Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Végtisztesség és nemzetteremtés.
1848 utóélete temetésekben elbeszélve

A 2014. október 4-i Vojnovich-Huszár Villában megtartott XI. Történelmi szalonestünk meghívott előadója Fónagy Zoltán történész előadásának honlapunkra szerkesztett összefoglalója.



A 19. század második felében Magyarországon a legnagyobb – korábban elképzelhetetlen nagyságú – tömegeket a közélet és a kultúra kiemelkedő személyiségeinek gyászszertartásai hoztak mozgásba. Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Teleki László, Deák Ferenc, Arany János, Kossuth Lajos és Jókai Mór temetése, illetve Batthyányi Lajos újratemetése nemcsak Budapesten vitt tíz-, majd százezreket az utcára, de országos méretekben is alkalmat adott a polgári forradalom és a szabadságharc kollektív élménye által megteremtett nemzeti közösség összetartozásának kifejezésére és megélésére.


Magánéleti eseményből közügy

Az életciklus tagolására a különböző kultúrák a rítusok számtalan változatát alakították ki, amelyek a fordulópontok jelentőségét ünnepélyes, a hétköznapi cselekvések sorából kiemelkedő formák közt rendezett közösségi eseményekkel tették emlékezetessé. Közülük az utolsó, a temetés szertartása az élők és a halottak világát különíti el ünnepélyes formában, s egyúttal a hátramaradottaknak segítséget nyújt a veszteség feldolgozásában. A keresztény európai civilizációban ez a család és a rokonság, illetve a helyi közösség részvételével ment végbe, egyházi közreműködéssel. A temetés rítusát az egyházi előírások és a közösségi hagyomány szigorúan szabályozták.

A gyászszertartás formáit szigorúan meghatározta az elhunytnak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye. A 19. század közepéig a gyász megnyilvánulásai az elhunyttal személyes kapcsolatban álltak körén kívül legfeljebb az adott település lakóit érintették. A gyász a helyi kereteket csak az uralkodók halálakor lépte át, ám a kötelezően elrendelt, az egyházi szertartások rendjébe illesztett formális megemlékezések alig hagytak kimutatható emlékezeti nyomokat. Új jelenség volt, hogy a „nagy emberek” temetései a 19. század második felében a közéleti reprezentáció hatalmas rendezvényeivé váltak, amelyeket színházias külsőségek között celebráltak.

A változás előfeltételei között elsőként az új típusú közösség, a modern (polgári) nemzeti közösség megteremtését, pontosabban ennek a közösségi tudatnak a tömeges elsajátítását kell említenünk. A „nemzetalkotás” folyamata 1790 körül kezdődött, döntő mozzanata pedig az 1848-as polgári forradalom, illetve az azt követő szabadságharc volt. A rendi válaszfalak ledöntésével és a jogegyenlőség deklarálásával, valamint a politikai részvétel lehetőségének kiterjesztésével megszületett az állampolgárok jogi közössége. A jobbágyfelszabadítás, a háborús erőfeszítések, a sikerek, majd a vereséget követő megtorlás – ennek során a kollektív büntetések különösen átéltté tették az egyéni tragédiákat is – a társadalom széles rétegeiben erős személyes érzelmi tartalommal töltötték meg a formális jogi keretet. Ez az új típusú – a családi összetartozás érzésével rokonított – közösségtudat személyes eseménnyé tette tömegek számára a nemzeti közösség megteremtésében közéleti vagy kulturális tevékenységükkel kiemelkedő szerepet játszó személyiségek halálát.

A nagy, reprezentatív gyászszertartásoknak voltak gyakorlati előfeltételei is. Mindenekelőtt Budapest fővárossá, politikai, társadalmi és kulturális központtá válására gondolunk, amelynek következtében minden életszféra elitje ide összpontosult. A város hatalmas ütemű népességnövekedése közönséget is szolgáltatott: a gyászeseményen részt vevő tömeg nagysága fejezte ki leginkább annak jelentőségét, sőt, mintegy mérhetővé is tette azt.
A hagyományos agrárvilágból kiszakadt, túlnyomórészt első generációs városlakók a hagyományos társadalomra jellemző leplezetlenséggel mutatták ki kíváncsiságukat a rendkívüli események iránt. Hozzájárult a tömeges részvételhez az a körülmény is, hogy a szűkös, mai normáink szerint elviselhetetlen lakásviszonyok között, létminimumon élő alsó osztályok számára egyedül a közterek eseményei kínáltak változatosságot, „szórakozást” a létfenntartás monoton küzdelmében.

A 19. század második felének új vívmányai, a távíró-, majd a telefonhálózat kiépülése lehetővé tették, hogy az emberek a jelentős vagy a rendkívüli eseményekről a korábbi korok számára elképzelhetetlenül rövid időn belül tudomást szerezzenek. A sajtó tömegessé válása és az olvasni tudók számának ugrásszerű növekedése nagyságrendekkel szélesítette ki az információk által elértek körét. Az új közösségtudat mellett ez állt annak az 1860-tól megfigyelhető jelenségnek a hátterében, hogy a kivételes jelentőségű halálesetek után a gyászesemények földrajzi értelemben kiszélesedtek, eloldódtak a temetés konkrét aktusától és helyszínétől: országszerte rendeztek búcsúztató-emlékező tiszteleti szertartásokat.

A modern közlekedési eszközök, mindenekelőtt a vasúthálózat nem csak a híreket juttatták el gyorsan a távoli vidékekre is, hanem lehetővé is tették azok lakói számára a személyes részvételt a rendkívüli eseményen. Ez a lehetőség leginkább a század utolsó évtizedében, Kossuth Lajos temetése kapcsán realizálódott: a vasúti statisztika szerint több mint harminchatezren keltek útra a fővárosba, az ország legtávolabbi városaiból is.


A temetés mint politikai tiltakozás

Az 1850-1900 közötti nagy temetések történetében a kiegyezés határozott választóvonalat jelentett. A szabadságharc utáni másfél évtizedben, amikor a politikai részvétel, sőt a véleménynyilvánítás lehetősége – a rövid 1860-as alkotmányos közjátékot leszámítva – hiányzott, vagy legalábbis erősen korlátozott volt, az eredetileg politikai tartalom nélküli események, cselekedetek és tárgyak is szimbolikus értelmet kaptak. A zsarnokság elleni tiltakozássá lényegült át egy ruhadarab viselése, egy dal eléneklése vagy egy koccintás egy évfordulón, éppúgy, mint a tömeges részvétel egy kiemelkedő személyiség temetésén.

A százötven-kétszázezer lakosú fővárosban többször is több tízezren mentek az utcára. Forma szerint az emberiesség és a kereszténység parancsát követték – ezt a tabut a magát szintén kereszténynek valló hatalom sem tartotta célszerűnek nyíltan megsérteni –, hogy megadják a végtisztességet egy halottnak. A tömegesemények valójában az 1848-ban létrejött politikai nemzeti közösség összetartozását demonstrálták, és egyúttal meg is erősítették annak érzetét. Legális véleménynyilvánítási lehetőségek híján ezek a rendezett, méltóságot és erőt sugárzó tömegek kifejezték a szembenállást is azzal a rendszerrel, amely a megtorlások friss emléke, valamint az azóta elszenvedett sérelmek és provokációk következtében széles körű elutasításnak „örvendett” a magyarság körében.

1849 közelsége fontos különbséget jelentett a későbbi egyre inkább formálissá, színház-jellegűvé váló gyászpompával szemben. A szabadságharc és a megtorlás áldozatait ugyanis nem lehetett közösségként meggyászolni, a veszteségérzésnek nyilvánosan hangot adni, a szolidaritással támaszt nyújtani a közvetlenül érintett családoknak. Az 1855-61 közötti nagy szertartások esetében – amelyeknek résztvevői még 1848-49 átélői voltak – valószínűleg a gyászigény pótlólagos kielégítéséről is beszélhetünk. Batthyány Lajos 1870-es újratemetésében ezen túl az igazságtétel, a morális kárpótlás lelki igényének kielégítését is feltételezhetjük. A következő évtizedekben azután egyre inkább elhomályosult a személyes érintettség, az ünnepélyesség öncélú, ezért üres reprezentációja került előtérbe.

Nemcsak Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Teleki László vagy az 1860. március 15-i megemlékezésen halálos sebet kapott egyetemista, Forinyák Géza tömegeseménnyé vált gyászszertartásán, de a kisebb közösség jelenlétében tartott – főleg protestáns – temetéseken is előfordult az 1850-es években, hogy a búcsúztatásba politikai tartalmat is rejtettek. Ilyenkor „a halotti szónokot hazafias célzataiért hangos éljenekkel üdvözölte a gyászoló gyülekezet”. A véleménynyilvánítást elfojtani törekvő rendszer ezért rendőri eszközökkel igyekezett a temetéseket is ellenőrzése alá vonni.


Forinyák Géza
(1840-1860)
joghallgató, a magyar nemzeti függetlenség mártírja

Blaskovich, Gyula:
Gyászhangok Forinyák Géza sírjánál (1861)


Forinyák Géza sírja
a Kerepesi úti temetőben


A politikai demonstrációként is értelmezhető gyászesemények sorában az első a reformkori magyar irodalom nagy tekintélyű költőjének, Vörösmarty Mihálynak az 1855. november 21-én rendezett temetése volt. Személye különösen alkalmas volt a közösségi érzés felkeltésére és erősítésére, hiszen személyes népszerűségén túl a Szózat szerzőjét az új típusú nemzeti érzés irodalmi szószólójaként is tisztelték. (A megzenésített vers Kölcsey Himnuszával együtt már ekkor a nemzeti jelképnek számított, bár ez a szerepe a Bach-rendszer 1859-60-as megrendülésekor, a közélet újraéledésének lázában szilárdult meg igazán.) A legtekintélyesebb sajtóorgánum, a Pesti Napló címlapi híre, „A nemzetnek halottja van!” kifejezte, hogy a veszteség már nem elsősorban a családot vagy egy tevékenységi kört (irodalom) érte, hanem a nemzetet.


Vörösmarty Mihály
(1800-1855)

Vörösmarty temetése
(1855. november 21.)

Vörösmarty sírja
a Kerepesi úti temetőben

A temetésre ilyen alkalommal addig még soha nem látott tömeg gyűlt össze. Ahogy az a rendezetlen tömegeseményekkel lenni szokott, a résztvevők számát a szemtanúk igen eltérően becsülték meg: a legvisszafogottabbak több mint húszezer, a lelkesebbek ötvenezer gyászolót láttak. Az esemény vonzereje azonban mindenképpen rendkívüli lehetett, hiszen Pest-Budának ekkor százhetvenezer lakója volt, és ennek is csak a kisebbsége volt magyar anyanyelvű. Hasonló nagyságrendű eltérések, túlzások jellemzik a beszámolókat az összes későbbi nagy temetés résztvevőinek számát illetően: Teleki László 1861-es gyászszertartásán nyolcvan és százötvenezer között ingadoznak a tudósítások, Kossuth temetése kapcsán pedig már a „hány százezer?” volt a vita tárgya.


széki gróf Teleki László
(1811-1861)


Teleki László ravatala a Nemzeti Múzeum előcsarnokában
(1861. május 9–10.)


Jelképi és történeti ábrázolat
gróf Teleki László emlékére

A tömeg nagyságán kívül a beszámolók másik visszatérő eleme volt, hogy a nemzeti közösségteremtés liberális programjának sikerességét hangsúlyozták: „a társaság minden osztálya, a születési jog, vagyon, az irodalom, a kereskedés és ipar képviselőitől a szegény kézművesig megjelent a temetésen” – írta például a Pesti Napló Vörösmarty temetéséről.


A nagy temetések koreográfiája

Vörösmarty temetési ceremóniájában már megtaláljuk az eseménytípus csaknem összes formai elemét, a későbbiekben inkább csak mennyiségi változást tapasztalhatunk. A költőt – mint a korban minden halottat – otthonában ravatalozták fel, ám Teleki Lászlótól kezdve már ennek az aktusnak a helyszínével is kifejezésre juttatták, hogy a halál a nemzeti közösség ügye. Ennek szimbolikus megjelenítésére két, a nemzetalkotás folyamatában kiemelt szerepet kapott intézmény, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia reprezentatív tereit használták. A gyászleplekbe burkolt csarnokokban állították fel a magas ravatalt, amely előtt elvonulhatott a gyászolók, a „történelem” személyes átélésének varázsára vágyók és a szenzációra éhes kíváncsiskodók tömege. A későbbi temetéseknél ezeknek az épületeknek a környéke lett a tömegek gyülekező helye, az emlékezeti aktus fő színhelye.

A nyilvános tereket birtokba vette a gyász olyan módon is, hogy azokon szüneteltették az élet hétköznapi tevékenységeit. A temetés óráira bezártak az üzletek, néhány napig elmaradtak a színházi előadások és a bálok, a kávéházakban nem lehetett kártyázni, biliárdozni. Ez a tilalom – amely nem feltétlenül kapott hivatalos formát – nem szorítkozott a temetés eseménysorához közeli helyekre, az egyre inkább kiterjedt az egész országra, vagy legalábbis a városokra. A végeredményt tekintve nem okozott lényeges különbséget, hogy a tilalom rendelkezett-e állami megerősítéssel (mint Deák, Rudolf főherceg vagy Erzsébet királyné halálakor), vagy csak a helyi hatalmi szervek (Teleki vagy Kossuth temetésekor) hozták, vagy tisztán társadalmi kezdeményezésen alapult (mint a Széchenyi-gyász idején). Persze akadtak – főleg ifjúsági – csoportok, amelyek hatósági szentesítés híján akár erőszakkal is kikényszerítették a közösségi akarat betartását.

A temetésre gyülekező tömeg minden esetben Pest fontos, központi nyilvános tereit vette birtokba. Mivel Vörösmarty utolsó lakása a Váci utcában volt, így az ő temetésekor a tízezres nagyságrendű tömeg a szomszédos Városház teret is megtöltötte, amely az Erzsébet-híd építése előtt a város abszolút középpontja volt.

A szertartásrend a keresztény egyházak hagyományainak elemeiből, és az „új vallás”, a nemzeti közösségi eszme új reprezentációs formáiból alakult ki. A halott felekezetének magas rangú egyházi vezetői által celebrált szertartás hagyományosan az élet és halál transzcendentális kérdéseivel foglalkozott. A közélet vagy a kultúra kiemelkedő személyiségeinek emlékbeszédei a nemzeti közösség szempontjából méltatták az elhunyt tevékenységét, illetve halálát e közösség veszteségeként értelmezték.

A temetési szertartás időben leghosszabb részét a gyászmenet jelentette. A belvárosi helyszínektől az akkori város szélén fekvő Kerepesi úti temetőig az út 3-3,5 kilométer volt, amelyet a kísérők egy része kocsin, többsége gyalog tett meg. A lassan mozgó tömeg felvonulása akár 2-4 órán át is tartott. A nagy temetések rendkívüliségét az is kiemelte, hogy a résztvevők tömegesen elmentek a temetőig: a „közönséges” halottakat a városias terület határától, a Rókus-kápolnától általában csak a hozzátartozók kísérték a végső nyughelyig.

A menet rendje kifejezte a társadalmi hierarchiát, de megjelenítette a szakrális jelleg és a világi (nemzeti) reprezentáció kettősségét is. Az élen ott haladtak a közreműködő egyházi személyek és a közélet (az állam, a főváros vagy a pártok) jeles személyiségei. Természetesen megkülönböztetett előzékenységgel viseltettek – ha voltak – a közeli hozzátartozók iránt, tiszteletben tartva az ő veszteségük személyes jellegét.

A gyászmenetek derékhadát a többnyire egyenruhában, de legalább valamilyen közös jelet viselve felvonuló testületek alkották: az országgyűléstől és a törvényhatóságok küldöttségeitől kezdve az Akadémia tagjain és a Nemzeti Színház művészein keresztül az egyetemi ifjúságig vagy a tűzoltókig, illetve a legkülönbözőbb iparos testületekig. Testületileg jelentek meg a különböző egyesületek és körök is, élükön a honvédegylettel. A sorrend a féltve őrzött társadalmi presztízs fontos kifejezője volt. A reformkorban szerzett kitüntetett helyére gondosan vigyázott a jogász ifjúság is: a koporsó körüli reprezentációs feladatokat többnyire a jurátusok látták el. A fény, mint ősi szimbólum fontos szerepet kapott: a fáklyavivők is közülük kerültek ki általában. A koporsót díszhintó szállította – Kossuthét már nyolclovas –, előtte vagy utána pedig további fogatok vitték a koszorúkat: Deákét még csak egy, Kossuthét 18 évvel később már 18!

A temetés látványosság-jellege leginkább a temetési menet iránti, olykor tömeghisztériáig fajuló érdeklődésben ragadható meg. Az útba eső házakra gyászlobogót tűztek, sőt, egyes palotákat szinte beburkoltak a fekete drapériákkal. Deák temetésekor gyújtották meg először nappal is az utcai gázlámpákat. Batthyány újratemetése kapcsán említenek először a beszámolók a Kerepesi (ma Rákóczi) út mentén lelátóként szolgáló rögtönzött állványokat. (Az ötletet akár a három évvel korábbi koronázási ceremóniák is adhatták.) A későbbiekben ez a szokás nemcsak kiterjedt, de professzionalizálódott is. Az útvonal mentén fekvő házak ablakai, sőt háztetői is tömve voltak nézőkkel: az ablakok, erkélyek bérbe adása alkalmanként bevételi forrássá is vált. Kossuth temetésekor a Kerepesi út „nemcsak lenn volt tömve emberrel, hanem tömve volt minden erkély, minden ablak, a bolthelyiségekből készült tribünök, az épülő házak állványain alakított ülőhelyek; sőt a padlásablakok, a tilalom ellenére a veszedelmes párkányok, tetőjárók is. Az erkélyekért és ablakokért nagy árakat fizettek. Az utolsó órában hordókon, asztalokon, kecskelábakon, létrákon is rögtönöztek nézőhelyeket, afféle mozgó tribünöket, és szerencsére, nem történt semmi baj.”

A kereszténység ereklyekultuszának maradványaként és a modern sztárkultusz jelentkezéseként egyaránt értelmezhetjük azt a szokást, hogy a résztvevők vagy nézők igyekeztek hazavinni valamilyen tárgyi emléket. Kossuth temetésekor például előbb a Nyugati pályaudvaron a holttestét hazaszállító vonatról, majd a szertartás és a család távozása után a sírról tarolta le a tömeg a koszorúkat.


* * *


Függelék:
Az első felelős magyar kormány minisztereinek temetései






Batthyány Lajos gróf miniszterelnök


Az 1849. október 6-án, 42 éves korában a pesti Újépületben kivégzett miniszterelnök holttestét a katonai hatóságok a Rókus kórház halottasházába vitték, hogy majd a városi nincstelenekkel közös sírgödörben földeljék el. Másnap azonban a családnak sikerült kieszközölnie, hogy a józsefvárosi temetőbe szállíthassák halottjukat, ahonnan a legnagyobb titokban, az éj leple alatt a belvárosi ferences templom kriptájába vitték. A szerény egyházi szertartás keretében eltemetett miniszterelnök nyughelyét csupán egy befelé fordított G. B. L. kezdőbetűkkel ellátott márványtábla jelölte, s a titkot csak néhány beavatott ismerte a kiegyezésig.


Batthyány első (titkos) temetése a
ferencesek temploma alatti kriptában
(1849. október 7.)

Batthyány koporsója a ferencesek templomában
(1849-1870)


Batthyány első nyughelyének
eredeti sírköve


1870 elején a kormány szócsövének számító Pesti Napló kezdeményezte Batthyány Lajos méltó újratemetését. A gyászünnepélyre június 9-én került sor, s bár az állami szervek közreműködése visszafogott volt – hiszen ugyanaz a Ferenc József ült a trónon, akinek a nevében a halálos ítéletet kimondták – a temetést az ország valódi nemzeti ünnepként élte meg. A temetést megelőző napon a díszkoporsót a ferences templomban közszemlére tették. A temetés napján a középületeken fekete zászlók lengtek, az üzletek zárva tartottak. Az egyházi szertartás során a ferences házfőnök a miniszterelnökben a kiegyezéssel megvalósult alkotmányosság nemzeti vértanúját láttatta. Batthyány Lajos földi maradványait százezres tömeg kísérte a Kerepesi temetőbe. A menetben Andrássy Gyula miniszterelnökön kívül a kormány és a parlament számos tagja felvonult, pártállásra való tekintet nélkül. Az első minisztérium két itthon élő tagja, Eötvös József és Deák Ferenc is elkísérte egykori elnökét, akinek díszes síremléke Schickedanz Albert tervei alapján négy év múlva, 1874-ben készült el.


Batthyány ravatala a ferencesek templomában
 
Batthyány második temetésének gyászmenete (1870. június 9.)

Batthyány mauzóleum
(1874)


Mészáros Lázár hadügyminiszter


1858. november 6-án 62 éves korában hunyt el emigrációban, az angliai Eywood faluban., ahol egy magyar rokonsággal rendelkező arisztokrata hölgy vendégeként tartózkodott. A falu temetőjéből 1991-ben hozták haza hamvait szülővárosába, Bajára.




Mészáros Lázár sirja az angliai
Titley községben
(Vasárnapi Újság, 1861)


Mészáros Lázár hamvainak katonai
tiszteletadás melletti újratemetése
szülővárosában
(Baja, 1991. március 15-i)

Mészáros Lázár emléktáblája
a bajai Szent Rókus-kápolna falán




Széchenyi István gróf közlekedés- és közmunkaügyi miniszter


1860. április 8-án, 68 éves korában öngyilkosságot követett el a Bécs melletti Döblingben a Görgen-gyógyintézetben. Holttestét a döblingi templomban 50-60 gyászoló – a család és néhány Bécsben tartózkodó arisztokrata – jelenlétében szentelték be 10-én. (A hatóságok rendeletére a kitűzött dátumhoz képest egy nappal előrehozták a szertartást, így arról a Magyarországról útnak indultak – például az Akadémia hivatalos küldöttsége – lemaradtak.) A Nagycenkre szállított holttestet 11-én több ezres, nagyrészt a környékről összegyűlt tömeg jelenlétében helyezték végső nyugalomra a családi sírboltban.
Széchenyi, akiben politikai ellenfelei is a nemzet ébresztőjét tisztelték, már ekkor nemzeti ereklyének számított. A közvélemény halála körülményeinek pontos ismerete nélkül is az önkényuralom áldozatát látta benne. Hivatalos gyászról ugyan szó sem lehetett, mégis országszerte egymást érték a nyilvános gyászesemények. A falvak és városok hosszú sorában tartottak istentiszteleteket a halott lelki üdvéért, felekezetre való tekintet nélkül. Városok sora örökítette meg Széchenyi emlékét közterületek átkeresztelésével, alapítványok, ösztöndíjak létrehozásával. A kaszinók és egyesületek tagjai egy-két hónapra gyászruhát öltöttek, a színházi előadásokat, hangversenyeket és mulatságokat elhalasztották.


„Széchenyi megszűnt e földön élni!”
(Vasárnapi Újság címlapja,
1860. április 15.)

Széchenyi gyászravatala
a pesti belvárosi templomban
(1860. április 30.)

Széchenyi halála



Pest-Buda mellszobrának, illetve arcképének városházi elhelyezésével emlékezett polgárára. A nagy gyászünnepélyt az Akadémia szervezte április 30-án. Ezen a hétfőn megállt az élet Pesten: nem nyitottak ki a kereskedők és szünetelt a tanítás az iskolákban. A házakon és a Városháza tornyán fekete zászlók lengtek. A gyászistentiszteletet a Belvárosi templomban tartották, s hatalmas tömeg lepte el a környező utcákat és a Duna-partot. A templom közepén magas emelvényen jelképes ravatal áll. Az elhunyt fiai, az Akadémia tagjai, a mágnások, a társulatok, egyesületek és intézmények képviselői négyszáz fáklyás, kardos, magyar ruhás ifjú sorfala között érkeztek a templomba. Pest lelkészeinek élén Scitovszky János esztergomi érsek celebrálta a gyászmisét. A 80 ezer fősre becsült tömeg levett kalappal, némán várakozott kint. Az istentisztelet után felhangzott a Szózat és a Himnusz, amelyek ezekben a hónapokban váltak nemzeti jelképpé, és a tiltakozás kifejezőjévé. Az ünnepélyes komolysággal viselkedő nép egészen estig hullámzott az utcákon, majd minden incidens nélkül szétoszlott.


A Széchényi-család nagycenki mauzóleuma

A Széchényi-család nagycenki mauzóleuma (belső)

Széchenyi István sírja



Herceg Esterházy Pál, a király személye körüli miniszter


1866. május 21-én 80 éves korában hunyt el Regensburgban. Gyászszertartására három nappal később Bécsben az Ágoston-rend templomában került sor, ahonnan a holttestet az Esterházy család temetkezési helyére, a kismartoni ferences templom kriptájába szállították. A Batthyány-kormányból kilépett konzervatív politikus haláláról a nyilvánosságban csak az Akadémia emlékezett meg, s az is csak mint adományozójáról. Az újonnan épült akadémiai székház harmadik emeletén elhelyezett Esterházy-képtár ablakából kilógatott fekete zászlóval tisztelegtek a mecénás előtt.


Klauzál Gábor földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter


1866. augusztus 3-án 61 éves korban hunyt el Kalocsán. Temetésére augusztus 6-án került sor Szegeden. A ravatalt a Rozália kápolna előtt állították fel, s a temetésre körülbelül 10 ezer szegedi részvételével került sor. A gyászbeszédet Osztrovszky József tartotta. A gyászmenetben „legelöl haladtak a nemzeti színű fátyolozott lobogókkal a köznépből választott egyszerű polgárok, ezek után a céhek zászlóikkal. Ezeket követték a különféle egyletek küldöttségei s mindennemű vallásfelekezeteknek lelkészei, majd az egyházi zenekar s a belvárosi plebános teljes segédletével. A gyászkocsi környezetét 5 teljes díszruhába öltözött egyetemi polgár előzte meg, a koporsót pedig a 61-iki tanács, ügyvédek s 12 választópolgár kísérte kardosan, fáklyásan; utána lépdeltek az elhunyt rokonai s nehány jelenvolt követtársai. Az egész menet végtelennek tetsző folyamát roppant néptömeg a legszebb, legkomolyabb tömött rendben hullámozta körül.” A belvárosi sírkertben az egyházi beszéd után a Szózat eléneklésével zárult a szertartás. Augusztus 14-én még egy gyászünnepélyt tartottak Szegeden Klauzál emlékére, amelyen az országos politikai elit képviseletében megjelent Szentiványi Károly, a Képviselőház elnöke és az elhunyt egykori minisztertársa, Eötvös József báró akadémiai elnöki minőségében.




Klauzál Gábor halálhíre
(Vasárnapi Újság, 1866. árpilis)
 Klauzál Gábor sírja
a Szeged belvárosi temetőben


Szemere Bertalan belügyminiszter


1869. január 18-án 56 éves korában hunyt el Budán a Schwartzer szanatóriumban. Másnap a krisztinavárosi temetőben helyezték nyugalomra. A temetésen a kormányt egykori minisztertársa, Eötvös József, a Magyar Tudományos Akadémiát, melynek Szemere levelező tagja volt, Arany János és Hunfalvy János képviselte, Miskolc város küldöttsége mellett megjelent két egykori honvédtábornok is, Perczel Mór és Görgey Artúr. A szertartást Török Pál református püspök végezte. Borsod megye szülöttjét, több országgyűlésen követjét Miskolc saját halottjának tekintette, ezért 1871 áprilisában hazaszállították hamvait, s május elsején az Avasi temetőben helyezték végső nyugalomra.




 Szemere Bertalan temetési értesítése
(1869. január 19.)
  Szemere Bertalan sírja
(Miskolc, Avasi temető)


Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi miniszter


1870. február 2-án 58 éves korában hunyt el Budapesten. A képviselőházban február 3-án Somsich Pál elnök jelentette be halálát. Deák Ferencz javaslatára jegyzőkönyvbe iktatták a gyászt, kitűzték a gyászlobogót, az üléseket pedig felfüggesztették a temetésig. Eötvös úgy rendelkezett, hogy egyszerű külsőségek között helyezzék végső nyugalomra Ercsiben, apja mellé. A királyné táviratban, a király saját kezűleg írt levélben fejezte ki részvétét.
Február 5-én Eötvös holttestét pesti lakásán egyszerű szertartással beszentelték, majd másnap hajnalban gyászkocsin Ercsibe szállították. Az ercsi templomban Pauer János székesfehérvári püspöki helyettes a család és a hivatalos küldöttségek jelenlétében gyászmisét tartott. A Habsburg család magyarországi ágának feje, József főherceg is megjelent a temetésen; a királyt pedig főszárnysegéde, Bellegarde gróf képviselte. Innen vitték a holttestet a családi kápolna sírboltjába, amelynek ajtaja egy utolsó ima után zárult be.


Eötvös József temetési gyászmenete
(1870. február 6.)

Eötvös József koporsója



Eötvös József ercsi nyughelye a Lilien-család sírboltjából



A pusztuló „Eötvös-kápolna”
napjainkban


Eötvös József szobra sírján



Klauzál Gábor Társaság
2013. szeptemberi látogatása
Eötvös József sírjánál


Deák Ferenc igazságügyminiszter


1876. január 28-án este 72 éves korában halt meg Budapesten. A törvényhozás másnapi ülésén Deákot a nemzet halottjának nyilvánította, a király pedig külön kéziratban csatlakozott az országos gyászhoz. A főváros gyászpompát öltött. A halottat január 31-én a Magyar Tudományos Akadémia székházának oszlopcsarnokában ravatalozták fel. A király koszorút küldött, Erzsébet királyné pedig személyesen jelent meg a nemzet halottjának ravatalánál. (E jelenetet Zichy Mihály utóbb nagy festményen örökítette meg.) Az 1850-es évektől hatalmas tekintélynek örvendő politikus temetése szinte uralkodónak kijáró pompával ment végbe február 3-án. Testületek és törvényhatóságok hivatalos küldöttségeinek százai mellett a fővárosiak tízezrei kísérték koporsóját a Kerepesi úti temetőbe, ahol 1886-ra a nemzet költségén mauzóleumot építettek számára.


Erzsébet királyné
Deák Ferenc
ravatalánál az MTA
palotájának előcsarnokában

Deák Ferenc temetési gyászmenete az Akadémiánál




Deák Ferenc sírja
a Kerepesi úti temetőben
lévő mauzóleumban



Kossuth Lajos pénzügyminiszter



1894. március 20-án 92 éves korában hunyt el Torinóban. Ferenc József azt megengedte, hogy Kossuthot – aki élete végéig nem ismerte el őt legitim uralkodójának – hazahozzák, de megtiltotta az állami szervek részvételét a gyászban. Ezért Wekerle Sándor miniszterelnök egyetértésével a főváros – amelynek az állampolgárságát vesztett Kossuth díszpolgára volt – vette kezébe a már életében mítosszá vált egykori kormányzóelnök méltó temetésének szervezését. A tanács a temetés napját iskolai szünetté és hivatali szünnappá nyilvánította, valamint kimondta, hogy: „Budapest székesfőváros Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni, … s addig is, amíg a nagy halotthoz méltó síremléknek fölállítása iránt intézkedések tétetnének, egy díszsírhelynek kijelölése iránt a tanácsot utasítja”.
A holttestet szállító különvonat – amelynek útját magyar területen tömegek kísérték kegyelettel – március 30-án érkezett meg a Nyugati pályaudvarra. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Hatvani utcát a nap emlékérére átkeresztelte Kossuth Lajos utcára. A koporsót hatalmas tömeg kísérte a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ahol az előcsarnokban helyezték ravatalra. Késő estig, illetve 31-én egész nap róhatta le a közönség – órák hosszat tartó várakozás után – kegyeletét.


Kossuth Lajos a ravatalon
(Torinó, 1894. március 20.)


Kossuth Lajos ravatala
a Nemzeti Múzeumban
(1894. március 30-31.)

Belépőjegy hazánk nagy fia Kossuth
Lajos hamvainak Nyugati pályaudvari ünnepélyes átvételére




 Temetési gyászmenet indulása a Nyugati pályaudvartól  Temetési gyászmenet a Nyugati pályaudvartól a Nemzeti Múzeumig  (1894. március 30.)


Koszorús kocsik a Károly körúton

Klosz György fényképész fotója a gyászmenetről

Gyászolók a Nemzeti Múzeum lépcsőin

A temetési szertartás április 1-jén reggel 9 órakor kezdődött. Főrendek, főpapok, képviselők, testületek küldöttségei mellett a városvezetés tagjai és öreg honvédek alkották a százezresre becsült gyászoló közönség legbelső körét, de a kormány egyetlen tagja sem jelent meg. Az egyházi szertartást Sárkány Sámuel evangélikus püspök celebrálta, majd az országgyűlés nevében Jókai Mór mondott szónoklatot. „Révpartot ért a gálya, világkörüli utat tett a kormányzóval!“ – kezdte. Végül Gerlóczy Károly alpolgármester mondott búcsúztatót a főváros nevében.




 Kossuth mauzóleum
a Kerepesi úti temetőben
 Kossuth Lajos sírja

A végeláthatatlan temetési menetből csak a gyászkíséret mehetett be Kerepesi úti temetőbe, ahol öt újabb világi szónoklat után helyezték sírba az emigrációból csak holtában hazatért politikust. Mauzóleuma – Stróbl Alajos és Gerster Kálmán műve – 15 évvel később készült el: 1909. november 25-én helyezték ide végső nyugalomra Kossuth földi maradványait.




Fónagy Zoltán
történész

MTA BTK Történettudományi Intézet

2015. március


* * *

A képeket válogatta (részben a szerző képeinek felhasználásával) Hódi Szabolcs. 

 

 



Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (278)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (22)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (97)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)