Bem József 1848-49-es magyarországi működése – legenda és valóság

A 2015. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvénysorozatunk április 25-i - Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott – programján Kemény Krisztián hadtörténész előadásával Bem József honvéd altábornagyra emlékeztünk, halálának 165. évfordulóján.

2014 tavaszán jelent meg a kiváló történész, író, költő és polonista, Kovács István legújabb kötete: „Bem tábornok. Az örök remények hőse” címmel. Ebben a korszak lengyel-magyar kapcsolatainak szakértője alapos kutatások és újabb források feltárása után egy minden eddiginél pontosabb életrajzot írt a „két nemzet hőséről”. Ám alapvetően a korábbi szakirodalom miatt számos tévedés is „becsúszott” az egyébként nagyon olvasmányos munkába. Az alábbi előadás elsősorban ezekre reflektál.

Józef Bem, vagy „magyarosan” Bem József talán a magyar história legismertebb lengyel személyisége. Alakja köré már életében legendák szövődtek; a halála óta eltelt 165 évben pedig szinte „népmesei” figurává vált: „Bem apóvá”, az alkatilag törékenynek tűnő öreg-, de lelkében örökifjú emberré, aki katonái, és egyben a költőgéniusz, Petőfi

Sándor második „apja”; legyőzhetetlen, humánus hadvezér, az örök lengyel-magyar barátság és a két nép megtörhetetlen szabadságvágyának szimbóluma. A magyar történeti köztudatba való beágyazódását elősegítette, hogy személye mindenkor közmegbecsülésnek örvendett: az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról folytatott, néha igencsak parázs viták idején is mindegyik oldal elismerte nagyszerűségét; és ha akadtak is olyanok, akik bizonyos kétségeket fogalmaztak meg vele szemben, véleményük marginális maradt. Az egykori résztvevők századfordulós nagy vitáinak lecsengése után az 1920-as, 1930-as években Bem legendáját tovább erősítette a kiváló hadtörténész, Gyalókay Jenő, aki tudományos alapossággal tárta fel az 1848-49. évi erdélyi hadjáratok történetét, és a tábornok alakját, „megtörhetetlen” küzdeni tudását állította példaként a trianoni nemzedék elé. 1945 után pedig Bem lett „a forradalmi háború népi vezére”, akit a hivatalos történetírás szembeállított az „áruló” Görgeivel, „a törvényes önvédelmi harc úri vezérével”. Bem legendája a rendszerváltozás után is töretlen maradt, amit a nemrégiben róla kiadott, egyébként igen kiváló monográfia is bizonyít. Ám ha a mai, alapvetően mindennel szemben gyanakvó és kritikus nézőpontunkból vizsgáljuk meg a korabeli levéltári forrásokat, naplókat és visszaemlékezéseket, tábornok alakjával, illetve történetével kapcsolatban számos ellentétet vehetünk észre, amelyek egy része már a kortársaknak is feltűnt, és egyáltalán nem illeszkedik a köztudatban (vagy a köztörténetben) róla kialakított „ideálképbe”. Elég, ha csak a kor egyik legfontosabb szereplőjének, a tábornok legfontosabb magyar politikai támogatójának,

Kossuth Lajosnak az utólagos véleményét idézem róla: Bem, „ki nagy tapasztaltsága mellett hibát hiba után követett el, sereget prédált el sereg után, s a vezért a bátor katonában elfelejtette, a stratégiát (helyesen valószínűleg: a stratégát) a tüzérnek feláldozta…” Persze, az elveszített szabadságharc után Kossuth hajlamos volt „elvetni a sulykot”, és nem reálisan értékelni hadvezérei teljesítményét; elég, ha csak Görgei Artúr „árulóvá” maszkírozására gondolunk. Ám szerintem ennek ellenére célszerű, ha Bem „legendájának”, 1848-49-es magyarországi működésének néhány fontosabb momentumát az újonnan publikált források fényében, új nézőpontból vesszük vizsgálat alá.

A Bemről a köztudatban kialakított kép egyik népszerű eleme, hogy 1848-ban „olthatatlan” szabadságszeretete miatt sietett a bécsi után a magyar forradalom segítségére. Ám az „igazi” Józef Bem megingathatatlanul lengyel hazafi volt, aki mindenkor a felszabadítandó Lengyelország érdekeit igyekezett a szeme előtt tartani; természetesen a „saját” értelmezésében. Ráadásul, mivel az 1830-as, 1840-es években a lengyel emigráció szinte minden csoportjával ellentétbe került, így az 1848-as galíciai tevékenységét sem kísérte siker. (Ebbe természetesen belejátszott a helyi lengyel mozgalom gyengesége is.) Magának működési lehetőséget keresve határozott tehát a Magyarországra jövetel mellett, hogy itt egy lengyel-szláv légiót hozzon létre, és azzal – ahogy az események engedik – a magyar mellett elsősorban a lengyel érdekeket szolgálja. Így aligha kell csodálkoznunk azon, hogy 1848 novemberében Pozsonyban így nyilatkozott szintén légiószervezéssel próbálkozó honfitársának, Juliusz Falkowskinak: „Más dolog volt Franciaország égisze alatt légiót szervezni…, és más dolog Magyarországon, amelyet gyűrűbe fognak kicsinyes, egoista érdekei (ez utóbbin valószínűleg

a magyar önvédelmi harcot kell érteni) és az ellenséges szláv népek, és amely sohasem mer majd Moszkva ellen fellépni.” Ám a magyarországi lengyel légió szervezése kapcsán hamar ellentétbe került az emigráció demokrata szárnyának tagjaival (elsősorban Józef Wysockival), akiknek a beérkező önkéntesekre nagyobb hatásuk volt, mint neki, aki inkább a konzervatívokkal rokonszenvezett. Az irányításból kiszorulva – színleg azért, hogy ne vonják magukra az orosz cár figyelmét – azt javasolta Kossuthnak, hogy egységes légió helyett szórják szét az alakuló lengyel egységeket a magyar hadseregben. Hogy itt inkább bosszúról volt szó, mint politikai számításról, azt az is bizonyítja, hogy Erdélyben Bem kezdettől fogva minél nagyobb lengyel légió létrehozására törekedett; ám hiába igyekezett ezt minden eszközzel (például a cs. kir. hadifoglyok közötti kényszersorozás) elősegíteni, a végül 1849 késő tavaszán mégis megalakuló, egységes magyarországi lengyel légió létszáma két és félszer múlta felül az erdélyi légióét. A „trükk” azonnali „eredménye” pedig az egyik lengyel demokrata ifjú Bem ellen elkövetett, sikertelen merényletkísérlete lett.

Végül a főhadszíntéren végzett némi „tanácsadói munka” után Erdély lett az a terület, ahol a tábornok kibontakoztathatta képességeit, és örökre beírta magát a magyar had- és köztörténet fényes lapjaira. Ám még maga Kossuth Lajos sem tudhatta, hogy 1848. november végén a magának „szabad kezet” követelő és azt katonai ügyekben megkapó lengyel tábornok kinevezésével (aki ezzel lényegében kikerült a magyar hadügyminisztérium fennhatósága alól) kis túlzással legalább akkora kockázatot vállalt, mint például Görgei Artúréval. Ez elég erőltetett hasonlatnak tűnik; elvégre Bem végigharcolta az 1812-13-as napóleoni hadjáratokat, illetve az 1830-31-es lengyel szabadságharcot, ahol dandártábornoki rangig és a lengyel tüzérség főparancsnoki posztjáig emelkedett. Így képzett, harcedzett katonának, kiváló tüzérnek és hadmérnöknek számított. Ám „Osztrolenka véres csillaga” sosem vezetett még egy reguláris dandárt sem, nemhogy hadtestet vagy hadsereget, és (tudomásunk szerint) ehhez szükséges táborkari tanulmányokat sem végzett. Mind 1812-13-ban, mind 1830-31-ben tüzérüteghez beosztott tisztként, majd ütegparancsnokként harcolt; a lengyel tüzérség főparancsnokaként csak egy csatában, Varsó 1831. szeptember 6-7-i védelmében vett részt, ahol mind az általa javasolt

terv, mind kétnapos tevékenysége elég vegyes eredményeket hozott. Ezután legközelebb csak Bécs 1848. októberi védelmében volt lehetősége parancsnokként működni, ahol két hétig a majd 25000 fős védősereg egy kb. 7-8000 fős, némi lovassággal és tüzérséggel is megerősített részét irányította. A császárvárosban a tábornok ismét bizonyította Varsónál egyszer már megcsillogtatott kiváló szervezési képességeit, ahogy zömmel önkéntesekből és nemzetőrökből álló seregét, illetve a törzsét, valamint az utánpótlást megszervezte, illetve hadmérnökként a védővonalat kialakította. Ám hadvezérként nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Az általa irányított védelmet ugyanis a túlerőben lévő cs. kir. hadsereg lényegében három nap alatt áttörte; ezután a sebesült Bem Magyarországra menekült. Így nézetem szerint téves az az állítás, hogy személyében képzett, gyakorlott hadvezért kapott az erdélyi magyar hadsereg: Bem azzá csak a hadjárat alatt vált.

Ennek fényében különösen „fantasztikus” teljesítménynek tűnhet a tábornok erdélyi hadvezéri bemutatkozása. Elvégre (ahogy az általában ismert) Bem december elején átvéve az erdélyi magyar hadsereg „maradványai” felett a parancsnokságot, seregét újjászervezte, majd számos győzelmet aratva alig három hét alatt visszafoglalta a korábban a „tehetetlenkedő” magyar vezetés által feladott Kolozsvárt és Észak-Erdélyt. Ekkor született meg az „örökké győzelmes hadvezér” legendája, hiszen Bem akkor (vagyis 1848 decemberében-1849 januárjában) ért el sorozatban sikereket, amikor a többi hadszíntérről általában vereségekről érkeztek hírek; hadműveletével pedig lényegében biztosította a Debrecenbe átköltöző kormány hátát. Ám, ha jobban megvizsgáljuk a korabeli viszonyokat, több kedvező fejleményt is észrevehetünk, amely segítette a tábornok működését. Az egyik legfontosabb, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben az erdélyi magyar haderő korántsem volt olyan rossz állapotban, mind az a köztudatban gyökeredzik. Bár 1848 őszén több vereséget is szenvedett a fölényben lévő cs. kir. csapatoktól, és Kolozsvár feladására kényszerült, a jobbára szétszaladt nemzetőrséggel ellentétben a haderő reguláris és önkéntes alakulatai nagyobb veszteségek nélkül érték el a magyar határt, és rendezkedtek be ott védelemre. Az OHB pedig október végétől igyekezett (elsősorban a Délvidékről)

harcedzett csapatokat és tüzérséget küldeni az erdélyi hadszíntérre, amely erősítések december elejére-közepére lényegében teljesen be is érkeztek. A rendelkezésre álló erők újjászervezése és felszerelése (elsősorban Czetz János táborkari őrnagynak és törzskarának, valamint a helyi kormánybiztosoknak köszönhetően) már javában folyt, amikor Bem december 9-én a szilágysomlyói főhadiszállásra érkezett. Így igaz ugyan, hogy a lengyel tábornok sokat tett a hadsereg megszervezéséért, utánpótlásáért, és különösen a fegyelme megszilárdításáért, a haderő „alapjait” azonban korábbi intézkedések tették le.

Szintén Bemnek kedvezett az erőviszonyok megváltozása is. 1848. december elején ugyanis az Észak-Erdélyben lévő cs. kir. erők egy jelentős részét az ellenálló székely Háromszék ellen vezényelték át. Így itt kb. 5000 főből és 13 lövegből álló cs. kir. reguláris sereg maradt hátra, miközben Bem ekkor már kb. 14000 fővel és 24 löveggel rendelkezett. Vagyis az erőviszonyok nemcsak kiegyenlítődtek, hanem (a téli hadjáratban szinte egyedülálló módon) a magyar fél javára változtak meg. Igaz ugyan, hogy a magyar seregnek számos újonc honvéd, illetve nemzetőr alakulata is volt a harcedzett csapatok mellett, ám a „túloldalon” is sok volt a frissen sorozott rekruta. A cs. kir. felet segítette még elméletileg egy kb. 15-18000 főből álló román népfelkelő tábor is; ám ők a nyílt mezei összecsapások során ugyanúgy szétfutottak, mind magyar „kollégáik” Schwechatnál. Ezért Bem észak-erdélyi „villámhadjáratánál” nem szabad elfelejteni, hogy a siker a tábornok gyors hadmozdulatai és jól irányított tüzérsége mellett elsősorban annak köszönhető, hogy az ütközetekben a magyar fél legalább kétszeres túlerőben volt.

Bem sikereit kezdettől beárnyékolta korántsem zökkenőmentes kapcsolata a kormányszervekkel és a hadügyi vezetéssel. Mivel dolgaiba nem tűrt beleszólást, és minden katonai természetű ügyben egyedül döntött, gyakran olyan intézkedéseket is hozott, amivel a hadügyminisztérium vagy a polgári hatalmat képviselő erdélyi főkormánybiztosok illetékességébe avatkozott. A tábornok háború idején nem sokra tartotta a politikát, erről Teleki Sándornak (a „vad grófnak”) egyszer így nyilatkozott: „Két kard egy hüvelyben nem fér meg, a civil hatalom mindig vitatkozó és késedelmes, én parancsolok, s önök vitatkoznak – az idő telik, s az ellenség kipihenni azalatt magát”. Pedig az erdélyi hadjárat első két főkormánybiztosa nagyformátumú személyiség volt: mind Beöthy Ödön, mind Csány László tapasztalt politikusnak és kiváló szervezőnek bizonyult, akik a hátországban sokat tettek az erdélyi hadsereg sikeréért.

Csány László

Beöthy Ödön

Teleki Sándor

Az egyik legsúlyosabb ütközési pont a kormánybiztosok és Bem között az általa a románok és szászok irányába gyakorolt amnesztiapolitika volt. Az 1990 előtti hivatalos történetírás által „ünnepelt” lépéssel csak egy baj volt: nem jött be. A lengyel tábornok a „messziről jött ember” magabiztosságával nyúlt bele a bonyolult erdélyi viszonyokba, és a román, illetve szász felkelőknek fegyverletétel esetén azonnali amnesztiát adott, hogy így biztosítsa serege hátát. Ám a sík területeken lakó nemzetiségi többség is csak színleg hunyászkodott meg, és az első adandó alkalmat kihasználva újra fellázadt a magyar hatalom ellen, mind az a bukovinai cs. kir. erők 1849. februári Beszterce-vidéki betörésénél kiderült. Az erdélyi Érchegységben működő román felkelők esetében pedig a megadás 1848-49 telén szóba sem került. Mivel a hátországban Bem nem hagyott hátra elegendő erőt, így elsősorban a kormánybiztosok és a hadügyminisztérium tevékenységének köszönhető, hogy új alakulatok felállításával és odavezénylésével, szabad- és vadászcsapatok, illetve a nemzetőrség mozgósításával az erdélyi hadsereg utánpótlási vonalait nyitva tudták tartani, és a nemzetiségi falvakat le tudták fegyverezni. Így az erdélyi magyar települések többsége elkerülte az 1849 januárjában felégetett és elpusztított Nagyenyed és Jára sorsát.

Bem 1849. január közepén Besztercén az erőviszonyokat reálisan igyekezett mérlegelni, amikor megindult Dél-Erdély elfoglalására, ám győzelmei hatása alól nem tudta teljesen kivonni magát. Az 1831-es lengyel „tavaszi hadjárat” óta nem élt át ilyen sikersorozatot; ráadásul most mindezt a saját vezetése alatt lévő sereggel érte el. Ebben az időszakban

írott levelei és jelentései duzzadó önbizalomról árulkodnak: az erdélyi hadjáratot néhány hét alatt befejezhetőnek ítélte. A kezdeti sikerek (Marosvásárhely felszabadítása, a székelyekkel való kapcsolatfelvétel, majd Anton Puchner, a cs. kir. erdélyi hadtest parancsnoka seregének visszaverése Gál- és Szőkefalvánál 1849. január 16-17-én) eleinte őt igazolták, így 1849. január 21-én előzetes felderítés nélkül, „menetből” próbálta meg elfoglalni Nagyszebent, az erdélyi cs. kir. hadsereg megerődített központi bázisát. Itt azonban (a hadszíntéren először) túlerővel került szembe, és súlyos vereséget szenvedett. A kudarc után (amelynek a felelősségét Kossuthnak írott jelentésében elsősorban alvezéreire és csapataira hárította) Bem újra értékelve a helyzetet a Szeben körzetében való maradás mellett határozott, amíg a várt székely és magyar erősítések megérkeznek. Puchner azonban gyorsabban lépett, és az első orosz intervenciónak köszönhetően (amelynek keretében cári csapatok érkeztek Nagyszeben és Brassó védelmére) 1849. február 4-én Vízaknánál összevont seregével támadhatta meg a lengyel tábornok csapatait. Bem – ismét tévesen ítélve meg az esélyeket – az első cs. kir. roham visszaverése után ellentámadásba ment át a megerődített kisvárosból, és a nyílt terepen érvényesülő kétszeres osztrák túlerőtől katasztrofális vereséget szenvedett. Serege maradékával azonban sikeresen vissza tudott vonulni, és Piskinél az általa vártnál kétszer nagyobb magyarországi erősítések beérkezésének és a székelyek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően újra le tudta győzni a cs. kir. sereget. Bem a győzelem után Medgyesre vonult, ahová a székely segédcsapatok is megérkeztek. Így az osztrák-orosz reguláris csapatok

létszámfölénye jelentősen lecsökkent; az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítődtek. Ám Bem mégsem nem indulhatott azonnal Nagyszeben ellen, mivel Bukovinából cs. kir. csapatok törtek be Észak-Erdélybe, és Besztercét is elfoglalták. Ezért a lengyel tábornok csapatai egy részével ellenük vonult, és az észak-erdélyi magyar helyőrségekkel egyesülve lényegében nagyobb harcok nélkül kiszorította ellenfelét a területről. (Ezt nagyban elősegítette, hogy a benyomuló cs. kir. csapatok kétharmadát már Bem beérkezése előtt visszavonták Galícia védelmére.) Ezután visszatért főseregéhez, amellyel március elején Medgyesnél visszavonulásra kényszerült Puchner főerői elől, ám Segesvárnál jól ismerte fel ellenfele átkaroló mozdulatát, és gyors manőverrel a háta mögött március 11-én elfoglalta Nagyszebent a számos taktikai hibát elkövető orosz-osztrák helyőrségtől; ezzel pedig lényegében eldöntötte a hadjárat sorsát. A cs. kir. sereg bomlásnak indult; az osztrák és orosz parancsnokok közötti ellentétek pedig oda vezettek, hogy 1849. március végére Bem kiszorította az ellenséges mozgó reguláris csapatokat Erdély területéről.

Győzelmével Bem pályafutása csúcsára érkezett: altábornaggyá léptették elő, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. Népszerűsége Erdélyben és Magyarországon Kossuthéval vetekedett; a hozzá hasonlóan öntörvényű Petőfi verseiben csak őt dicsőítette, és a haza megmentőjének nevezte; az erdélyi hadsereg összes sikerét az ő nevéhez kötötték. Ebben természetesen sok igazság volt, hiszen Bem nagy példaképe, Napóleon hadvezetési elveit igyekezett hadjáratai során alkalmazni: gyors meneteivel, a tüzérség mesterfokú kezelésével, átkaroló hadmozdulataival, a vereséget szenvedett ellenfél határozott üldözésével aratta győzelmeit; vereségek esetén pedig ügyes visszavonulásaival kerülte ki az ellenség döntőnek szánt csapását, és vasakaratával tartotta egyben csapatait az erősítések megérkezéséig. Bem fokozatosan felnőtt a feladathoz, és dandár-, hadosztály-, majd hadtestnyi erő élén is jól teljesített.

Ám a sikerek árnyékában a tábornok hadvezetésének és személyiségének több olyan negatívuma is lappangott, amelyek később (1849 nyarán) egyre markánsabban mutatkoztak. Ezek eredője az volt, hogy Bem csak a saját akaratát ismerte, és mindent maga akart egy személyben irányítani. Így aki csak egyszer is (akárcsak véletlenül) keresztezte a szándékait, attól kérlelhetetlenül megszabadult; legyen szó a besztercei hadosztály tehetséges parancsnokáról, Tóth Ágostonról, Zaránd vármegye visszafoglalójáról, Csutak Kálmánról, vagy a hadműveleti iroda vezetőjéről, a tábornokhoz végtelenül hűséges Bauer Lajosról, és még sok más alacsonyabb rangú tisztről, akár igazuk volt az adott ügyben, akár nem. Ahogy egy kortárs írta: „Ellenség s barát közt különbséget nem ismer, ha az emberiség ügye (valójában a saját akarata) fordul elő.” Ezért a törzstisztek megtanulták, hogy a Bem által követelt „feltétlen engedelmesség” az előrejutás egyetlen záloga; ez pedig hosszabb távon a háborúban szükséges öntevékenységet is „kiölte” a parancsnoki karból. Másrészt a tábornok nemcsak a hadtest parancsnoka, hanem táborkari főnöke és tüzérségi igazgatója is volt egy személyben, e feladatok pedig külön-külön is egy embert igényeltek volna. Bem azonban nem volt hajlandó osztozni az irányításon, így igazi helyettese sem volt, aki távollétében intézkedhetett volna. Ráadásul a harcot igyekezett „testközelből” vezetni, ami egy dandár, hadosztály, vagy hadtest esetében még lehetséges volt, egy hadsereg viszonylatában már nem. Márpedig 1849 márciusától megkezdődött az erdélyi hadtest hadsereggé fejlesztése. Ehhez járult még a tábornok

túlzott optimizmusa, vakmerősége, az ellenfelek lehetőségeinek alábecslése, vagy az, hogy elképzeléseihez (amelyeket még a saját törzse előtt is titokban tartott) a végletekig ragaszkodott, tanácsot pedig ritkán kért; hirtelen haragjában hozott döntésein pedig később se változtatott (az önkritika egyébként sem volt az erős oldala). Kedélyhullámzásait pedig még maga a törzséhez tartozó Teleki Sándor, a hadtest hadbiztosa, a tábornok nagy tisztelője is így jellemezte emlékirataiban: az öregúr „szeszélyes, mint egy másodrendű táncosnő”. Ehhez járult még a tavaszi nagy sikerek után törzse nagy részének (köztük a rajongó Petőfinek) a kritikátlan „tömjénezése” versben és prózában egyaránt (a tábornok addigi vereségeit saját hibái helyett a „fátumnak” tulajdonítva). Ez általában senkinek nem használ, így Bemnek sem, akinek „mértékvesztésére” jellemző, hogy 1849 májusában már olyan levelet is írt Kossuthnak, miszerint Ő (mármint Bem) a kormány minden segítsége nélkül, úgymond „önerőből” foglalta vissza Erdélyt.

1849 tavasza viszont még a sikerekről szólt. Április közepén Bem egy hadtestnyi erővel a Bánságba nyomult, hogy azt megtisztítva a főhadszíntéren támadásba lendülő magyar fősereg segítségére siessen. Utóbbira végül nem került sor, ám a cs. kir. temesvári erőd körülzárásában, majd a területre betörő erdélyi cs. kir. hadtest kiszorításában a tábornoknak

döntő szerepe volt. Ám ez az időszak sem múlt el konfliktus nélkül: Bem (Kossuth korábbi ígéretének megfelelően) az aradi erődöt ostromló V. hadtest csapatait is igénybe vette hadműveleteihez. Ennek parancsnoka, gróf Vécsey Károly viszont nem lett értesítve az alárendelésről, így, bár Bem hozzá intézett kérésének megfelelően egy dandárt a tábornok rendelkezésére bocsátott, a tudta nélkül korábban elrendelt csapatait visszahívta. A lengyel tábornok azonban első indulatában azonnal feljelentette az OHB-nál, hazaárulással és alkalmatlansággal vádolta meg, és mielőbbi elbocsátását indítványozta. Ráadásul ezt a levelét az erdélyi hadsereg félhivatalos lapjában, a Honvédban közzé is tette, óriási botrányt, illetve jelentős fejfájást okozva mind Kossuthnak, mind a hadügyminisztériumnak. A körülmények vizsgálata után Vécseyt igazolták; Bem vádjait viszont nem vonta vissza, és nem is követte meg tábornoktársát.

1849. május végére - június elejére már biztos volt, hogy az orosz cár, I. Miklós hadserege a cs. kir. fél oldalán beavatkozik Magyarországon. Talán az egyetlen, akit ez örömmel töltött el, maga Bem volt. A tábornok Erdélyben egy közel 40000 fős (július elejére általa már kb. 50000 főre becsült) haderő élén, a Kárpátok falai mögött biztos volt benne, hogy elhárítja az orosz inváziót, és akár a Galíciába való betörésre, lengyel területek felszabadítására is lehetősége lesz. Ám reményeiben csalatkoznia kellett. Hadserege egy jelentős részét az erdélyi Érchegység és a cs. kir. kézen lévő Gyulafehérvár erődjének ostroma kötötte le, és a román felkelők ellenállását a nehéz hegyi terepen nem sikerült megtörnie. Az általa tervezett védelmi rendszert a számban nem sokkal erősebb (kb. 50-60000 fős), de jobban felszerelt, kiképzett, erős lovassággal és tüzérséggel rendelkező, koncentráltan alkalmazott szövetséges erők néhány nap alatt áttörték, majd lényegében nagyobb veszteségek nélkül, egyenként semmisítették meg az erdélyi hadsereg széttagolt hadosztályait. Ekkor ütött vissza a tábornok által rugalmatlanul kezelt „feltétlen engedelmesség” teóriája is: mivel régebbi, tehetséges parancsnokai elestek, harcképtelenné váltak, vagy más feladattal Magyarországon tartózkodtak, az új, amúgy is szerényebb képességű parancsnokai (mivel terveit nem ismerhették) az aktuális hadihelyzettől lényegében függetlenül mindig a legutolsó utasításaihoz tartották magukat az új parancs vételéig, amit aztán vagy megkaptak időben, vagy (mint Segesvár és Nagycsűr előtt) nem. Bem pedig nem lehetett ott mindenhol, így egyik helyről a másikra száguldott, de a koncentrált ellenséges túlerő miatt általában vereséget szenvedett. Erőit képtelen volt összpontosítani: bebizonyosodott, hogy egyedül, helyettes és jó alparancsnokok nélkül még ő sem képes egy teljes hadszínteret átfogni, egy hadsereget vezetni. Hadereje sem volt már a régi: a nagyszámú újonccal feltöltött, hiányosan felszerelt új alakulatok nem állták a sarat (a kényszersorozott román és szász újoncok rendszerint az elsők között dobták el a fegyvert, és szaladtak meg), a harcedzett egységek pedig rendszerint szétszórva kerültek bevetésre, és a nagy túlerővel szemben

felmorzsolódtak. Ilyen körülmények között július közepétől Bem már csak arra törekedett, hogy ellenfelét, Lüders orosz tábornokot Erdélyben tartsa, és megakadályozza a főhadszíntérre való kijutását. Ez végül sikerült is neki, noha Segesvár és Nagycsűr mellett az erdélyi hadsereg megmaradt ütőképes csapatait is elvesztette. Ám mindkét összecsapásban túlzottan optimista hozzáállása miatt súlyos hibákat követett el: noha a várt erősítések egyik esetben sem érkeztek meg, Segesvárnál a kedvező védőállásban lévő túlerejű ellenfele ellen a végsőkig erőltette a rohamokat, így pusztító ellentámadását nem tudta kivédeni. Nagycsűrnél pedig, ahelyett, hogy a korábban zseniális hadmozdulattal Lüders háta mögött visszafoglalt Nagyszeben falai között védekezett volna, nyílt terepen ütközött meg a háromszoros cári túlerővel, mivel nem hitte el felderítői jelentését, miszerint valóban az orosz fősereg közeledik. Ugyanis előtte a térképen kiszámolta, hogy legfeljebb 2 nappal később érkezhet meg Lüders, és egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy az orosz sereg az általa vártnál gyorsabban is mozoghat… Az eredmény újabb katasztrofális vereség lett.

1849. augusztus elején a tábornok lehetőséget kapott arra, hogy a főhadszíntéren is bizonyítsa képességeit. Kossuth (akinek a bizalma ekkorra megingott Görgeiben) már korábban is ki akarta nevezni fővezérré. Imponált neki Bem korábbi sikersorozata, önbizalma (a tábornok júliusban írt levelei szerint, ha teljhatalmat kap, úgy a rendelkezésre álló

erőforrásokkal 6-8 hét alatt felszabadítja az országot, illetve az, hogy az ellenséges túlerő „orvoslására” egyszerűen a hátráló magyar parancsnokok leváltását vagy kivégzését javasolta a kormányzónak), így amikor a Bánságban összevont sereg élén álló Henryk Dembiński is hátrálni kezdett, a kormányzó Bemet nevezte ki a haderő parancsnokává. Bem maradék erdélyi csapatait Szászsebesnél hagyva augusztus 8-án érkezett Rékasra, ahol megbeszélést tartott a déli fősereg több parancsnokával, és azok egy részének ellenvéleményével (miszerint a sereg kimerült, rosszul ellátott, az állandó visszavonulás és a vereségek lehangolták, ezért pihentetése szükséges) szemben, noha ő maga csatatéren 10000 főnél többet még sosem vezetett, a mielőbbi Aradra vonulás helyett a megütközés mellett döntött. Másnap, augusztus 9-én reggel Temesvárra érkezve átvette a hadsereg parancsnokságát Dembińskitől, aki azonban elfelejtette közölni vele, hogy a lőszer-főtartalékot már Lugosra indította. Noha még lett volna idő az Arad irányába való elvonulásra, Bem a kb. 50000 főből és 132 lövegből álló

seregét szétbontakoztatta Julius von Haynau táborszernagy kb. 34000 főből és 192 lövegből álló cs. kir. főseregével szemben. A lengyel tábornok mindkét szárnyon, majd a centrumban is támadásokkal kísérletezett, ám ezt az ellenfél visszaverte, majd átkarolta a magyar jobbszárnyat. A jobbára elhallgató tüzérsége támogatása nélkül a kétirányú támadásnak a magyar sereg nem tudott ellenállni: a rendben induló visszavonulás a cs. kir. tüzérség erőteljes működése következtében hamarosan futássá fajult. A csatát használható táborkar nélkül, lényegében egyedül irányító Bem az összecsapás közben fél 5 óra körül leesett a lováról és harcképtelenné vált; a helyettes és vezetés nélkül maradt hadsereg pedig teljesen felbomlott. A déli hadsereg széthullásával a cs. kir. fősereg felett kivívható utolsó siker esélye is elveszett, ezért Görgei Artúr tábornok augusztus 13-án a világosi vár alatti szőlősi mezőn kénytelen volt kapitulálni. Bem egy ideig még küszködött a déli sereg rendezésével, ám az általános bomlást látva előbb Erdélybe, majd a Havasalföldre, emigrációba távozott, és a török hadsereg tisztjeként a szíriai Aleppóban fejezte be életét.

Mi hát az igazság Bem legendájának fentebbi elemeivel kapcsolatban? A történeti köztudatban élő, zseniális és humánus hadvezér képe, bár alapjaiban sok igazságot tartalmaz, véleményem szerint korrekcióra szorul. Józef Bemben egy elkötelezett lengyel hazafit tisztelhetünk, aki egy célra, Lengyelország felszabadítására tette fel az életét, és ezért bármit, illetve bárkit hajlandó volt feláldozni (beleértve a saját személyét is). Bem

Józsefben pedig alighanem az 1848-49-es magyar szabadságharc legvállalkozóbb kedvű, legtámadóbb szellemű, megingatathatlan önbizalmú tüzértábornokát tisztelhetjük, aki taktikusnak és stratégának is tehetséges volt. Hadtestparancsnokként jó teljesítményt nyújtott, ám habitusa és módszerei miatt egy hadsereg vezetésére már kevésbé volt alkalmas. Jellembeli „vakfoltjai” pedig, bár az eddigi piedesztálról leemelik ugyan, de még érdekesebbé és emberibbé teszik a XIX. századi magyar-lengyel történelem egyik legnagyobb alakját, „az örök remények hősét”.

Kemény Krisztián
történész, levéltáros
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

2015. április

* * *

A képeket válogatta (részben a szerző képeinek felhasználásával) Hódi Szabolcs.

Bem József 1848-49-es magyarországi működése – legenda és valóság

KÖSZÖNJÜK!