Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

A magyar államnyelv megszületése és Klauzál Gábor

A 2018. október 5-i Vojnovich-Huszár Villában megrendezett XV. Történelmi szalonestünk meghívott előadója Pajkossy Gábor történész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézet egyetemi docense, által tartott előadásából honlapunk számára elküldött írása.
Elmaradt írás pótlása!


Az 1843 májusában megnyitott országgyűlésre a liberális reformellenzék nagy reményekkel érkezett. Bár a közös teherviselés (t. i. a megyei háziadó) közössé tételének követelése a megyék kétharmadában vereséget szenvedett, az ún. királyi előterjesztések (ti. az udvar és a magyar kormányszervek az országgyűlés elé terjesztett javaslatai) azzal kecsegtettek, hogy Bécs végül nem áll az 1840 óta a tervezett, a reformtábor által mind alaposabban és részletesebben kidolgozott reformok útjában. Az országgyűlés azonban másfél év után, a felcsigázott remények ellenére, csekély eredménnyel, egészében véve kudarccal végződött: szemben az előző diétával, mindösszesen négy reformtörvény született.

  
Deák Ferenc és Klauzál Gábor
  
Julia Pardoe 

Az országgyűlésen az alsótáblán többséget élvező reformellenzék élén, mivel annak elismert vezetője, Deák nem vállalta a követséget, ezúttal Klauzál Gábor állt, ám a legkevésbé sem érdemtelenül vagy véletlenül. Az angol írónő, Julia Pardoe, aki 1839/1840-ben több hónapot töltött Magyarországon, ennek során felkereste az éppen ülésező országgyűlést Pozsonyban, majd útjáról 1840 őszén könyvet is publikált, Klauzált (nyilvánvalóan magyar kalauza tájékoztatása alapján) a reformok iránt elkötelezettek táborában Deák után a legjelentősebb személyként mutatta be. A Miss Pardoe által adott rövid politikai jellemrajzot aztán Kossuth (másokéval együtt) fordításban rövidesen közzétette a Pesti Hírlapban, s az kimutathatóan hatást gyakorolt mindazokra, akik megrajzolták vagy inkább felvázolták Klauzál politikai portréját, Vahot Imrétől és Záborszky Alajostól Horváth Mihályig és Toldy Istvánig egyaránt. Klauzál modern életrajza még nem született meg, országgyűlési beszédeinek folyamatban lévő összegyűjtése és megjelentetése remélhetőleg ösztönzőleg hat annak elkészültére.

A „reformkor” kifejezés azt sugallja, mint ha a korszakban az országgyűlés által elfogadott és az uralkodó által is jóváhagyott reformtörvények nyomán Magyarország lépésről-lépésre előre haladt volna a polgári átalakulás útján. Igaz, az 1840-es évek második felére valóban kialakult egyfajta „reformklíma”, azaz a reformok szükségességét a kormányzat és támogatói – legalább is szavakban – immár elfogadták. Mégis, a korszak során elért eredmények szerények voltak, s az alapvető reformkövetelések – a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, az ősiség eltörlése, a sajtószabadság, a népképviselet, Magyarország alkotmányos monarchiává való átalakítása – csak 1848 márciusában–áprilisában valósultak meg. Kivételt talán csak éppen az 1844. évi 2., „a magyar nyelv- és nemzetiségről” című, azaz a magyar államnyelvvé nyilvánításáról szóló, az országgyűlés végén, 1844 novemberében szentesített, majd kihirdetett törvénycikk jelentett. Az uralkodónak a törvényjavaslathoz történő elvi, még 1844 januárjában megszületett elvi hozzájárulását a kortársak azon nyomban igazi eseménynek minősítették. Joggal: több mint fél évszázados küzdelem után megszületett eredményről volt szó.



 Pozsonyi Magyar Kamara épülete  Alsóház ülésterme a pozsonyi diétán

Nyugat-Európában a nemzeti nyelvek már a XVI–XVII. században átvették azt a szerepet, amelyet a latin évszázadokon keresztül betöltött. Magyarországon azonban, noha az önálló Erdélyben az 1560-as évek végétől fogva (Magyarországon pedig a Rákóczi-korban) a rendi országgyűlések magyar nyelven szövegezték meg a törvényeket (vagy azok egy részét), a latin még a XVIII. század végén is jelentős pozíciókkal rendelkezett. Ez volt az államnyelv: a törvényhozás, a felső- és középszintű igazgatás és igazságszolgáltatás, a felső- és középszintű oktatás, a tudomány nyelve (továbbá a római katolikus egyházi nyelv), noha csak néhány tízezren beszélhették. A XVIII. század közepétől a felsőszintű igazgatásban, továbbá a társadalmi és kulturális elit körében mind inkább teret hódított a német nyelv, sőt II. József – rövidesen kudarcot valló – kísérletet tett a német államnyelv bevezetésére is. A mindennapi érintkezés, az elemi iskolai oktatás, a templomi prédikációk nyelvén, a céhek, a falvak, a mezővárosok írásbeliségének nyelvén – az ország soknemzetiségű voltához igazodva – immár az élő nyelvek osztoztak. A felvilágosodás művelődési programja, a kibontakozó nemzeti ébredés kisebb-nagyobb fáziseltolódással a Habsburg-birodalomban, ezen belül Magyarországon belül is a legtöbb etnikumnál életre hívta azt a törekvést, hogy nyelvét magas színvonalra emelje, korszerűsítse, így alkalmassá tegye arra, hogy minden nyelvi funkciót betöltsön, egyben biztosítsa a nyelv minél szélesebb körű használatának jogát is. Hamarosan világossá vált, hogy a latin funkcióit a legnagyobb eséllyel a magyar fogja betölteni. A magyarság volt a magyar korona országainak legnépesebb etnikuma (vagy a legnagyobb kisebbsége), a németet leszámítva ez járt a társadalmi-kulturális fejlődés élén, mindenekelőtt pedig a korabeli ország politikailag legszervezettebb ereje, a nemesi elit túlnyomó részt magyar volt, vagy annak vallotta magát.

A magyar nyelv ügye a rendi országgyűléseken


1843/44. évi Országgyűlés Jegyzetei
(Vaáry Sándor magyarul gyorsírt naplója)

A II. József rendszerének összeomlása után 1790 júniusára összehívott rendi országgyűlés kinyilvánította, hogy a közügyeket idővel magyarul kívánja intéztetni, a törvény viszont 1791 márciusában csak azt mondta ki, hogy az államnyelv”most még” a latin maradjon. Bevezették viszont a magyart a felsőbb iskolákban (azaz a középszintű és a felsőfokú tanintézményekben), előbb rendkívüli, sőt, 1792-ben rendes tantárgyként. Ezt követően a kérdés szinte valamennyi diétán előkerült, 1844-ig összesen hét törvény született. Ezek nyomán fokozatosan megnőtt a magyar nyelv szerepe a közéletben. A magyarországi vármegyék 1790-től, illetve 1805-től fogva fokozatosan áttértek a magyar nyelvű ügyintézésre, szótárak sora született, hogy elősegítsék a magyar hivatali nyelvre való áttérést. A magyar nyelv lépésről lépésre teret hódított a vármegyék és a kormányzati szervek, az országgyűlés és az uralkodó közötti hivatalos érintkezésben. Az alsótábla jegyzőkönyveit 1790-től fogva magyarul és latinul, utóbb csak magyarul vezették, a latin nyelven megszületett törvények hivatalos magyar fordítását 1827-től fogva az országgyűlés irományai közé iktatták. Az 1830-as évektől fogva a törvény előírta, hogy a köztisztviselőknek, az ügyvédek, a papok tudjanak magyarul. Mindazonáltal az alsótáblán előterjesztett követelések a legtöbbször csak a második vagy a harmadik országgyűlésen vezettek eredményre: hol Bécsben mondtak nemet, hol a főrendi tábla tagjai buktatták el a törvényjavaslatot, akik – Kölcsey szavaival – azért kívántak a latinból „szent nyelvet” csinálni, hogy az (ti annak tudása) „őket a sokaságtól elkülönözze”. (1847-ig a kormányzat nem terjesztett megszövegezett törvényjavaslatot a diéta elé, azok alapszövege mindig az alsótáblán alakult ki.)

   
Pesti Hírlap     

Az évtizedek során  fokozatosan megváltoztak a nemzeti-nyelvi követelések mögött meghúzódó célok, így az előbbiek is módosultak. Míg az 1790-es, 1800-as években e törekvések elsősorban a rendi (azaz csak a nemességet magába foglaló) nemzet (Natio Hungarica) érdekérvényesítő harcaihoz szolgáltattak hatékony fegyvert, az 1830-as években színre lépő liberális ellenzék – a nyelvi-nemzeti törekvéseket immár a társadalmi reformkövetelésekkel is párosítva – egy olyan közösség, a modern értelemben vett nemzet megteremtéséért szállt síkra, amelynek az ország minden lakosa egyenjogú tagja lenne. Nyugat-európai (angol és francia) példákra hivatkozva többé-kevésbé természetesnek tekintették ugyanakkor, hogy ezen új közösséget alapvetően majd a magyar nyelv fogja össze. Ennek jegyében a közélet és a felsőbb oktatás megmagyarosításán túlmenően a nem-magyarok fokozatos asszimilációját (mai kifejezéssel akkulturációját) is célul tűzték, bízván abban, hogy a feudális-rendi struktúrák magyar nemesi vezetéssel történő felszámolása az óriási többségükben a nem-kiváltságosokhoz tartozó nem-magyarokat is a magyarsághoz kapcsolja, s a polgári jogokért mintegy cserében feladják eredeti kötődéseiket is. Ennek jegyében vármegyék vagy magyar érzelmű földesurak támogatták és ösztönözték a templomi prédikáció, az elemi iskolai oktatás vagy a kisdedóvók (óvodák) nyelvének magyarrá tételét – ott is, ahol a népesség többsége nem magyar anyanyelvű volt. E törekvéseket illetőleg már a liberálisok véleménye is megoszlott. Kossuth, miközben elégségesnek tartotta volna, ha a népiskolákban a magyar rendes tantárgy, a Pesti Hírlap hasábjain rendre hírt adott az ezen túlmenő kezdeményezésekről, Széchenyi viszont a „nyelvterjesztők gőgjét és arroganciáját” ostorozta, és a magyarosítás visszahatásaira figyelmeztetett. A konzervatívok, akik általában is a fennálló viszonyokat védték, e kérdésben szintén türelmet és óvatosságot hirdettek.

A nyelvi-nemzeti törekvések először először 1836-ban vezettek áttörő sikerhez. Az ez évi 3. tc. értelmében a latin mellett a magyar nyelvű törvényszöveg is hivatalosnak minősült, sőt, kétség esetén ez lett az irányadó. A következő, második, 1839 júniusában összeülő reformországgyűlés ennek alapján teljes magyar nyelvűséget követelt, és sikerült is Bécstől  több engedményt kicsikarnia. A magyar államnyelvvé emelésének igénye azonban ekkorra felszínre hozta a magyar és a horvát politikai elit közötti ellentéteket. (A magyar nyelv ügyében addig hozott törvények nem vonatkoztak Horvátországra, illetve külön rendelkezéseket tartalmaztak.)


A Magyar Királyságon belül bizonyos autonómiát élvező Horvátország (a három horvát megye: Zágráb, Körös és Varasd) követei (önállóságuk védelmében) a beligazgatásukat illető, illetve a magyarokkal „közös” ügyeikben a latin nyelv fenntartását szorgalmazták – a horvát nyelv majdani bevezetéséig. Az ellentétek az 1840-es évek elején tovább éleződtek. Tovább gyűrűzött a vita Horvátország, az ún. szlavón megyék (Verőce, Pozsega és Szerém) és Fiume státuszáról. Az 1830-as évek közepétől kibontakozó, és immár Bécs által is nyíltan támogatott illír mozgalom beolvasztási, „leigázási” törekvésekkel vádolta a magyar liberálisokat, akik viszont az „illírekben” a pánszláv alapon végbemenő átalakulás előhírnökeit sejtették. Minden egyes magyar megyékhez horvát részről latin nyelven, illetve horvát megyékhez magyar részről magyar nyelven intézett hivatalos megkeresés (mivel az idevágó törvény nem volt egyértelmű) újra és újra indulatokat váltott ki.

Ilyen előzmények után ült össze 1843 májusában a harmadik reformországgyűlés. A törvényjavaslat vitája három kérdésre összpontosult: a hivatalos nyelv, a közoktatás nyelve kérdésére, továbbá arra, milyen külön rendelkezések hozandók horvát vonatkozásban. A javaslat kimondta, hogy „a törvényhozási, országlási [kormányzati] úgy egyéb hivataloskodási nyelv [azaz a Kancelláriától le a mezővárosokig és a falvakig] … kizárólag a magyar leend”, kivétel pedig Horvátország esetében tehető. A követelés azonnali érvényesítése gyakorlati okokból kivihetetlen volt, másfelől Bécs ellenállása is előre látható volt. Ennél nagyobb vitát váltott ki a javaslat azon szakasza, amely szerint az oktatás nyelvének az elemi iskoláktól kezdve az egyetemig a magyarnak kell lennie. (Ezt már az előző országgyűlés is követelte.) A felsőbb (középszintű és felsőfokú) oktatás magyar nyelvűsége régi követelés volt, részben már addig is (majd 1845-től szinte teljesen) megvalósult. A javaslat buktatója az elemi iskolákra tervezett szabályozásban állt: nemcsak a liberális elvekkel állt szöges ellentétben, hogy magyarul nem is tudó gyerekeket mindjárt ezen a nyelven vezessenek be az elemi ismeretekbe, hanem kivihetetlen is volt. Erre az alsótáblán néhányan, a főrendi táblán többen figyelmeztettek. Végül külön törvényjavaslat készült az elemi iskolákra nézve, amely, bár immár fokozatosan, ugyancsak a magyar nyelvű oktatás bevezetését tekintette céljául – a javaslat azonban nem került napirendre.

      
 A magyar nyelv hivatalossá tételéről rendelkező 1844-es törvény

Amint az előre látható volt, a leghevesebb, több mint fél évig tartó vitát a Horvátországgal kapcsolatos pontok váltották ki – nem függetlenül attól, hogy Horvátország követei (utasításaikra hivatkozva) csak latinul voltak hajlandók felszólalni, mire az alsótábla arról hozott határozatot, hogy a tanácskozások során csak a magyar nyelv használható. (Toldy István 1866-ban megjelentetett terjedelmes magyar szónoklat-gyűjteményébe, mint „jellemző mutatványt”, Klauzál összesen öt országgyűlési beszédét vette fel, köztük az egyik éppen e viták során hangzott el.) Az alsótábla továbbá előírta volna, hogy a horvátországi középszintű iskolákban is vezessék be a magyart mint rendes tantárgyat, hogy az ottani tisztviselők tíz éven belül sajátítsák el a magyar nyelvet, végül a magyart állapította meg a horvát és a magyar megyék közötti hivatalos érintkezés nyelvéül – noha a kényszerítő jellegű intézkedéseket egyes liberális követek is ellenezték. A konzervatív többségű főrendi táblán már inkább a mérséklő hangvétel uralkodott, mégis a liberális Eötvös József módosító indítványait fogadták el, aki egyébként alapvetően egyetértett az alsótábla által előterjesztett törvényjavaslattal. A törvény végül kimondta, hogy az országgyűlési tanácskozások nyelve „kirekesztőleg” a magyar lesz, a horvát követek viszont hat évig még latinul szólalhatnak fel. A viszonosság alapján rendelkezett a horvát és a magyar megyék közötti hivatalos érintkezés nyelvéről, és bevezette a horvátországi középszintű iskolákban a magyar nyelv mint rendes tantárgy oktatását. A továbbiakban azonban csak „az ország határain belül” (azaz a horvát megyékre nem) érvényes rendelkezéseket tartalmazott, ugyanakkor hallgatott a kancellária és a kamara, illetve a katonai hatóságok belső ügyviteli nyelvének (azaz a latinnak, illetve a németnek) a megváltoztatásáról, miként azt az alsótábla kívánta volna.

Kitekintés

  
Batthyány Lajos és Kossuth Lajos

Az 1847 novemberében megnyitott utolsó rendi országgyűlésen (ezen Klauzál nem vehetett részt) a magyar liberálisok immár körültekintőbben közelítették meg a nyelvkérdést. Az alsótáblai ellenzék vezére, Kossuth már országos rendelkezés helyett a törvényhatóságokra bízta volna az elemi iskolákban az oktatási nyelv meghatározását, és elégségesnek tekintette, ha a magyart mint tantárgyat oktatják, igaz, a szlovák liberális L’udevit Stúrt, aki kifejezetten az anyanyelven történő oktatást szorgalmazta, követtársai leintették. A főrendi táblai liberális ellenzék vezére, Batthyány Lajos pedig szembeszállt az alsótábla azon tervével, hogy törvénnyel erőszakolják a horvát megyékre a beligazgatás nyelvéül a latint. A magyar liberálisok végül valóban tudomásul vették volna, hogy Horvátországban az igazgatás nyelve a horvát legyen (ez 1847-ben már meg is történt), de a horvát politikai elit többségét már nem lehetett megbékíteni. Tizenkét nappal a bécsi és tíz nappal az 1848. évi pesti forradalom után Zágrábban, a Habsburg-monarchián belül ugyan, de a Magyar Királyságtól független Háromegy Királyság (azaz Horvátország, Szlavónia és Dalmácia) megteremtését követelték, amely immár mindaddig Magyarországhoz tartozó területeket is magába foglalt volna. Az 1848. áprilisi törvények által ténylegesen létrehozott „közös szabadság” nem egyenlítette ki „a nemzeti különbségeket s ellenszenveket” a magyar és a többi nem-magyar politikai és ahhoz kötődő kulturális elitek között sem, mint azt az 1848 májusában lezajló szerb, erdélyi román és (jóval kisebb mértékig) szlovák „nemzeti gyűlések” és azok elfogadott határozatai tanúsítják. A magyarországi szerbek 1848 júniusában felkelést robbantottak ki, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Zágráb és Pest-Buda között fegyveres konfliktus készülődik. E körülmények között került sor augusztusban arra, hogy a cenzusos választójog alapján megválasztott – és immár több tucatnyi nem magyar képviselőt is sorai között tudó – képviselőház megvitassa az Eötvös József miniszter által kidolgozott ún. népiskolai törvényjavaslatot. Eötvös eredeti elképzelése az volt, hogy az oktatás nyelve a lakosság többségének a nyelvét kövesse, a magyar pedig csupán rendes tantárgy legyen. A tárgyalás során a hangsúly a magyar nyelvnek mint tantárgynak a feltétlen oktatására helyeződött át, és ezt fejezte ki a képviselőház által elfogadott törvényjavaslat is. (A főrendiház azonban a javaslatot nem vette napirendjére, és így sohasem lett belőle törvény.) Mindenesetre, a vitából kitűnt, hogy a képviselőház túlnyomó többségét alkotó liberális elit nagy része – akár azért, hogy ne idegenítse el a nem-magyar kisebbségeket, akár a józan belátás nyomán – immár feladta azt a korábbi törekvését, hogy az elemi iskolai oktatást elmagyarosítsák. A magyar politikai vezetés is újabb (s jóval jelentősebb) jelét adta realitásérzéke megnövekedésének. A Batthyány-kormány augusztus 27-én olyan határozatot fogadott el, amely biztosította volna Horvátországnak a teljes belkormányzati önállóságot (azaz autonómiát), sőt akár a teljes egyenjogúságot a szűkebb Magyarországgal. A Bécsből irányított Jelačić azonban haderejével négy nap múlva elfoglalta a (magyar) Fiumét, két hét múlva pedig átlépte a Drávát.

Az előadásban érintett vitás kérdések véglegesnek tűnő (ám rövidesen új konfliktusokat szülő) rendezésére, más körülmények között, két évtizeddel később, 1867 után került sor, az ún. horvát kiegyezésben, a népiskolai és a nemzetiségi törvényben (1868:30., 38. és 44. tc.) került sor. Bemutatásuk azonban már csak egy másik előadás tárgyát képezheti.




Pajkossy Gábor
történész


2018. november




(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2018. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (15)
Egyesületi élet (282)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. év médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)



1848/49 (46)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (27)
Díszpolgárok (18)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (108)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (38)
Wolf-kripta (13)