Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Egyház és állam 1848/49-ben

A 2019. október 5-i Vojnovich-Huszár Villában megrendezett XVI. Történelmi szalonestünk meghívott előadója Zakar Péter történész, egyetemi tanár (a Szegedi Tudományegyetem rektor helyettese) által tartott előadásából honlapunk számára elküldött írása.
Elmaradt írás pótlása!

A polgári átalakulás és az egyház

 
Pozsonyi prímási palota és az Árpilisi törvények

1848. április 11-én délelőtt a pozsonyi prímási palotában István nádor ünnepélyes keretek között átvette a szentesített törvénycikkeket. E törvénycikkek az egyházak helyzetét is alapvetően megváltoztatták. Magyarország lakossága nemcsak nemzetiségi, hanem vallási szempontból is sokszínű volt, amelyhez még jogi és regionális különbségek is hozzájárultak. 1846-ban az ország lakosságának (Erdélyt nem számítva) több mint a fele volt katolikus. Erdélyben viszont a katolikusok kisebbségben voltak. Ha a magyarországi és az erdélyi adatokat összegezzük, milliós nagyságrendű közösséget alkotnak még az ortodox keresztények, valamint a két protestáns felekezet: a reformátusok és az evangélikusok. Körülbelül 46.000 lelket mondhat magáénak a főként Erdélyben élő unitárius közösség. Több mint 250.000 főre tehető a zsidó vallásúak száma Magyarországon, ők azonban nem tartoztak az ún. bevett, azaz törvényesen elismert felekezetek közé.

A reformátusok és az unitáriusok kevés kivételtől eltekintve magyarok voltak. Az ortodoxok között viszont csak elvétve akadt néhány elmagyarosodott görög eredetű egyházközség, a hívők döntő többsége szerb és román nemzetiségű volt. A katolikusok fele magyar, fele viszont nemzetiségi: szlovák, horvát, német stb. Az evangélikusok többsége szlovák, illetve német anyanyelvű volt. A kép teljesebbé tételéhez szólnunk kellene még az ún. kis egyházakról (pl. nazarénusokról), valamint azokról is, akik (igaz társadalmilag elhanyagolható létszámban) ateistának vallották magukat.

A 18-19. század változásokat hozott az állam és az egyházak kapcsolatrendszerében. A felekezetek fokozatosan alárendelődtek az abszolutista államgépezetnek. II. József halálával a jozefinista egyházpolitika nem ért véget. Az uralkodók a katolikus főpapi székeket úgy töltötték be, mint bármelyik állami hivatalt. Ez nem is meglepő, hiszen a papságot a felvilágosult abszolutizmus gondolatrendszerének megfelelően állami hivatalnak tekintették. Ugyanakkor a protestánsok az állami felügyelet mellett autonómiával rendelkeztek: szabadon tarthattak zsinatokat és önállóan intézhették iskolai ügyeiket, viszont anyagilag megközelítően sem voltak olyan gazdagok, mint a katolikusok. Ezért főként a felekezetek közötti egyenlőség kimondását követelték és azt, hogy a felekezetek anyagi szükségleteit (az oktatásiakat is) az állam fedezze.

A katolikus egyházi életben érvényesülő erős állami befolyás részben védelmet jelentett az egyházi vezetés által nemkívánatosnak tartott jelenségek pl. a liberalizmus ellen, részben azonban negatív következményei is voltak. Így például az uralkodók érvényesítették a királyi tetszvényjogot (placetum regium), azaz a pápai bullákat csak uralkodói jóváhagyással lehetet kihirdetni. Néhány püspöki széket rendszeresen betöltetlenül hagytak, mivel az onnan származó jövedelmek fele az államkincstárt gazdagította, továbbá akadályozták az egyháziak Rómával való szabad kapcsolattartását is. Ennek ellenére a püspökök – elsősorban neveltetésük és anyagi érdekeik miatt – az országgyűléseken a konzervatív erők táborát erősítették.

  
Scitovszky János és Lonovics József

Így volt ez az utolsó rendi országgyűlésen is, ahol az európai forradalmak hatására 1848. március közepén lázas törvénykezési munka vette kezdetét. A katolikus püspöki kar sorai ekkorra már eléggé megritkultak. 1848-ban üres volt az esztergomi és egri érsekség, a váci-, a győri-, a székesfehérvári-, valamint a szepesi püspökség. A felsőtábla ülésein résztvevő püspökök két legtekintélyesebb tagja Lonovics József csanádi, és Scitovszky János pécsi püspök volt. A főrendi tábla mozgásterét az európai és a hazai politikai események rendkívül szűk térre korlátozták. 1848. március 18-án az országgyűlés történelmi jelentőségű döntéseket hozott a közteherviselésről, az úrbéri viszonyok, illetve a papi tized megszüntetéséről.

  
Rimely Mihály és Fogarassy Mihály

Az alsótábla 1848. március 18-án délután fél ötkor kezdődő ülésén Schneé László Heves megyei követ szólalt fel először a papi tized kérdésében. Erre felállt Daróczy Zsigmond, s a pécsi káptalan részéről lemondott a tizedről. Ezt a bejelentést „az egész termet majd összeroskasztó éljen, taps és dörömbözés követte, a követek is fölállva tapsoltak és éljenezték őt”. Hasonlóképpen nyilatkoztak az esztergomi, a váradi, a váci, a nyitrai, pozsonyi és a szepesi káptalani követek is. Szentkirályi Móric javaslatára a felajánlásból törvényjavaslat lett, amelyet még aznap átküldtek a főrendeknek. A püspökök nem ellenezték a javaslatot. A főrendi ház ülésén jelenlévő három püspök, Scitovszky, Lonovics és Rudnyánszky József sorban lemondtak a maguk nevében a tizedről. Csatlakozott hozzájuk Rimely Mihály pannonhalmi főapát is. Scitovszky felvetette a plébánosok és a tizedre jogosult világiak kártalanítását (az egyháziak kártalanítása már az alsó táblán is felmerült). Perényi Zsigmond azt javasolta, hogy a kárpótlásról a kormány a következő országgyűlésen nyújtson be javaslatot. Ezt az álláspontot végül az alsótábla is magáévá tette, így megszületett az 1848:XIII. tc. a papi tized eltörléséről. A püspökök tehát nem ellenezték a dézsma eltörlését, Fogarassy Mihály skodári választott püspök szerint azért, mert felismerték, „hogy a fönnforgó súlyos körülmények között, melyeknek erkölcsi kényszerítése a klérusra volt nehezedve, magának az egyháznak érdekében állott ez áldozatot önként megtenni, s általa a hazafiúság készségét a magyar klérus részéről nemcsak szóval bevallani, hanem tettel is bebizonyítani”.

Ezzel szemben az 1848:XX. tc, amely a bevett felekezetek (katolikus, evangélikus, református, unitárius, ortodox) tökéletes egyenlőségét és viszonosságát mondta ki, kivívta a püspökök nemtetszését. Fogarassy Mihály szerint a vallási egyenlőséget a felekezetek hitelveinek és vallási szerkezetének épségben tartása mellett kellett volna kimondani. A bevett felekezetek egyházi és iskolai költségeinek állami költségvetési keretből való fedezésével kapcsolatban az egyházi javak és alapítványok állami felhasználása ellen érveltek az egyházi követek. A bevett felekezetek iskoláiba járás kölcsönös engedélyezését Scitovszky kereken elutasította. Az alsótábla azonban nem volt hajlandó engedni ebben a kérdésben. Kossuth az április 3-i vita során a hitelvek sérthetetlenségét természetesnek tartotta, viszont véleménye szerint az egyházi szerkezetbe az állam már jogosan szólhat bele. Az ellenzék vezető politikusa az állam és az egyház szétválasztását az állam széleskörű felügyeleti jogkörével együtt kívánta megvalósítani: eszerint az állam beavatkozhat az egyházak oktatási ügyeibe, alapítványaik, vagyonuk felhasználásába. Az országgyűlés végül a püspökök óvása közepette fogadta el a törvényjavaslatot 1848. április 6-án.

A Batthyány-kormány támogatói


Batthyány-kormány

Makra Imre

A pozsonyi konfliktusok ellenére a katolikus egyház klerikusai a nyilvánosság előtt örömmel üdvözölték az átalakulást. Az egyházmegyei kormányok a békés átalakulás örömére ünnepélyes istentiszteletek megtartását rendelték el. A szentbeszédekben leggyakrabban „a csend és béke fenntartására”, a kormány támogatására szólították fel híveiket. Az egység megbontóit mind Jézus országában, mind „édes hazánkban” kárhozat sújtja – figyelmeztette hallgatóit Molnár János Székesfehérvár-belvárosi káplán. Makra Imre makói plébános 1848. április 30-án a király „születésünnepe alkalmával” tartott beszédében három pontban foglalta össze az alkotmányos polgár kötelességét. Először: féli az Istent, másodszor: szereti a hazáját, s ez a hazaszeretete tettekben is megnyilvánul, harmadszor: tiszteli királyát.

Gyakran óvták a klerikusok híveiket „a közcsendnek felzavarásá”-tól és figyelmeztették őket az elöljárók iránti engedelmességre, illetve a törvények tiszteletére. Nem hanyagolható el az a szerep, amit az egyháziak a nemzetőrség felállítása és megszervezése terén játszottak. A váci egyházmegyéhez tartozó Dorozsmán Szabó Richárd helybeli káplán arra figyelmeztette hallgatóit, kötelességük „a haza s belbátorság védelmére késznek lenni”. Felszólította híveit, ne vonakodjanak az őrseregbe belépni, amely nem katonafogdosás, hanem a „közbátorság” fenntartására szolgál.

Az 1848. márciusi események a püspöki kart arra bírták, hogy a hívők széles rétegeit is kíséreljék meg az alapítványi javak védelmében mozgósítani. A püspöki kar a tized eltörlését követően, 1848. március 20-án feliratot intézett az uralkodóhoz, amelyben kérte főkegyúri jogainak megtartását, illetve, ha ez nem lehetséges, a katolikus egyház önkormányzattal való felruházását. A főkegyúri jog (ius supremi patronatus) következtében az uralkodó az egyházi kinevezések (püspökök, apátok, kanonokok, címzetes püspökök ill. apátok) és az egyház világi vonatkozású ügyeiben (egyházi javadalmak kezelése, katolikus alapítványok felügyelete stb.) döntő befolyással rendelkezett. A püspökök tehát szerették volna a főkegyúri jog gyakorlását a felelős kormánytól függetleníteni. Erre azonban az adott politikai helyzetben nem volt lehetőség. Az 1848:III. tc. 6. paragrafusa értelmében a főkegyúri jogból származó cselekvés joga a magyar minisztérium hatáskörébe került, a 7. § szerint pedig a főpapok kinevezéséhez is a felelős magyar miniszter ellenjegyzésére volt szükség.

Az április 6-i pozsonyi püspökkari értekezlet egy petíció benyújtásáról döntött, amelyben egyházuk szabadságának törvényes garantálását, szabad zsinattartást (tehát a jozefinista egyházpolitika felszámolását), iskoláik önálló igazgatását, valamint iskolai alapítványaiknak (kivéve az egyetemet, amelyről lemondtak) egy egyháziakból és világiakból álló vegyes bizottmány általi kezelését követelték. Mivel a kérvényt késve adták be, április 8-án Scitovszkynál a katolikus egyházi és világi követek tanácskozást tartottak. Itt döntöttek az autonómia eszméjének sajtóbeli népszerűsítéséről s arról, hogy az aláírási ívekkel támogatott kérésüket, miszerint alapítványaikat minden befolyástól mentesen csak ők kezeljék, a következő országgyűlésnek ismét benyújtják. A kampány sikerét igyekeztek azzal is alátámasztani, hogy a világiakat is be akarták vonni az egyházi iskolák és vagyon felügyeletébe.


Eötvös József

Hám János

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter június elején tanácskozott a püspöki kar tagjaival a teendőkről. A püspökök le akartak mondani az állami kárpótlásról, azzal a feltétellel, hogy alapítványaikat maguk kezelhetik. De a miniszter figyelmeztette őket, hogy egy esetleges szekularizáció esetén rosszul járnának. A felekezetileg vegyes iskolák tervét viszont a püspökök vetették el, követelve az állam felügyeleti jogának korlátozását és a megürült püspöki székek betöltését. Ez utóbbi követelésük június 25-én teljesült. Ekkor V. Ferdinánd király Hám János szatmári püspököt esztergomi érsekké nevezte ki, továbbá a váci püspökség kivételével valamennyi érseki és püspöki széket betöltötte. A püspökök pápai megerősítésére azonban a szabadságharc eseményei miatt már nem került sor.

A katolikus egyház számára az új rendszerbe történő beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen. A sajtószabadság következtében egyes liberális, illetve radikális sajtóorgánumok rendszeresen bírálták a klerikusok ténykedéseit, a püspököket sem kímélve. Mikor augusztus 24-én a minisztérium rendeleti úton 10 katolikus középiskola szakrendszerű átalakítása mellett döntött, a katolikus közvélemény jelentős része tiltakozott a gyakorlatba egyébként csak részlegesen átültetett intézkedés ellen.


Batthyány Lajos

Konfliktus forrásául szolgált a nemzetőri szolgálat is. Az összeíró bizottságok a nemzetőrségi törvényben lévő joghézagra támaszkodva többnyire a papokat és lelkészeket is összeírták. A püspöki kar 1848. július 9-én kelt levelében jogosan mutatott rá, hogy a papság fegyveres szolgálat vállalásával szabálytalanságot (irregularitást) követ el, megsérti az egyházi törvényeket. A tiltakozások hatására Batthyány Lajos gróf ügyvezető miniszterelnök 1848. szeptember 14-én valamennyi felekezet lelkészeit felmentette a kötelező nemzetőri szolgálat alól. A püspöki kar törekvéseit többnyire 1848 nyarán sem koronázta siker: az alapítványokat nem tudták kézbe venni, az aláírásgyűjtési akció nem hozta meg a várt sikert, s le kellett mondani a tervezett nemzeti zsinatról is, ugyanakkor némi vigaszt jelenthetett számukra, hogy az egyházi javak szekularizációját sürgető törvényjavaslat megbukott az országgyűlésen.

A szabadságharc forgatagában


Barsi József

Kossuth Hirlapja

Josip Jellačić cs. kir. altábornagy, horvát-szlavón-dalmát bán, támadásával, az önvédelmi háború vállalásával az egyház megítélésének is egyik legfontosabb összetevőjévé a fegyveres harchoz való viszony vált. A sajtóban számos cikk követelte a főpapság határozott állásfoglalását az önvédelmi harc mellett. Barsi József katolikus pap a Kossuth Hírlapja hasábjain kárhoztatta a püspökök „mély és makacs” hallgatását, amikor a kocka „Magyarország léte vagy nem léte”. Josip Rajačić karlócai ortodox érseket, „a rablógyilkosok főpapját” állította eléjük (Szemere Bertalanhoz hasonlóan) példaképül, mint akinek cselekedeteit (igaz ellentétes előjellel) követniük kellene. A püspökök többsége erre nem volt hajlandó, de nem is vonta meg támogatását a kormánytól. 1848. október 25-én kelt körlevelükben „az új törvények lelkiismeretes megtartására a fejedelem és előljárók irántikész engedelmességre” intették híveiket. Ez a gyakorlatban az áprilisi törvények melletti kiállást jelentette, hasonlóan ahhoz a külön imához, amelyben a magyar seregek győzelméért imádkoztak. 1848. október 28-án feliratot intézett az uralkodóhoz, amelyben elítélték a délvidéki szerb felkelők vérengzését: „Felséged királyi nevében ágyúzzák, s borítják lángba virágzó városainkat, felséged nevében öldösik népünket, irtják a magyar és német fajt” – írták többek között. A petíció az adott katonai-politikai helyzetben nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, mivel a bécsi felkelésen úrrá lett abszolutizmus nem tárgyalásokra, hanem a katonai leszámolásra készült.


Haubner Máté

1848 őszén a protestáns felekezetek vezetői is egymás után bocsájtottak ki felhívásokat a haza megvédése érdekében. Polgár Mihály református püspök felhívta a Dunamelléki Egyházkerület lelkészeit, hogy vegyenek részt a szabadságharcban. Ugyanebben az időszakban emelte fel szavát Haubner Máté győri evangélikus püspök is ezen ügy érdekében, aki szintén az áprilisi törvények melletti kitartásra buzdította híveit. Nemzetiségi szempontból is rendkívül lényeges volt, hogy a magyar hatóságokkal 1848 tavaszán kisebb konfliktusba keveredő aradi ortodox püspök, Geraszim Raţ, az aradi konzisztóriummal együtt a magyar kormánynak fogadott hűséget.


Könyves Tóth Mihály

A haza megmentése érdekében kiadott felhívások a radikális lelkészeket többnyire már a csatatéren találták. A muraközi falvak lakói és Perczel Mór tábornok katonái már hallhatták Gasparich Kilit ferences szerzetes buzdító szavait. Magas, vállas, előre hajló testalkatú ember volt, „melankolikus arcára beszéde kezdetén sápadtság ült ki, s amikor már szájából lávaként ömlött a gyújtogató szó, arca nekitüzesedett szinte lángolt”. Bajuszt viselt és rövid hajat, reverenda helyett térdig érő kabátot, hosszúnadrágot és pörge kalapot hordott. Könyves Tóth Mihály református lelkész 1848. október 19-én, mikor a debreceni nemzetőrség kijelölt századai Aradra indultak, elől lovagolt „nemzetőri ruhában, palástosan s kardosan, papi kalapja mellett vérszín lobogóval”, a sereg zászlóját pedig Lukács Dániel református lelkész vitte. Nem maradtak munka nélkül azok a papok és lelkészek sem, akik nem siettek a csatatérre. Pénzt, ruhaneműt, könnyen pénzzé tehető tárgyakat gyűjtöttek a honvédség szükségleteinek kielégítésére. Püspökök és papjaik egyaránt jelentős anyagi áldozatot hoztak (a világiakhoz hasonlóan) a honvédelmi kiadások fedezése érdekében, a szabadságharc alatt számos egyházi épületben honvédkórházat rendeztek be.

Elégedett volt-e ezzel a szerepvállalással a magyar politikai vezetés? – ez ma már nehezen eldönthető kérdés. A radikális politikusok elégtelennek tartották ezeket az áldozatokat. Kossuth 1848. augusztus végén a román kérdés kapcsán azt fejtegette, hogy a papoknak nem az a hivatásuk „hogy politikai kormányt képezzenek, hanem, hogy a népet erkölcsössé és míveltebbé neveljék”. 1848. december 20-án viszont a képviselőházban megrótta a klérust, amelytől elvárta „hogy jövendőre nézve jobban teljesítse kötelességét, mely a népnek lelkesítésében áll”. Egy 1871-ben, emigrációban kelt levelében viszont úgy nyilatkozott, hogy „a magyar katolikus klérus hazafisága iránt mindig nagy elismeréssel” viseltetett.



Székács József
A szabadságharcban azokra a lelkészekre is fontos szerep várt, akik továbbra is egyházközségükben szolgáltak. A püspöki kar (az egyházi törvényeknek megfelelően) ellenezte a papság fegyveres szolgálatát. A kérdés a protestáns egyházakban is vitatott téma volt. Székács József pesti evangélikus lelkész szerint például a pásztor nem hagyhatja el tartósan gyülekezetét. A kormány érdeke viszont az volt, hogy minél többen vállalják a katonai szolgálatot. Ezért Eötvös József 1848. szeptember 2-i rendeletében biztosította azokat a lelkészeket és tanítókat, akik „készek az önkéntes nemzetőrök zászlói alatt szeretett honunk védelmére fegyvert fogni (...) hogy hadiszolgálatuk bevégeztével az álladalom jövendőjük felől gondoskodni fog”.

Sokan éltek a lehetőséggel, néhányan még a törzstiszti rangfokozatot is elérték. Kovács István katolikus pap például a Délvidék kiürítésekor, 1849 januárjában el kellett menekülnie plébániájáról. Szegeden az odamenekült lakosságból egy önkéntes zászlóaljat szervezett, és ennek parancsnokaként vett részt a délvidéki harcokban. Egy ízben Péterváradon még misézett is. Kék atillájára rávette a misemondó ruhát és sarkantyús csizmában mondta el a szentmisét, „egy rövid, de velős és lelkesítő” beszéddel együtt. Az istentisztelet végeztével levetette a papi ruhát és zászlóalját katonai rendben elléptette a várparancsnok előtt. 1849 nyarán már honvéd őrnagyként szolgált: Guyon Richárd tábornok segédtisztje volt.

Kiürültek a papneveldék is. A fegyvert fogó papok, lelkészek és kispapok száma több százra tehető. A katolikus egyházmegyék közül az erdélyi, a csanádi és a kalocsai voltak a leginkább forradalmiak, a szerzetesrendek közül különösen a piaristák és a ferencesek tűntek ki a fegyverforgatásban. A szabadságharc támogatására nem kizárólag a harctéren nyílt lehetőség. A lelkészeknek gyakran döntő szerepük volt abban, hogy egy helységben az újoncösszeírás, a nemzetőrség kiindítása stb. zökkenők nélkül végrehajtható legyen. Békésben például 1848 júliusában a földművesek nem akarták abbahagyni mezei munkáikat, s így a nemzetőrségbe sem akartak belépni. Színre lépett azonban Hajnal Ábel református lelkész, akinek sikerült meggyőznie a vonakodókat véleményük helytelenségéről, Máramarosszigeten pedig a helyi román papság segítségével próbálták meg az újoncösszeírással szembeni ellenszenvet leszerelni. A budai piaristák a Jellačić elleni táborozásban megsebesülteket ingyen ápolták, tetemes mennyiségű élelmiszert szállítottak a táborba, ahova hat atyát is elküldtek a betegek ápolására.


Lemény János

Különösen buzgón támogatták a szabadságharcot a görög szertartású római katolikus (görögkatolikus) papok. Ioan Lemény fogarasi görögkatolikus püspök a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen 1848. május 14-én az unió mellett érvelt. Erdélyi Vazul nagyváradi görögkatolikus püspök papjainak fiai közül több mint huszonketten önként jelentkeztek honvédnek. Popovics Bazil munkácsi görögkatolikus püspök nemcsak az újoncozás során volt a hatóságok segítségére, hanem többek között Ungváron nyilvános ünnepség keretében áldotta meg a honvédek zászlaját, tevékenységét Kossuth is elismerésre méltónak tartotta. A görögkatolikus papság szellemének megőrzéséhez hozzájárult az az államsegély is, amelyet a más hasonlóan szorult anyagi helyzetbe jutott felekezetek lelkészeinek is folyósított a a magyar kormány.


Függetlenségi nyilatkozat

A papságnak ünnepélyes alkalmakkor is fel kellett szólalni. A munkácsi várban 1849. március 15-én a forradalom évfordulója alkalmából a római katolikus mellett a görögkatolikus és a református lelkészek is tartottak istentiszteletet. Bíró Sándor a sepsiszentgyörgyi református templomban arra keresett választ, miért ünnepeljük március 15-ét. Ezen a napon bukott el – mondta – "s ejtette ki kezéből azon gereben fogú flagellumot az átkozott Metternich, mellyel mint kormánybottal 300 esztendőn keresztül csapdosta ki hátából a vért az osztrák a magyarnak”. Ünnepségeket tartottak az ország függetlenségének kikiáltása alkalmából is. Kecskeméten 1849. május 10-én a Függetlenségi Nyilatkozat felolvasása után Hoffmann János katolikus, Mihó László református és Torkos Károly evangélikus lelkészek is beszédet mondtak.


Horváth Mihály


Bartakovics Béla

A magyar kormány az orosz beavatkozás ellensúlyozására keresztes háborút hirdetett és általános népfelkelésre hívott fel. A siker érdekében a papságnak 1849. május 27-től kezdve meghatározott napokon szentbeszédeket és körmeneteket kellett tartani, június 6-ra pedig országos böjtöt hirdettek. Az intézkedéssorozat minden szempontból elhibázottnak bizonyult: a Horváth Mihály által a körmenetekre összeállított imádság vallásos jellegéhez erős kétségek fűződtek. Az egyházi vezetőkkel nem konzultáltak előzetesen, s ezért pl. Bartakovics Béla rozsnyói püspök tiltakozott a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnál. Katonai szempontból is vitatható eredményeket hozott az akció: voltak ugyan, akik vállalták a kaszás parasztok élén az összeütközést az ellenséggel, de ezektől a rögtönzött erőktől nem lehetett komoly katonai eredményeket várni. Az egész intézkedéssorozat az oroszok vad barbarizmusának hangsúlyozásával inkább leverő, mint lelkesítő hatást gyakorolt a lakosságra. Ráadásul hátrányosan hatott a reguláris erők harci moráljára is. A nemzeti böjtöt sem tartották meg mindenütt: Komáromban például a honvédek egy része e „böjti” napon is evett húst, „azt tartván, hogy a katonának úgyis van elégszer böjtje, midőn nincs mit ennie”. A szabadságharc egyik legjobb alakulatának tartott 3. honvédzászlóalj katonáit sem lelkesítette az országos böjt és imádság, „sőt inkább lehangolólag hatott, mert abból azt vonták ki, hogy nagyon nagy veszedelemben lehet a magyar ügy, midőn már nem a honvédek fegyverétől, hanem az isteni segélytől várja a kormány a győzelmet”.

Tábori lelkészek a szabadságharcban

Ha a lelkészek az egyházi előírásokkal összhangban akartak a szabadságharcban részt venni, tábori lelkészi szolgálatot vállalhattak. A tábori papok egy külön e célra felállított püspökség (az ún. Apostoli Tábori Helynökség) joghatósága alá tartoztak, ennek központja Bécsben volt. 1848 nyarán a magyar kormány kísérletet tett ugyan egy önálló magyar tábori püspökség felállítására, de a terv megvalósítását 1848 szeptemberében a bécsi kormány politikája, illetve Jellačić támadása miatt ejteni kellett. Ezért a szabadságharc tábori lelkipásztorkodását – a szükséges egyházi felhatalmazások híján – csak ideiglenes jelleggel lehetett megszervezni. Kivitelezését megkönnyítette, hogy a szabadságharc mellé álló cs. kir. alakulatok állományával együtt több mint 20 tábori lelkész is kitartott a magyar alkotmányra letett esküje mellett, 1848 decemberétől a hadügyminisztériumon belül megszervezett tábori lelkészi osztály próbálta meg összehangolni tevékenységüket.

A magyar hadsereg tábori lelkészei három jól elkülöníthető körből származtak. Az első csoportot az osztrák hadseregtől „örökölt” tábori lelkészek alkották. Idesorolhatók többek között a szabadságharc mellé álló várak lelkészei pl. Menyhárth Lajos Komáromban, Rasska Ádám Lipótvárott, Christ Ferenc Munkácson, valamint Gabriel Krantzl Péterváradon. A második csoportot a radikális beállítottságú lelkészek alkották, például Simon Ferenc római katolikus, Sükösd Sámuel református, illetve Einhorn Ignác izraelita lelkész. A tábori lelkipásztori szolgálatot vállalók harmadik nagy csoportját a menekült lelkészek alkották. Ide főként erdélyi, csanádi és zágrábi egyházmegyés papok tartoztak, de 1849 nyarán, az orosz beavatkozást követően, már az esztergomi főegyházmegyéből is sok lelkipásztor elmenekült. Menekülését követően alkalmazták tábori lelkészként többek között Brassoványi József csanádi, és Saághy Vendel esztergomi egyházmegyés papot a hadseregben. 1848–49-ben körülbelül kétszeres túljelentkezés volt, ami a jelentkezők egzisztenciális körülményeivel is magyarázható: a tábori lelkészi állás biztos megélhetést és bizonyos védelmet jelentett a káplánok számára az állandó áthelyezésekkel szemben.

A magyar hadsereg tábori lelkészeinek (a cs. kir. hadsereghez hasonlóan) a szabadságharc időszakában nem volt katonai rangjuk, de irányukban valamennyi katonának kellő tiszteletet kellett tanúsítani. Érdekesen alakult felekezeti megoszlásuk. 1848-ban csak katolikus lelkészeket alkalmaztak, 1849-ben viszont rövid idő alatt kialakultak az országos felekezeti viszonyoknak megfelelő arányok. Komáromban Einhorn Ignác személyében tábori rabbit is alkalmaztak. Az esetleges hiányok pótlásában a nemzetőrség tábori lelkészei is közreműködtek. A nemzetőrök ugyanis századosig maguk választották meg elöljáróikat, és ennek keretében gyakran tábori lelkészt is választottak. Ez a rendszer eleve kizárta a felekezeti aránytalanságokat. Mivel a sorkatonaságot és a nemzetőr zászlóaljakat többnyire vegyesen alkalmazták, a soralakulatok állományának lelki gondozásába a nemzetőrség lelkészei is bekapcsolódtak. Az ő szolgálati idejük azonban többnyire rövidebb volt, mint a soralakulatoknál szolgáló lelkészeké.

A cs. kir. hadseregben minden ezred egy-egy plébániát alkotott, ahol az adott tábori lelkésznek valamennyi plébánia feladatot el kellett látnia. Idetartozott az istentiszteletek tartása, a szentségek (úrvacsora) kiszolgáltatása, temetések, a katonai anyakönyvek vezetése stb. A tábori misék sajátos hangulatukkal még a legénység nem vallásos részére is komoly hatást gyakoroltak. Gyakran szabad ég alatt tartották őket, a legénység pedig csákóját, fövegeit, illetve az oltárt zöld gallyakkal ékesítette. Ezeket a miséket időnként váratlan események zavarták meg. Az ellenség közeledésének hírére így volt kénytelen kivonulni tisztikarával együtt a nagymiséről 1849. február 4-én a Cibakházát megszállva tartó Mesterházy István őrnagy.


Lőw Lipót

Rendkívül fontos volt a hadlelkészek politikai szerepe is. Már a cs. kir. hadseregben megkövetelték tőlük, hogy ügyeljenek a legénység jó erkölcsére, amibe az adott alakulat harci moráljának a megerősítése is beletartozott. A magyar hadsereg tábori lelkészei is értelmezték és elemezték a politikai eseményeket és igyekeztek megerősíteni a katonák azon hitét, hogy igazságos célért küzdenek. „Túl vagyunk már azon az időn, amelyben még azt hittük, hogy a koronás fők jogában áll népeiket vaskarral kormányozni” – mondta Magyari Alajos az aradi táborban tartott húsvéti miséjén, ahol a Függetlenségi Nyilatkozatról is megemlékezett. Hasonló szellemben prédikáltak a nemzetőrség tábori lelkészei is. „A magyar nemzeté pedig a dicsőség, minél fogva mint egy Cherub villámló karddal őrt állott s most is őrt áll, hogy az európai mívelődés paradicsomát a barbárok dühös berohanása ellen megótalmazza” – fejtegette a sellyei táborban Löw Lipót tábori rabbi 1848. júliusában. A beszédekben gyakran óvtak a felekezeti villongásoktól, a széthúzásoktól, egyúttal bátorságra, engedelmességre és elszántságra buzdítva híveiket. Az egyházi törvényeknek megfelelően a tábori lelkészeknek sem volt szabad fegyvert viselniük, de a legradikálisabbak például Hászi György református, illetve Rózsafy Pál katolikus lelkészek a szabadságharc alatt a fegyveres szolgálattól sem rettentek vissza.



 Erdősi Imre a branyiszkói ütközetben  Mednyánszky Cézár a kápolnai csatában

A tábori papságnak a csatatéren is jelen kellett lennie. Az 1849. február 5-i branyiszkói győzelemben Erdősi Imre piarista tanár is szerepet játszott, aki „a kezében tartott feszületet magasra emelve, s mindig elől lenni igyekezve” a nagyrészt szlovák anyanyelvű honvédeket előnyomulásra buzdította. Hasonló szerepet játszott 1849. február 27-én, a kápolnai csata második napján Mednyánszky Cézár báró, a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának későbbi vezetője is. Ugyancsak kötelessége volt a tábori lelkészeknek a sebesülteket és a betegeket vigasztalni és ápolásukban segédkezni. A közösen vállalat küzdelmek és szenvedések a tábori lelkészek megbecsüléséhez vezettek. Bíró Sándor református lelkész 1849. március 15-én arról beszélt, hogy miután "a szabadság dicső harcát" együtt harcolta a honvédekkel, velük együtt akar élni a szabad hazában, vagy ha kell együtt halni és egy sírban porlani, „együtt akarok feltámadni veletek, együtt akarok Isten eleibe vándorolni veletek, hogy: számot adjak rólatok, elbeszéljem égi jutalomra méltó lelkes küzdelmeiteket, és megmondjam az Istennek: Atyám, ezek nem valának pecsovicsok.”

A zsidóság emancipációja

A zsidóság egyenjogúsításának gondolatát a reformkori országgyűléseken a liberális ellenzék vetette fel. Kossuth azonban ezzel együtt a zsidó vallás reformját, sőt a zsidóság asszimilációját is sürgette. A vallási reform kérdése a zsidóságon belül is eltérő irányzatok kialakulásához vezetett: a vallási élet válságát egyes rabbik a vallási előírások módosításával, az „elavult” rendelkezések eltörlésével kíséreltek meg leküzdeni, s az emancipáció reményében elengedhetetlennek tartották a hazai zsidóság magyarosodását is. A reform erők egyik legismertebb alakja Löw Lipót nagykanizsai (majd pápai) rabbi volt, akinek magyar nyelvű prédikációit már 1844-ben nagy tisztelettel hallgatta Csány László és Zalabéri Horváth János is. Az ortodox zsidók ugyanakkor a vallási törvények változatlanságát hirdették, s így elleneztek minden vallási engedményt, amelyet a neológ irányzat az emancipáció kivívása érdekében javasolt.

A zsidóság nevében Kunewalder Jónás, a Közbátorsági Választmány tagja, 1848. március 17-én kiáltványt tett közzé, amelyben üdvözölte a pesti forradalmat. A polgári egyenlőség követelése feletti örömre hamarosan árnyékot vetettek az 1848 tavaszán több magyarországi városban lezajló antiszemita megmozdulások. Pozsonyban 1848. március 19-20-án került sor zavargásokra. A résztvevők a házalás betiltását, a zsidók kiűzését, a helybeli Adolf Neustadtnak, a „Pannonia” c. lap szerkesztőjének eltávolítását követelték. Hasonló események zajlottak le többek között Székesfehérvárott, Szombathelyen, Pesten, majd április-május fordulóján Északnyugat-Magyarország több városában.

Hatásukra a kormány már 1848. április 3-án kinyilvánította, hogy a zsidók helyzetén a törvényhozás nem óhajt módosítani, a pesti zavargások eredményeképp pedig átmenetileg kizárták őket a nemzetőrségből is. A zavargásokat ugyanakkor kormánybiztosok és (ha szükséges volt) katonai erő segítségével is elfojtották. Az eseményeknek a zsidóságra gyakorolt hatásáról tanúskodik a Pesten 1848 elején megalakított Központi Kivándorlási Egylet is. A népképviseleti országgyűlésen 1848. július 19-én Kállay Ödön törvényjavaslatot nyújtott be a zsidók polgári és politikai egyenjogúsítása érdekében, de javaslata ekkor még nem nyerte el a többség támogatását.


Einhorn Ignác
(Horn Ede)

Az emancipáció elmaradása fellépésre ösztönözte a vallásreform radikális híveit. Nagyváradon 1847-ben megalakult Rokonstein Lipót vezetésével az első önálló reformközség, majd ezt követően sorra alakultak hasonló közösségek a városokban. A pesti reformtársulat kiáltványa 1848. augusztus 4-én a zsidó vallás gyökeres átalakítását sürgette, önálló imaházukban az ortodoxok megbotránkozására megszólalt az orgona a szombat helyett vasárnap megrendezett istentiszteleteken. A pesti reformtársulat lelkésze, Einhorn Ignác további újításokat is bevezetett: 1848. október elejétől minden istentisztelet alkalmával a zsarnokság kiirtásáért és a nemzeti kormány sikeréért imádkoztak, végül december elejétől kezdve az egyházi szertartásokat is magyar nyelven tartották.

A zsidóellenes zavargások lecsillapulásával az eddig vonakodó városok is bevették nemzetőrségükbe a zsidókat is, és annak sem volt akadálya, hogy a honvédségbe jelentkezzenek. A szabadságharc hadseregében jelentős számú zsidó katona teljesített szolgálatot. Mint minden más felekezetben, itt is voltak, akik dicsőséget szereztek maguknak, és voltak olyanok is, akik nem voltak jó katonák: Aranyi (Goldstein) Márk például 1849. február 24-én Cibakházánál katonáival kiszabadította a fogságba esett Leiningen-Westerburg Károlyt, a későbbi honvéd tábornokot, ugyanakkor a simontornyai Gottlieb Sámuel megszökött alakulatától, az 5. honvédzászlóaljtól.

Az előzmények ismeretében érthető, hogy a szabadságharcot különösen a reformközségek hívei és lelkészei támogatták lelkesen. Löw Lipót pápai rabbi már az utolsó rendi országgyűlés bezárása kapcsán arról prédikált, hogy ne magasztaljuk a régit, mert újat és nagyobbat teremt az Isten. A sellyei táborban, 1848 júliusában biztosította a nemzetőröket, Isten áldása háramlik az ügyre, amelyért harcolnak. Az igazságért, a törvényes szabadságért és felséges királyunk trónjának megszilárdításáért állnak fegyverben a nemzetőrök – mondta. Ez a beszéde olyan sikert aratott, hogy a nemzetőrök kérésére nyomtatásban is megjelent. Amikor Pápán 1848. november 26-án 39 zsidó újonc jelentkezett a honvédségbe, ezeket ismét Löw rabbi szavai lelkesítették az odaadó szolgálatra. „Aki a szerencsétlenség ellen nem küzd, hanem csak lármáz és jajgat, az rosszul védi magát az élet viharai ellen” – oktatta hallgatóit. Mind Löw Lipót, mind Einhorn Ignác üdvözölte az ország függetlenségének kikiáltását. Utóbbi 1849. május 27-i beszédét az isteni jelenés ünnepének és Magyarország függetlensége megünneplésének szentelte. Mint mondta, 1849. április 14-én „az átokterhelt királyi család száműzését, a magyar köztársaság (sic!) szabadságát és függetlenségét kinyilatkoztattuk”. A tavasz képei a népek tavaszát idézték fel gondolataiban, hogy végezetül egy egyetemes víziót tárjon hallgatósága elé: „Európa közepette mindennemű fejedelmi trónusokból máglyát látok készíteni, melyen a zsarnokság és a zsarnokok legutolsó maradványai hamuvá égetnek”. A zsarnokság elleni harcra buzdított, majd áldást kért a nemzetgyűlésre, a kormányra, a hadseregre és Kossuth Lajosra.

A zsidóság ezernyi más szállal is kapcsolódott a szabadságharchoz. A hadiszállításoktól kezdve az egészségügyi szolgálaton át egészen a kémekig mindenütt találkozhatunk zsidó vallásúakkal. A magyar liberális politikusok elvben már 1848-ban egyetértettek a zsidóemancipációval, de ennek elfogadására csak 1849. július 28-án, Szegeden került sor.

Megtorlás

1849. július 21-én Ferenc József abban a reményben nevezte ki Scitovszky János pécsi püspököt esztergomi érsekké, hogy az új hercegprímás készségesen fogja támogatni a birodalmi igények magyarországi megvalósítását. A választás indokoltnak tűnt: aktív, energikus főpap költözött a prímási palotába, akiről köztudomású volt, hogy a szabadságharc alatt üldözte egyházmegyéje területén a forradalmi érzelmű papokat, s akit a magyar kormány hazaárulónak nyilvánított. A harmonikus együttműködésre minden esély megvolt: a konzervatív katolikusok örömmel fogadták a szabadságharc leverését. A megtorlás egyháziakat sem kímélő hullámai, több száz lelkész kivégzése illetve börtönbüntetésre ítélése már 1849-ben kisebb feszültséget idézett elő az állam és az egyház viszonyában: a fokozatosan ismét kiegészülő püspöki kar tagjai lojálisok voltak ugyan, de nem feltétel nélkül.


Michele Viale-Prelà

Bémer László
Maga Scitovszky már 1849-ben határozottan fellépett az elítélt papok érdekében, jelentős sikert azonban csak a püspökökkel kapcsolatban ért el. Maga mögött tudva a bécsi nuncius, Michele Viale-Prelà támogatását, tiltakozott az állami szervek túlkapásai, illetve a püspökök meghurcoltatása ellen (Bémer László nagyváradi latin szertartású katolikus püspököt például első fokon halálra ítélték). A prímás törekvését az elítéltek megmentésére a legtöbb egyházi vezető támogatta. A „kompromittált” papok egy részét egyházi fenyíték alá vették, ez ugyanakkor nem mentett meg mindenkit az állami felelősségre vonástól. Az 1850. augusztus 24-e és szeptember 1-je között Esztergomban tartott püspöki értekezlet amnesztiát kért az elítélt egyházi személyek számára. Noha kérelmük ekkor még nem talált meghallgatásra, Scitovszky felhatalmazást kapott a pápától, hogy az irregularitas (szabálytalanság) bűnébe esett papokat feloldozhassa. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyházi fenyíték alá vontak viszonylag rövid idő alatt ismét alkalmazhatóak voltak.


Laky Demeter és Sebesy Kálmán emléktáblája

Gasparich Kilit tábori lelkész kivégzése 1853-ban
Még javában tartott a forradalmi elemek elleni hajsza, amikor 1852-ben néhány kedvező eseményről is értesülhettek az egyháziak. Február 9-én az uralkodó elengedte Mihalovics Józsefnek, a forradalmi kormány egykori tisztviselőjének a hátralevő börtönbüntetését, július közepén Könyves Tóth Mihály református, Pados János és Kovrik Artúr katolikus lelkészek büntetését csökkentette a felére az uralkodói kegy. Ezek az események (noha még 1853-ban is születtek súlyos ítéletek) arra mutattak, hogy a megtorlás eredeti lendülete lassan mérséklődik. A fogságba vetett lelkészek a legkülönbözőbb tevékenységekkel töltötték el az időt. Sokan nyelveket tanultak, az Olmützben raboskodó Sebesy Kálmán premontrei atya gyújtószereket, valamint óraláncokat készített. Laky Demeter premontrei kanonok és Sebestyén Gábor katolikus pap fafaragással ütötték agyon az időt. Romer Flóris bencés tanár és Gaál Tádé katolikus pap festegetett, Petku György ortodox lelkész varrogatott. Balogh Lajos evangélikus lelkész regényeket másolt, Pados János székesfehérvári szentszéki jegyző pedig Montesquieu egyik művét fordította magyarra. Az utolsó elítéltek 1857-ben kaptak kegyelmet, egyházi karrierjük viszont többnyire csak a kiegyezés után lendült fel.






 Romer Flóris  Pados János  Laky Demeter  Mihalovics József  Sebesy Kálmán

Miközben az abszolutizmus határozottan föllépett a forradalomban szerepet játszott egyháziak, illetve egyházi közösségek (pl. a piaristák) ellen, Ferenc József fokozatosan felszámolta a korábbi jozefinista egyházpolitikát. A protestáns felekezeteknek is meg kellett küzdeniük az abszolutista törekvésekkel, a kormány különösen autonómiájukat igyekezett felszámolni. Haynau 1850. február 10-én szigorú állami ellenőrzés alá vonta a protestáns egyházakat. Rendeletei következtében a befolyásos világiak nem tudták többé egyházukat segíteni. A gyülekezési tilalom megbénította az egyházak normális működését, a megürült püspöki tisztségeket a világi hatalom önhatalmúan adminisztrátorokkal töltötte be. Az 1850. szeptember 7-én bevezetett osztrák tanrendszer az egyházi iskolákkal szemben is magas szakmai és anyagi követelményeket támasztott. Számos protestáns intézet ennek következtében elvesztette a jogát, hogy államilag elismert bizonyítványt adhasson ki. Így veszett el három evangélikus (késmárki, lőcsei, selmecbányai), valamint négy református (losonci, marosvásárhelyi, máramarosszigeti, székelyudvarhelyi) teológiai intézet.

A zsidóságot kezdetben hatalmas hadisarc megfizetésével akarták megbüntetni, de Ferenc József ezt 1850. szeptember 20-án eltörölte, ugyanakkor a zsidóságot 1.000.000 forint befizetésére kötelezte egy zsidó iskolai és tanügyi alap javára. Ezt az összeget 4 év alatt befizették és később ebből finanszírozták a rabbiképző intézet felállítását is 1877-ben. Változásokat hozott az abszolutizmus a görögkatolikus és az ortodox román hívőknek is. Előbbiek számára IX. Pius pápa érsekséget állított fel 1853-ban (Gyulafehérvár-Fogaras), utóbbiak 1864-ben a nagyszebeni ortodox érsekség kialakításával függetlenedtek a szerb befolyás alól. Az abszolutizmus egyházpolitikája (az új katolikus és ortodox egyházmegyék kialakításától eltekintve) nem hozott látványos és tartós eredményeket. 1867-tel, a kiegyezéssel ismét azok a problémák kerültek előtérbe, amelyek 1848–49-ben már foglalkoztatták az egyházi ügyek iránt érdeklődőket: a katolikus autonómia, a felekezetek egyenjogúsága, a zsidóemancipáció, az oktatási reform azonban ekkor már 1848-tól merőben eltérő politikai helyzetben vetődött fel.




Zakar Péter
történész


2020. április




(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)

 


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2018. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (15)
Egyesületi élet (282)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. év médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)



1848/49 (46)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (27)
Díszpolgárok (18)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (108)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (39)
Wolf-kripta (13)