el 1942. január 11-én, Kolozsvárott.[65]


Vaszary János: 1848-as honvéd veteránok

Ezt követően már nem maradt senki a régi nagy Magyarország területén, aki Kossuth katonájaként rész vett az 1848-49-es szabadságharc ütközeteiben. 1942. március 15-én, az 1848-as forradalom 94. évfordulóján már sehol sem lehetett megtalálni a kápolnai, váci, nagysallói, isaszegi, szolnoki csaták, valamint Budavár, Branyiszkó, Komárom és Arad még élő hőseit, a nagy idők szemtanúit. Maga Krúdy Gyula (1878-1933) sem tudhatta meg soha, hogy ki lesz az utolsó 48-as honvéd, hiszen Geszti Mihály (1830-1935), Strázsa György (1818-1936), Cser Mihály (1835-1937), Szabó Ambrus (1834-1938) és Jób Ferenc (1830-1942) is évekkel túlélte a magyar prózaírás egyik legnagyobb alakját.



Dr. Holmár Zoltán
történész-muzeológus
Kállay Gyűjtemény, Nyíregyháza


2021. április


Megjegyzések:

[1] Krúdy Gyula: Az utolsó 48-as honvéd. In. A XIX. század vizitkártyái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 172.
[2] Nyírvidék XLVII: 185. 1926. augusztus 17. 3.
[3] A Rend VI: 96. 1926. december 8. 6.
[4] Tolnamegyei Ujság IX: 15. 1927. április 9. 6.
[5] Magyarság VIII: 68. 1927. március 24. 8.
[6] Friss Ujság XXXII: 152. 1927. július 8. 6. - Ezt Újkécske község születési anyakönyve is megerősíti.
[7] Kecskeméti Közlöny IX: 196. 1927. augusztus 27. 2.
[8] Magyarság VIII: 182. 1927. augusztus 12. 11.
[9] Magyarság VIII: 60. 1927. március 15. 11.
[10] Nemzeti Ujság IX: 233. 1927. október 14. 8.
[11] Kis Ujság XL: 229. 1927. október 9. 2.
[12] Magyar Hírlap XXXVIII: 125. 1928. június 3. 13.
[13] Friss Ujság XXXI: 252. 1927. november 6. 3.
[14] Magyarország XXXIV: 139. 1927. június 22. 13.
[15] Magyarság VIII: 215. 1927. szeptember 23. 6.
[16] Szete község halotti anyakönyve 1898. Srna Zoltán Szete község polgármesterének szíves közlése alapján.
[17] Kelet-Magyarország LXXV: 62. 2018. március 14. 3.
[18] Százkét éves korában influenzában meghalt a legutolsó negyvennyolcas honvéd www.huszadikszazad.hu
[19] Ujság V: 50. 1929. március 1. 6.
[20] Kis Ujság XLI: 131. 1928. június 12. 2.
[21] Kiskunhalas Helyi Értesítője XXVIII: 47. 1928. június 13. 3.
[22] Pesti Napló LXXIX: 194. 1928. augusztus 28. 9.
[23] Magyar Hírlap XXXVII: 291. 1927. december 23. 3.
[24] Pesti Napló LXXIX: 194. 1928. augusztus 28. 9.
[25] Magyar Hírlap XXXVII: 291. 1927. december 23. 3.
[26] Ujság II: 184. 1926. augusztus 15. 8.
[27] Ujság IV: 240. 1928. október 21. 11.
[28] Nyírvidék XLIX: 293. 1928. december 25. 3.
[29] Henzsel Ágota: A nyíregyházi bokortanyák 1850. évi összeírása. In. Szabolcs-Szatmár Megyei Helytörténetírás V-VI. Nyíregyháza, 1985. 301.
[30] Szomszéd András: „Süvegemen nemzetiszín rózsa…” (’48-49-es nógrádi nemzetőrök, honvédek, gerillák). Salgótarján, 1999. 126.
[31] Magyarország XXXVI: 206. 1929. szeptember 12. 6.
[32] Ellenzék L: 196. 1929. augusztus 30. 8.
[33] Pesti Hírlap LII: 31. 1930. február 7. 12.
[34] Magyarság XI: 88. 1930. április 17. 6.
[35] Kis Ujság XLIII: 108. 1930. május 14. 6.
[36] Pesti Hírlap LII: 140. 1930. június 24. 10.
[37] Magyarság X: 264. 1929. november 20. 10.
[38] Friss Ujság XXXV: 201. 1930. szeptember 5. 7.
[39] Esti Kurir 1927. augusztus 24. 2.
[40] Ujság VII: 47. 1931. február 27. 6.
[41] Az Est XX: 1931. november 26. 12.
[42] Az Est XX: 281. 1931. december 11. 9.
[43] Kis Ujság XLIV: 279. 1931. december 8. 8.
[44] Kis Ujság XLIV: 279. 1931. december 8. 8.
[45] Friss Ujság 1931. december 11. 6.
[46] Békénymegei Közlöny LIX: 52. 1932. március 12. 3.
[47] Pesti Napló LXXXIV: 65. 1933. március 21. 8.
[48] Lebó Istvánra gondolhattak
[49] Keleti Ujság XI: 107. 1928. május 14. 6.
[50] Friss Ujság XL: 86. 1935. április 14. 4.
[51] Keleti Ujság XVI: 191. 1933. augusztus 23. 5.
[52] Friss Ujság XL: 86. 1935. április 14. 4.
[53] 1848-ban a gyalogos határőröket nevezték így
[54] Esti Kurir XI: 163. 1933. július 21. 9.
[55] Friss Ujság XL: 86. 1935. április 14. 4.
[56] Az Est XXVI: 79. 1935. április 6. 1.
[57] Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap IV: 5. 1936. január 8. 5.
[58] Magyarság XVII: 4. 1936. január 5. 16.
[59] Friss Ujság XLII: 109. 1937. május 15. 6.
[60] Zalamegyei Ujság XVIII: 39. 1935. február 16. 4.
[61] Az Est 1936. március 1. 8.
[62] Új Tükör XV: 12. 1978. március 19. 45.
[63] Keleti Ujság XXV: 6. 1942. január 9. 4.
[64] Keleti Ujság: XV: 101. 1932. május 2. 5.
[65] Nemzeti Ujság XXIV: 7. 1942. január 10. 6.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)