Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

A 67-es kiegyezési rendszer - reális alternatíva?

A 2017. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvénysorozatunk április 22-i - Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott – szimpóziumán „Érvek és ellenérvek másfél évszázad múltán, az 1867. évi kiegyezésről...” címmel egymásra reflektáló pro és kontra történészi „vitát” hallgathattunk a 150 éve történtekről...
Első előadónk: dr. Szász Zoltán történész volt, aki a „száz év vitás kérdéseit” járta körül.

 


 

Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés modernkori történelmünk egyik legnagyobb jelentőségű fordulója, mely közgondolkodásunkban „ferencjózsefi aranykor” vagy „boldog békeidők” elnevezéssel rögzült. Mítosszá vált. Nem kis mértékben azért, mert a félévszázados fejlődés után bekövetkező első világháborús világégés, a Habsburg birodalom szétesése, az évezredes történelmi Magyarország trianoni szétdarabolása, a huszadik századi további  magyar tragédiák sora érthetően fölerősödő dicsfénnyel borította be a megelőző hosszú békekorszakot.

   


 Deák Ferenc  Ferenc József

Az előadás a 150. évforduló, az 1848-49. évi forradalmat és szabadságharcot elfojtó, véresen megtorló abszolutista uralkodó Ferenc József metamorfózisából, jószívű alkotmányos uralkodóvá válásából, 1867. június 8-i koronázásából, s az alaptörvényből: az 1867:XII. törvénycikkből kiindulva tekintett vissza az elnyomásból a félfüggetlenséghez – a „korlátozott szuverenitáshoz” -  vezető útra; második részében a kiegyezéssel létrehozott Osztrák-Magyar Monarchia működési kereteit, politikai, közjogi struktúráját mutatta be, valamint a félévszázad magyarországi gazdasági növekedésének egyes jellemzőit.



 Osztrák-Magyar Monarchia térképe 1867-ben

Az osztrák és magyar (formailag) két szuverén államot összekötő intézményekből a közös bécsi külügyminisztérium, közös hadügyminisztérium és a kevésbé jelentős közös pénzügyminisztérium szerkezetét, a magyar befolyás arányát és korlátait vázolta, jelezve, hogy ez mennyiben volt öröksége 1848-nak, ami azóta is vitatott. Elárulták-e Deák Ferenc és Andrássy Gyula – mellettük az előkészítésben közreműködő Klauzál Gábor is – 48-at? Az előadó egyértelműen amellett foglalt állást, hogy a kiegyezők megmaradtak 48 öröksége mellett, de nem vállalták 1849, tehát a teljes függetlenség követelését, aminek indoklásául, háttérmagyarázatul az 1849 utáni magyar emigráció működési tapasztalatait összegezte.





 Kossuth Lajos
az emigrációban
 „Cassandra-levél”

Az 1850-es években az európai politikai térségben a Kossuth-emigráció számottevő erő, mondhatjuk látens hatalmi tényező volt, mindaddig, amíg az európai politikában nyitott maradt: merre is halad a nemzetállamok kikristályosodásának folyamata, mi is a nagyhatalmak álláspontja a Habsburg birodalom jövőjéről? Amilyen gyorsan jött 1859-ben egy francia-olasz háború Ausztria ellen, mely ajtót nyitott egy ehhez kapcsolódó magyar önállósodási hadműveleti-felkelési akciónak, olyan gyorsan el is szállt ez utóbbinak a lehetősége, majd Cavour olasz miniszterelnök halálával oda lett az olasz segítség távlati reménye is; a nyugati támogatás reménye illúzióvá vékonyodott. Anglia megmaradt a régi palmerstoni axióma mellett: egy független Magyarország egymaga nem volna elég erős, hogy az európai politikában a Habsburg birodalmat helyettesíteni tudja. A hatalmi realitások áttörésére tett utolsó nagyobb emigrációs kísérlet, a kossuthi-klapkai Dunakonföderáció 1862. évi terve – mely négy délkeleteurópai ország szövetségét irányozta elő, kollektív nagyhatalommá válás perspektíváját is felvillantva – a szomszédainknál nem talált visszhangra, a hazai magyar ellenállók pedig (az ország feldarabolása akaratlan előjátékának vélvén) rendkívül hevesen elutasították, s Kossuth vezérpolitikusi tekintélye köreikben igencsak megroppant.  A magyar liberális tábor, bár nem adta még fel a nemzetiségekkel való modus vivendi kialakításának igényét, már nem hihetett abban, hogy azok elfogadják a magyar hegemóniát, mely ellen 1848 óta felléptek, s fellépésükhöz bécsi centralista körök támogatására számíthattak. Velük, egyben Kossuth Dunakonföderációs tervével szemben fogalmazta a reális alternatívát naplójában a sokat idézett Podmaniczky Frigyes: „inkább megyek Bécsbe a némethez, mint Belgrádba a rácokhoz”.  Immár nem szövetségest kerestek Bécs ellen, hanem Bécs szövetségét.

A kiegyezéshez vezető úton a félelmek kulcsszerepet kaptak. A nemzetiségek önállósodásától való félelemnél fontosabb volt akkor a nemzetközi környezet reakciósabbá válása: az erősen antiliberális porosz Bismarck fölemelkedése, az orosz fenyegetés, aminek 49-es, sőt, reformkori érzését most felerősítette a lengyel felkelés 1863. évi kemény leverése; az osztrák centralizáló politikusoktól s az udvarban különösen befolyásos katonai körök, Albrecht főherceg abszolutista külön világától való rettegés. Beust még 1868-ban is azt mondta egy orosz nagykövetnek, hogy csak átmeneti időre tettünk engedményt a magyaroknak.

De kiegyezés felé szorította a politikai osztályt a megélhetés, a gazdaság, s az elmaradottság leküzdésének már a Reformkor óta sürgető igénye,  a gazdasági élet, az égető infrastruktúra fejlesztés alakításába való érdemi beleszólás nemzeti  követelménye, s persze a külföldi fejlesztő tőke behozatalának biztosítása, hiszen ekkor már világos, hogy Ausztria egymagában nem tudja fedezni az oly szükséges beruházások hitelszükségletét.



 Oszrák-Magyar Monarchia címere

Többes hivatása van tehát „a 67-es műnek”. Az 1848-ban békésen kiharcolt önállósági szint visszaszerzése, s különösen annak bebiztosítása. A dualista alapon átszervezett birodalom védhatalom funkciót kell betöltsön Magyarország fölött; nyújtson fedezéket orosz előnyomulással, pánszlávizmussal, nemzetiségi törekvésekkel, német hatalmi befolyással szemben. De biztosítson beleszólást is az immár közjogilag is közös birodalom irányításába. A kiegyezésről szólva ritkán kap hangsúlyt, hogy az eredendően nem „Ausztria” és „Magyarország” egyezkedéseként, hanem a magyar (parlamenti) liberális elit és az udvar tárgyalásaként indult, s az még kevésbé emlegetett, hogy éppen Deákék ragaszkodtak ahhoz, s az ő követelésükre került bevezetésre Ausztriában is a teljesebb körű alkotmányosság. (Mert magyar részről ebben látták egyik biztosítékát annak, hogy osztrák abszolutista erők ne tudják a birodalom túlsó felének jóval nagyobb gazdasági ereje, katonasága felhasználásával a frissen visszaszerzett magyar önállóságot felszámolni.  Ez is 1848 fontos tanulsága volt.)


 
Id. Andrássy Gyula gróf

A 67-es szerkezet a közös három minisztériummal, a bécsi és pesti parlamentek működését összekapcsoló „delegációk” – közös birodalmi gyűlést elkerülő helyettesítő megoldás – rendszerével, míg az újoncozást, a hadiköltségeket az országgyűléseknek való alárendelésével biztosította, közjogilag mindenképpen a paritást osztrákok és magyarok között. Persze nem volt ez teljes. Fél évszázad alatt egyetlen közös hadügyminiszter sem volt magyar, mint ahogy a világháborúig csak egyetlen magyar volt külügyminiszter – igaz, a legkiválóbb: Andrássy Gyula. A nem túl fontos közös pénzügyminiszterek között már több magyart találhatunk. A közös, ám inkább ellenséges haderő, melynek egységét, német hivatalos nyelvét, vezényletét féltékenyen őrizte magának Ferenc József, a magyar közgondolkodás számára a nagy háborúig neurotikus probléma maradt. Andrássynak mindenesetre sikerült 48 örökségeként kialkudnia az immár koronás magyar királytól egy külön magyar honvédség felállítását, mely sokáig komikusan kicsi volt, tüzérséget – bécsi óvatosságból – csak igen későn engedélyeztek neki, abba pedig az udvar nem egyezhetett bele, hogy az 1849-ben „osztrákverő” Klapka vagy Perczel tábornok legyen a (jelentéktelen) magyar külön hadügyi tárca minisztere.

Deák kiegyezését újkori történetünk egyik legszerencsésebb alkotásának, ősi probléma legjobb megoldásának látjuk” – írta 20. századi legnagyobb hatású historikusunk, Szekfű Gyula, hozzátéve: „állami függetlenségünk sosem volt oly reális és biztos.” Igaz, azt is állítja, hogy hanyatló korszak járt nyomában, Németh László „feltűnő bukásnak” mondja,  Pethő Sándor a németesítés folytatását látja benne. Bibó Istvánnak sem tetszik.  Az értékelő viták máig nem zárultak le, talán sosem fognak, de a szemléletmód változásai új és új színt hoznak a szakszerűsödő nézetütköztetésekbe, különösen a régóta nemzetközivé szélesedő gazdaságtörténeti elemzések által.



A kiegyezési törvény első és utolsó lapja Ferenc József és Andrássy Gyula aláírásával

Ma már nagy súlyt helyezünk a tisztán politikai rendszerváltás mellett a „gazdasági kiegyezésre” (1867:XVI. tc. stb.) mely rögzítette, hogy az ország megmarad a Habsburg monarchia közös vám- és pénzrendszerében. Az un. kereskedelmi és vámszövetség liberalizált közös piacot jelentett, ami részleteiben emlékeztet a majdani Európai Unió szabad mozgásokból és szabályozásokból álló világára. Nem volt könnyű Magyarország – igaz „Ausztria” számára sem – két egymástól igen eltérő gazdasági szerkezetű ország, egy iparosodottabb, gazdagabb és egy szegényebb, erősen agrárjellegű ország érdekeit közös vámpolitikában összeegyeztetni. Csak kompromisszumokkal, kölcsönös áldozatokkal lehetett megoldani. De lehetett. A gazdasági kiegyezés, a politikaitól eltérően tíz évenként előírásszerűen újratárgyalandó volt, sőt már öt év múlva alku tárgya lehetett, a kilencedik évben akár fel is mondhatta valamelyik fél.

A tízévenkénti gazdasági kiegyezési tárgyalások többnyire elhúzódó viták lettek, politikai megrázkódtatással jártak, ezért gyakran rendszerhibának állítják be. Éppen ellenkezőleg! A merev dualista rendszerben ez volt a dinamizáló komponens: a gazdaság változó igényeihez hozzá lehetett igazodni. Több lépésben lett például paritásos a közös jegybank.

Az előadás nem térhet ki a gazdasági fejlődés részleteire. Elfogadhatónak tekinti azokat a szakvéleményeket, melyek szerint a Monarchia közös piaca kedvezően hatott a magyar gazdasági növekedésre. (A GDP 1870 után egy főre évi 1 vagy 1,5 %-al nőtt Ausztriában, míg Magyarországon 1,4, vagy akár 2,5 %-al. Elmaradásunk talán 8-9 %-al is csökkent, a növekedési ütemben az európai középmezőny felső régiójába tartozott az ország.) Katus László szerint Magyarország 1913-ban közelebb állt a Nyugathoz, mint 2000-ben. A beáramló külföldi tőke indukáló hatású volt – eltérően a balkáni országoktól – előmozdította a belső akkumulációt, olyannyira, hogy a beruházások kétharmada 1914 előtt már hazai tőkéből történt, sőt, Dél felé némi magyar tőkeexport is megindult. A 80-as évektől az ipari forradalom elérte hazánkat, komoly nagyipar és néhány egészen modern ágazat fejlődött ki. Az olyan cégnevek, mint a GANZ, MÁVAG, STEG, Láng, MARTA, a későbbi Tungsram, WM bekerültek a polgárosodott nemzeti mitológiába, s csak mostanság hullanak ki az emlékezetből. Némileg félrevezető, ám szimbolikus jelentőségű, hogy a világháború előtti utolsó években a Monarchián túli külpiacokra menő magyar exportban Korona-értékben nagyobb volt az ipari termékek részaránya mint a mezőgazdasági áruké. A hazai mezőgazdaság számára pedig kedvezően hatott, hogy a fél évszázad nagyobb részében un. ipari olló volt, s még inkább az a politikai segítség, mellyel a magyarországi agrártermelők számára szinte monopolizálták az 50 milliós birodalom fogyasztói piacát.

Az állam többágú gazdaságfejlesztő tevékenységébe, fokozatosan erősödő ipartámogatásába is beletartozott, hogy az un. közösügyi kiadásokból – amiből az ország a kötelező kvótaaránynak megfelelően előbb 30 %-ot, végül 36 %-ot kellett befizessen – valami vissza is csorgott, a katonai megrendelések formájában. A leglátványosabb: a Szent István csatahajót a magyar ipar gyártotta. (Az osztrák-magyar közös piac, az Európai Unió ezen pozitív kísérleti műhelyének problematikus vonásaival az előadás nem foglalkozhat.)


 
Magyar Királyság
etnográfiai térképe

1867-ben az ország népe örömmel fogadta az alkotmányosság helyreállítását. De nem volt elégedett a dualista szerkezettel. A magyarság nagy része nagyobb függetlenségre vágyott: reálunió helyett inkább perszonálunióra. Az ország népének felét kitevő nemzetiségek vezérférfiainak, értelmiségének nagyobb része valaminő kollektív, horvát típusú autonómiára vágyott, nem érték be a „magyar politikai nemzet” tagságával, bármennyire is tartalmazott az értékes, széleskörű közösségi jogokat is. A kényes dualista szerkezet mindenben olyan önfeladásnak érzett önmegtartóztatást, politikai fegyelmet, felelősségtudatot kívánt meg valamennyi résztvevőtől, minden nemzettől, nemzetiségtől,  politikustól, ami nem bizonyult tartósan elvárhatónak a nemzeti építkezés, a nacionalizmusok virágkorában. A struktúra fenntartásához a hatalmon lévőknek antidemokratikus és patriarchális eszközöket is igénybe kellett venniük, ami tovább torzította a társadalomszerkezetet, s egészségtelen politikai közéletet növesztett. Ekkor rögzül az az egy párt rendszer, mely nem engedte az Eötvösék által kívánt tényleges parlamenti váltógazdaság kiépültét, s mely egyoldalúság hatása talán máig érződik.

A történetírás nem egy súlyos kihatású problémát is hozzáköt a kiegyezéses rendszerhez, túl az itt nem tárgyalt nagy fontosságú nemzetiségi kérdésen. A szakmán túli közgondolkodásban pedig a Kiegyezés létrejöttével egyidejű, s máig ható a legjobban Kossuth – történelmünk e kivételes zsenije – által megfogalmazott aggodalom: a soknemzetiségű Habsburg birodalom úgy fog majd elpusztulni, hogy az Magyarország romba döntésével jár együtt – s pont így is lett. E szerint a kiegyezésbe be volt programozva a katasztrófa. Ehhez két megjegyzést lehet hozzátenni. 67 magyar megalkotói nem az örökkévalóságnak, hanem átmenetinek szánták a berendezkedést, s csak később rögzült a vezérpolitikusok ideológiájában alapvetően megváltoztathatatlannak. Másrészt ne feledjük, hogy a politikai gondolkodás rég bevált önfelmentő fogása: minden bajért az elődöket tenni felelőssé.




dr. Szász Zoltán
történész, ny. tudományos tanácsadó
MTA Történettudományi Intézete


2017. május


(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)

 


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)