Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Az utolsó este…

150 évvel ezelőtt a mai napon indult Kistétényből Kalocsára Klauzál Gábor, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rendjének intézetében tanuló 7 éves Mária leánya vizsgájára. Ekkor még nem tudta, ez lesz az utolsó útja...
Bartos Mihály helytörténész írása a kistétényi utolsó estéről.


A Nap lassan halad égi pályáján, sugaraival bearanyozza a kistétényi szőlődombokat. Szent Jakab havának utolsó harmadát mutatja a kalendárium, igazi, nyári késő délután van. Csendes, békés a táj, időnként a távolból csak a Déli Vasút mozdonyának füttye, vagy a közelben lévő kőbányából, a tétényi országút felé ballagó, nehéz terhükkel szakadásig megrakott társzekerek nyikorgása és a hajtók ostorpattogtatása hallatszik. Vasárnap van, de a hét közben kitermelt építőkövek szállítása még e’ megszentelt napon sem állhat meg. Fülledt a levegő, a villa melletti kis dombon, az öreg fák alatt viszont kellemes hűs van. Itt, a szabad ég alatt, régtől fogva áll egy asztal, két székkel, meg egy paddal. Helybéli, ügyes kezű kőfaragó – kinek nevét az itt élők emlékezete sem őrizte meg – készítette azokat, a közeli bányában ritzelt anyagból. Kőből formázott testükön a múló idő még nem hagyott mély nyomokat, csupán az árnyas oldalukon tenyésző moha mutatja, nem most készült darabok. Az asztal mellett az egyik, párnákkal kirakott kényelmes székben ül az öreg méltóságos…

Mozgalmas napja volt. Mivel hosszabb útra készülődik, a reggeli istentisztelet után, leveleket írt, átnézte a birtok folyamatban lévő ügyeit, egyeztette előmunkásaival a következő hetek tennivalóit. Meghallgatta az öreg Égernek, a rózsa- és csemeteáruda kertészének beszámolóját az új fajták eredéséről és fejlődéséről, majd érdeklődött a megrendelt facsemeték várható szállítási idejéről is. Nem felejtett el gratulálni neki, mert hírét vette, megszületett első unokája, a kis Jánoska. Délutánra még idevárja vincellérjét, estére pedig bejelentkezett hozzá barátja, Korizmics is. Most, még magában üldögél. Az árnyas magaslatról élvezi a százszor is megcsodált táj szépségét, a kellemes tiszta levegőt, a dombok közt játszadozó szellő enyhét, a csendet, melyben semmi nem zavarja gondolatait.

A kies tájat nézi, emlékeivel a múltban kalandozik. Milyen esendő, milyen törékeny, gyarló is az ember. Míg fiatal, tele tűzzel, álmokkal, ábrándokkal, világmegváltó gondolatokkal. Aztán, ahogy telnek az évek, úgy szelídül meg a lélek, válik bölcsebbé az elme. Szerencsésnek mondhatja magát, oly korban él, amikor minden jó szándékú, tiszta cselekedet a Haza üdvét szolgálhatja. Mert szolgálatnak gondolja életét és dicsőségnek, ha ezt a Hon javára teheti. A szegény, elnyomott Haza felvirágoztatása, népe, nemzete felemelkedése az a szent cél, amit mindenkor kötelességének érez követni és ha kell, érte mindent feláldozni. Elmereng fiatalságán, volt hites ügyvéd, táblabíró, Csongrád vármegye országgyűlési követeként részese lehetett a változások elindításának; a pozsonyi küzdelmek, az úri világ érthetetlen ellenállása, majd a forradalmi változások, minisztersége a rövid életű, de független magyar kormányban, szakítása a vesztükbe rohanó és a rendet káoszba sodró forrófejűekkel, a lángba borult ország, vizsgálati fogság, megtorlás… Ha az Úristen elé kell majd állania egyszer, azt tiszta lelkiismerettel teheti.

A hosszú évek során, nagyszerű embereket ismert meg, többekkel mély barátságba is került. Erőltetnie kellene elméjét, hogy valamennyit számba vegye. Szétszórattak, ki menekültként külhonban, ki börtönben, ki meghalt, többeknek sorsa pedig ismeretlen. Kevesekkel tart már állandó kapcsolatot…

Néhány napja, öreg barátja, Ferenc járt nála. Ahogy betoppant, mint mindig, azonnal a promontori országút rossz állapotát szidalmazta, mondván, kirázza az biz’ a lelkét is azoknak, akik kocsin merészkednek idáig.  Gyermekei felől érdeklődött, évődött egy kicsit asszonyával, dicsérte annak kiváló konyháját és áldotta barátja pincéjének borait, melyekből ugyan mértékletesen, de annál nagyobb élvezettel fogyasztott. Másnap aztán belevetették magukat a munkába, ismét átolvasták azokat a cikkelyeket, melyeket az elmúlt hetekben írtak és megbeszélték további teendőiket. Ferenc úgy gondolta, a Birodalom néhány héttel korábbi, poroszokkal szembeni súlyos csatavesztése új helyzetet teremtett, most kell ütni a vasat, mert nyílik az a kapu, amelyen mindkét félnek érdeke mielőbb átlépnie. Egyetértettek abban, most mindent meg kell tenni, hogy a Haza ügye, az alkotmányos függetlenség, mint az ország, a nemzet felvirágoztatásának alapja, minél előbb megteremtődjön, hiszen a másfél évtizede tartó jogfosztottság, a rendőrállami terror a nemzet fejlődésének, gazdasági, kulturális, tudományos élete felvirágoztatásának legnagyobb gátja. A magyar szellem felszabadítása, a nemzeti öntudat megerősítése, a polgárosodás, elengedhetetlenül szükséges feltételek a nemzet önmagára találásához, egységének megteremtéséhez. Új anyagi alapokat kell létrehozni, erős gazdaságra van szükség, iparosítás, a mezőgazdaság átalakítása, saját bankó, pénzügyi- és bankrendszer, szabad kereskedelem, egységes és igazságos közteherviselés, nemzeti hadsereg, mert ezek nélkül nincs valódi függetlenség, erős ország. Ezek körül forogtak gondolataik vagy három egész napon keresztül, reggeltől-estvélig, míg végül a negyedik napon reggel, Emma asszony – megunván vitájukat –, a sarkára állott és a könnyű homokfutóba befogatva, sétakocsikázásra invitálta a két öregurat. A kellemes, egész napos kirándulás, a promontori Duna-parti halászcsárdában elfogyasztott nagyszerű ebéd, majd az idő közben hozzájuk csatlakozott Entz tanár helyi pincéjében kóstolt pompás borok, megtették hatásukat. A kis társaság estére, testben ugyan megfáradva, de lélekben felfrissülve, vidám hangulatban tért meg Kistéténybe. Másnap aztán, Ferenc visszatért Pestre, az Angol Királynő Szállodában lévő rezidenciájára…

Egy közeli szilvafán recsegő szarkacsapat zavarja meg gondolatait. Az utóbbi időben elszaporodtak. Hasznuk nem sok, kárt viszont annál többet okoznak a haszonmadarak fészkeinek kirablásával. Persze a gyümölcsfákat is rendre dézsmálják, majd ősszel a szőlő következik. Ne felejtse figyelmeztetni vincellérjét, hogy szóljon a hegyközség csőszének, irtsa meg őket egy kicsit. Kedvtelve nézegeti a katonás rendet mutató szőlőtáblákat. Nem kis munkája fekszik benne. Amikor jó másfél évtizede megvette itt ezt a kis birtokot, a világ zajától elvonulva, csendet, nyugalmat keresett. De az örökmozgó embernek a nyugalma csak látszólagos. Terveket szőtt az elhanyagolt gazdaság felvirágoztatására, majd ezek megvalósításába kezdett. A csendes, vidéki földműves élet, a jó levegő, a rendszeres mozgás és étkezés, a fokozatosan jelentkező eredmények visszaadták életkedvét, úgy érezte, megfiatalodik, új erőre kap…

Fiatal cselédlány jön fel a dombra, a délutáni ozsonnát hozza, mellé egy palack bort és cserépkorsóban friss vizet. Juliska – a szakácsnőjüknek, Rézinek süldő lánya – gyakorlott mozdulatokkal rendezi el az asztalon az étket. – Hagyd csak fiam, majd magam porciózom belőle – szól rá, pipáját letéve. – Tölts inkább egy pohárral, de felesben – mondja neki. Kedveli maga is pincéje borait, különösen a kadarkát, de azt is csak vízzel keverve fogyasztja. Bácskay doktor – aki a tétényi grófi kastély betegeit ellátja, néha hozzá is betérve – óva intette őt a váratlan izgalmaktól, a nehéz és fűszeres ételektől, a bor tisztán való fogyasztásától. Látogatásai alkalmával, hallatlan türelemmel, százszor is elmagyarázza a vértolulások mibenlétét, veszélyeit. Mindenben mértékletesség, a helyes arányok megtartása, semmi izgalom, könnyű séták, pihenés. Megadóan bólogat, valahányszor a doktor ezeket a sentenciákat sorolja, közben pedig arra gondol, nem oly’ világot élünk, amelyben csak ennyi lenne az ő dolga…

Szel a kenyérből, vesz hozzá az ordából. Így szereti kaprosan, ahogy a falu csordapásztora, az öreg Schmidt Kóbi készíti. Tudják ezt a konyhán is, így a pincében hűtve, mindig ott vár rá a friss sajt, ha éppen gusztusa támadna reá. Általában ozsonnára eszi, ízletes és könnyű, nem terheli gyomrát, éhét sem veszi el az estebédtől. Jóízűen eszik most is egy keveset, majd megiszik utána egy pohár vizezett bort.

– Köszönöm gyermekem, a bort meg a vizet hagyd itt, a többit elviheted. Szólj Asszonyomnak, estére vendégem lesz, ide kérem majd a vacsorát! – A távozó kis cselédet nézi, ahogy az könnyű, fürge léptekkel iramlik le a dombról, a ház felé, ügyesen egyensúlyozva kezeiben a nagy tálcát, a rajta lévőkkel. Még néhány év és Rézinek meg az urának stafírungról kell gondoskodnia, mert ez a lyány szép is, formás is, hamar akad majd kérője. Ezen a ponton akaratlanul is elérzékenyedik. Mária jut eszébe, imádott felesége. Ott Szegeden, amikor tánc közben belefeledkezett a gyönyörű, szőke, fiatal özvegy csodálatos szemeinek kékségébe, már tudta, hogy ez a szerelem elveszejti, vagy Ő, vagy soha senki! Prezetska patikus leánya, Mária akkor 23 éves volt, egy évvel fiatalabb nála. Mindent elsöprő, viharos szerelem, leánykérés, házasságkötés, melyet aztán húsz esztendei felhőtlen boldogság követett. Az ég ugyan gyermekkel nem áldotta meg őket, de idővel belenyugodtak mindketten a megváltoztathatatlanba. Aztán, annak a bizonyos esztendőnek az elején, Boldogasszony hava 25-dik napjának estéjén, a kegyetlen halál elragadta tőle az egyetlent, az imádott nőt. Majd eszét vesztette a fájdalomtól, úgy érezte, élete derékba tört, nincs értelme tovább semminek. Ekkor kapta azt a vértolulást, amelyből ugyan szerencsésen talpra állt, de ’mi azóta is kíséri és kísérti életét. Az idő és a munka a legjobb doktor, bár Mária emléke és hiánya soha nem múlt, de a veszteség feletti fájdalom a hosszú évek alatt némileg tompult. Már belenyugodott abba, hogy nem lesz saját családja, amikor a gondviselés akaratából, itt Kistétényben, a Szent Mihály templom oltára elé vezethette a nála majd három évtizeddel fiatalabb Schmidt Emmát. Isten különös ajándékának tekintette ezt a leányt, aki özvegy menyasszonyként, maga is gyászt hordozott. A két félbetört szív egyesítése az Úr tetszésére történt, mert az évek során, házasságukat három gyönyörű gyermekkel áldotta meg…

– Adjon az Isten jó egészséget principális uram! – köszön reá vincellérje, kinek jövetelét gondolataiba merülve, nem veszi észre. – Hívatni méltóztatott… – áll mellette levett kalappal az öreg Mayer, szőlőmunkásainak vezetője.
– Magának is öreg! – viszonozza barátságosan a jókívánságot. – Üljön le, szólnunk kell egymással. De előbb töltsön kigyelmed magának, meg nekem is, jól fog esni egy pohárral ebben a melegben. – Az öreg tudja, gazdájának csak felesben, magának viszont szabadon. Koccintanak, csendesen poharat ürítenek. Nem illik cselédnek megtörnie a hallgatást…

Ebben az esztendőben az ég, nem igen volt kegyes a szőlősgazdákhoz. Pünkösd havában nagyon hidegre fordultak az éjszakák, aztán a 24-dik nap hajnalára olyan fagykár érte a szőlőket, hogy akkor úgy tűnt, az idén itt nem lesz szüret. Ettől kezdve, mindenki aggódva figyelte a tőkéket, hiszen a megélhetés függött tőlük. Ennek jövedelméből lesz a következő évi adó, kapások bére, család betevője, jószág, ruha, teli kamara…

– No’, mit mond kend, fogadjak a szőlőhegyre őszre muzsikusokat? – kérdezi lényegre törően. Az öreg vincellér aggodalmasan vakarja meg fejét a bal füle mögött, mielőtt szól:

– A kadarkát jó lesz beosztania principális uram, ha jövő ilyenkor is inna belőle, a Bálint talpra áll, a veres- megsínylette, de a zöld-dinka szépen mutatkozik, a csóka, meg a kék góhér fel sem vette. Muzsikáltathatunk… – foglalja össze Mayer lényegre törően mondanivalóját. Az öreg méltóságos arcán megenyhülnek a ráncok, elmosolyodik. Részben önmagán, hiszen másfél évtizede még nem értette volna az öreg szavait, részben pedig a hallottakon, amelyek némileg felülmúlják várakozását. Egyidejűleg melegség járja át szívét azért a többes számért, amivel az öreg cseléd bizonyítja, sajátjaként kezeli gazdája rábízott javait. Csak ennyit mond: – Köszönöm kend emberségét…

Hallgatnak ismét egy sort. Az árnyak lassan nyújtózkodni kezdenek, ahogy a Nap a szőlődombok koszorúzta látóhatár felé igyekszik.

– A zöldmunkát a jövő héten fejezzék be, az új telepítéshez meg ne feledjék, rendeljenek időben elegendő karót – adja ki a következő feladatokat. De az öreg Mayert nem tudja megszorítani:
– A gyomlálást és a kapálást elvégeztük, a levelezés holnap végére ér, a kötözésre két-három nap kell, mert a csáte pótlása nem jött meg időre. A karók ügyében voltam Promontorban, Holl kádármesterrel mindent lekötöttem. Üzeni, a megrendelt káci készen van, a jövő héten szállítja. Akkor ellenőrzi a pince hordóit is – sorolja a vincellér önérzetesen az elvégzetteket, nehogy gazdája azt hihesse, rest vagy feledékeny kötelességeiben.
– No’, akkor ezt is köszönöm kendnek! Mivel dolgát tudja, más nem lévén, igyunk még egy pohárral és közben beszélje el, mi van a családdal… – mondja, hogy megbékítse az öreget. Miközben iddogálnak, Mayer számot ad erről is, a maga szűkszavúságával, ami most nem is olyan könnyű, ha figyelembe vesszük, hét gyermeke és már négy unokája van. Szép család, állapítja meg magában, sok gyermek sok gond, de sok öröm is és közben az övéire gondol. Mielőtt elbocsátaná az öreget, még elrendezi a szarkák dolgát, majd így szól: – Liza lányának a jövő vasárnap lesz az esküvője. Mivel nőmmel odaleszünk, így azon nem tudok részt venni. Áldásomat küldöm a fiatalokra és mielőtt elmegy, nézzen be a házba, feleségem odaadja az ajándékot, amit nekik szánunk – ad kezet búcsúzóul. Az öreg Mayer megszorítja a feléje nyújtott jobbot és elcsukló hangon, csak ennyit tud mondani: – Az Isten áldja meg méltóságtokat!

A vincellér távozása után, csendben üldögél és a megnyúlt árnyakat figyeli. A Nap már a dombok karéjánál jár, aranysárgában fürdik a táj. Délutánonként, ezeket az órákat szereti a legjobban, amikor véget ér a napi munka, elcsendesedik a szőlődomb, enyhül a meleg, sorban élénkülnek a madarak és a békés alkonyatba, szinte észrevétlenül lopakodik be a harsány színeket magába olvasztó nyári este. Emma közeledik feléje, ujjasát hozza. Nézi a harmincas évei közepén járó, még mindig karcsú fiatalasszonyt, aki három gyermekének anyja, magányának hűséges társa. Szeretet? Hála? Vagy mindkettő? Ki tudja, mi tölti most el szívét, de ez az érzés jó, nagyon jó…

– Kihoztam kelmednek az ujjast, hűvösbödik az idő, nehogy meghűljön, hiszen még a legutóbbi nyavalyájából sem épült fel rendesen – mondja aggódva, miközben azt ura hátára teríti.
– Köszönöm angyalom! Jer, ülj ide hozzám egy kicsit – kérleli szelíden. Az asszony leül, szemeivel a tájat kutatja. Szeret ő is itt üldögélni. Esténként, kettesben, órákat beszélgetnek itt, vagy ha férj’urát a dolgai elszólítják, akkor magányában osztozva, társa a végtelen csend. Varázsa van e’ helynek, emlékek támadnak, gondolatok születnek itt.

– Minden készen áll a holnapi indulásra. Becsomagoltam a könyveket is, ahogy kérte. Amíg távol leszünk, legalább addig pihenhetne egy kicsit – korholja szelíden –, hiszen a doktor is megmondta, vigyáznia kell magára. De magának beszélhet az ember, megállna a Nap az égen, ha az én uram, dologtalanul töltene egy napot is – perlekedik aggódva.
– No, no, lelkem, hisz’ tudod te is, nagy dolgok vannak készülőben, most mindenkinek kötelessége ereje, tudása, tehetsége legjavát adni ehhez…
– Politika! Nekem ne is mondja, hiszen tudja, nem értek hozzá! – vág a szavába. – Csak azt látom, reggeltől estig dolgozik, éjszaka meg alvás helyett ír, rázatja magát szekéren, kocsin, vasúton száz mérföldeket, amikor pedig az országgyűlésben végre egy kis szünet van, akkor meg keres magának külön tennivalókat…
– Emma lelkem! Ígérem, hogy most itthon hagyom a gondokat – békíti gyengéden. Az asszony durcáskodik egy kicsit, úgy tesz, mintha haragudna, de egybekelésük óta tisztában van vele, az ő ura nem egy emberé, hanem egy egész nemzeté. Ekkora erővel pedig nem szállhat szembe még egy szerető asszonyi szív, akarat sem. Csak félti, hiszen az utóbbi években gyakran, sőt egyre gyakrabban gyengélkedik, gyakoriak a meghűlései is. – Rézi említette, hogy ide kéri a vacsorát – vált ügyesen témát.

– Lászlót várom estére, beszélni akarok vele a szőlőbirtokosság őszi közgyűlésének előkészítéséről – mondja, inkább csak úgy önmagának, mert látja, az asszony gondolatai közben elkalandoznak. Csendben nézi őt. Még mindig milyen szép, selymes, sima a bőre, nincs ősz hajszála és három gyermek szülése után is őrzi lányos alakját. Mint amikor elvette feleségül és először ölelte magához. Legszívesebben, most is ölbe kapná… – Gáborka tandíját ne feledd elküldeni – szól az asszonyhoz, hogy gondolatait illendő mederbe terelje. Gábor fia, mindenben utódja, a család utolsó aranyágacskája, egyetlen szemefénye, vagy, ahogy ő szereti gondolatban nevezni: a bűbájos álom. Kilenc éves, ő hatvankettő. Mennyit szab ki még az Úristen, hogy örömét lelhesse benne…

Az asszony nem válaszol, már mindent elrendezett. Hallgatnak egy sort, majd egyszerre kapják fel fejüket, mikor léptek csikorognak a gyalogjáró kavicsán. Korizmics közeledik, fején jellegzetes kalapjában, arcán – a tudós emberekre általában oly jellemző fontoskodás helyett – a jól ismert széles mosollyal, karján ujjasával, hóna alatt elmaradhatatlan jegyzeteivel. Már messziről kalaplengetve, harsányan üdvözli őket: – Áldás, békesség e háznak és lakóinak! Szervusz, kedves Gábor bátyám! – majd odaérve kezet csókol az asszonynak és megszorítja a feléje nyújtott férfiúi jobbot. – Isten hozott, öcsém! – örvend jövetelének és helyet mutat az asztalnál. Felesége csendben távozik, férfiak dolga, nem tartozik a fehérnép fülére…

Korizmics László tavasszal töltötte be ötvenedik évét, de ezt egy kívülálló nem feltételezné róla. Dús, sötét haj, szél zilálta rakoncátlan fürtök, az arcáról sugárzó, letörölhetetlen vidámság, a fiatalos mozgás alapján, inkább néznék őt egy bohó, csapodár világfinak, vagy egy kissé széllelbéleltnek, mintsem az ország egyik nagyhírű és tekintélyes gazdászati szakemberének. Pedig tudós ember a javából, nem csak e hazában, hanem külhonban is egyre többször emlegetik nevét. Régi ismeretség fűzi őket össze, ami aztán 1861-től – amikor is Korizmics, a promontori és kistétényi határban lévő szőlőit megvásárolta – közös munkában edződött mély barátsággá. Mert az elmúlt több mint öt évben, keményen dolgoztak! Közös dolguk tárgya a szőlő volt. Az öreg méltóságos, évtizedes tapasztalatait osztotta meg a kezdő gazdával, az utóbbi pedig az országjárása során látottakból levont következtetéseit vetette össze mindezekkel. Az eredmény? Mindkét birtokon a szőlők megújulása, új fajták, új módszerek, új feldolgozási, borkezelési módok megjelenése, meghonosodása és elterjedése a környéken. Munkájuk megbecsülését jelentette, hogy 1864-ben, amikor a Kistétényi Szőlőbirtokossági Társulat szervezésébe fogtak, a helyi gazdák és az itt szőlővel rendelkező budai és pesti polgárok, szinte kivétel nélkül aláírták a csatlakozási nyilatkozatot.

– Gábor bátyám, Szebényi kérdezteti, mennyi bort küldessen vissza? – mókázik azonnal, ahogy helyet foglal. Az öreg méltóságos érti a célzást, elmosolyodik. Szebényi Sándort még ő kommendálta Korizmicshoz pincemesternek. Jól összejöttek, az ambiciózus gazda és a tapasztalt szakember évről-évre remekeltek és valami újjal rukkoltak elő. Így történt az is, amire barátja utal. Tavaly, a pincéjében elfekvő két és három éves borait vásárolták fel. Maga sem értette, hogy erre mi szükségük van, de engedett nekik, az árból is jócskán, mert ezek a borok már igen csak gyengécskék, kissé avasak voltak, közel a stihesedéshez. Aztán most, tavasszal beállítottak hozzá néhány palackkal, kóstolót hoztak, véleményezésre. Miután a mintákat megízlelte, dicsérte azokat, de főként a jó gazdát, akinek pincéjében azok érlelődtek. Ekkor robbant ki látogatóiból a kacagás! Először, el sem akarta hinni, hogy a tavaly eladott saját borait issza, de miután Szebényi részletesen elmagyarázta mit tett azokkal, hogyan kezelte, frissítette őket, akkor már ő is velük nevetett… – László öcsém, ördöngős pincemesteredtől még a sajátom is jobban esik! – válaszol a kérdésre, jelezvén, érti a tréfát. – Holnap, viszek is magammal belőle Szabó Miska öcsémnek, had’ igyon valami rendeset, hiszen a káptalannál sem kap ilyet – toldja meg…

Élénk beszélgetésbe fognak. Megvitatják tapasztalataikat, megfogalmazzák ajánlásaikat a gazdák felé az új szőlőfajtákra. Arra is gondolnak, hogy szorgalmazni kell a sárgabarack, füge, dió, mandola és szilvafélék ültetését, mert itt a kistétényi dombokon szépen boldogulnak. Az asszonyok konyhakertjébe paradicsomalmát és veresrépát is javasolnak majd, mert az elmúlt években jó ízük mellett, bő termésük bizonyította élet- és piacképességüket. Majd Korizmics előveszi elmaradhatatlan jegyzeteit, kimutatásait, melyeken rajta kívül más nem igazodna el, de ő ezekből logikusan, lényegre törően érvel és bizonyítja kijelentéseinek igazát. Ezt a tiszta fejet és éles elmét szereti benne öreg barátja is…

Repül az idő, észrevétlenül ül a tájra az alkony. Harangszó száll a dombok felett. Megismeri, a közeli Szent Mihály templomé, melynek jó karban tartását magára vette. Este hét óra van…

– Azt hiszem kedves öcsém, mára ennyi elég is, kissé elfáradtam. A főbb kérdésekről szóltunk, az apraját majd, ha visszajöttem – mondja pohara után nyúlva. – Igyunk még egy pohárkával, amúgy étvágycsinálónak, ahogy sejtem, hamarosan hozzák a vacsoránkat.

Nem téved. Emma asszony közeleg Rézivel, az esti étkeket hozzák. Ahogy megterítenek a kőasztalon és kirakják a tálakat, azonnal megcsapja orrukat a Rézi-féle, frissensült libahús illata. A testes, örökké vidám és cserfes szakácsné őrzi titkát, így aztán csak sejtése lehet az embernek arról, hogyan is készül ez a pompás pecsenye. Igaz, nem nagyon foglalkoznak a sütés fortélyaival, amíg élvezhetik a lényeget, a pirosra sült, omlós libahúst. Az öreg méltóságosnak kedvence ez, még fiatal ügyvéd korában szerette meg a szegedi Hételektorban, ahol a páratlanul ízletesre sült libacomb mellé, ha a kisharang megszólalt, friss híreket és pletykákat is szolgáltattak az ide érkező, soknemzetiségű atyafiak. Ezért aztán, ha sült liba kerül az asztalra, elsőként mindig Szeged és az ifjúsága jut eszébe…

– Tudod öcsém, annak idején, ha megkívántam a libát, nem voltam rest a Fekete Sast is otthagyni érte. Még a garkuklokban sem tudták olyan fenségesen elkészíteni, mint a Hételektorban, pedig aztán azokban is értették a dolgukat. Szeret az Isten, hogy Rézivel így megáldott – mesél tovább lelkendezve. Közben kézbe veszi a friss cipót, késheggyel keresztet karcol rája, majd megszegi. – Hát, Isten nevében, lássunk hozzá – mondja, majd a tányérjára helyezi a ropogósra sült liba combjainak egyikét. Emma és Rézi ott tüsténkednek, hogy a férfiemberek keze ügyében, mindenből elég legyen. Ők pedig jóízűen falatoznak. Emma óvatosan, mérsékletre inti urát, Korizmicsot pedig fogyasztásra bíztatja. Amikor a vendég végezetül a tányérját egy falat kenyérrel tisztára is törli, akkor az asszony elismerőleg tekint szakácsnőjükre: ma sem maradtunk szégyenben…

A vacsora után – mikor az asszonyok a maradékkal eltávoznak – még csendesen iddogálnak, pipázgatnak. Jól esik a köréjük telepedő setétben üldögélni, a távolban itt-ott felvillanó fényeket fürkészni. Lassúbbodik a beszéd, csendesedik a szó, közeleg a nap vége. Felhörpintik a János-áldást, majd mindketten lassú, kimért léptekkel elindulnak, lefelé a dombról, a házhoz, melynek egyik ablakába kitett gyertya fénye mutatja a helyes irányt. Amikor odaérnek, a vendég kézcsókját küldi az asszonynak, ’kit ilyen este már nem illik háborgatnia, majd a két férfiú barátsággal öleli meg egymást. Az öreg méltóságos, szemeivel követi az elrobogó kocsit, míg azt végleg elnyeli a sötétség. Még álldogál az ajtóban egy kicsit, hallgatva az éjszaka neszeit. A közelben megszólal egy kuvik, megborzong. Ágyba tér, asszonya alszik, nem háborgatja. Mikor elfújja a gyertyát, gondolatban még egy jóéjt-áldást küld a kis Emmának, Gáborkának és a legkisebbnek, Máriácskának, majd keresztet vet és az igazak nyugodalmas álmába szenderül…

Másnap reggel a kalendárium, az 1866. esztendő Szent Jakab havának 23. napját mutatja. A kistétényi birtokról kigördülő kocsin Klauzál Gábor, az öreg méltóságos indul, Kalocsára...

 


Bartos Mihály
helytörténész
Klauzál Gábor Társaság alapító tagja


2016. július




Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)