Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Az 1849-1850. évi megtorlások

A 2013. október 4-i Vojnovich-Huszár Villában megtartott X. Történelmi szalonestünk meghívott előadója Hermann Róbert hadtörténész előadásának honlapunkra szerkesztett összefoglalója.


A megtorlás alapjai és elvei


A szabadságharc résztvevői elleni megtorlás már 1849. januárjában megkezdődött, de irányelveit csak 1849. július 1-i kiáltványában tette közzé Julius Haynau táborszernagy, a cs. kir. hadsereg fővezére. Eszerint a Magyarországon 1848. október 8., Erdélyben 1848. október 18. után "a magyar pártütéssel összeköttetésben" elkövetett "minden bűntettek és vétségek" a haditörvények hatályai alá esnek. a határnapokat az magyarázta, hogy a magyar országgyűlésen

1848. október 8-án olvasták fel az uralkodó október 3-i manifesztumát (s ekkor nyilvánították azt törvénytelennek); Erdélyben pedig Puchner Antal altábornagy ezen a napon hirdette ki az ostromállapotot.

Haynau ezért elrendelte haditörvényszékek felállítását, amelyek sommásan, tehát gyorsított eljárással ítélkeznek. E haditörvényszékek joghatósága katonákra és polgáriakra egyaránt kiterjedt. A haditörvényszékek a következő ítéleteket hozhatták: 1.) halál, kötél, vagy lőpor és golyó által; b.) deportálás az országon kívülre; c) sáncfogság nehéz vagy könnyű vasban, vár-, fogház- vagy porkolábfogság vasban vagy anélkül; d.) pénzbüntetés. a felségsértés miatti elítélésnél a vagyonelkobzás automatikusan a büntetéssel jár.

A haditörvényszéki eljárás kiterjed azokra a képviselőkre és felsőházi tagokra, akik 1848. október 8. után részt vettek a magyar országgyűlés munkájában; az OHB tagjaira (ezt fölösleges volt külön kitenni, hiszen a testület valamennyi tagja képviselő vagy felsőházi tag volt) és az OHB, illetve a Szemere-kormány által kinevezett kormánybiztosokra. Ez utóbbi kategória a képviselőkön és főispánokon kívül már érintette a megyei és városi tisztviselők (alispánok, polgármesterek) egy részét is. Haynau működésének ismeretében nem volt megnyugtató az a pont sem, amely szerint "kik viseletüket igazolhatni vélik, erre az alkalom a haditörvényszékek előtt tovább is fennmarad".

A proklamáció 3. pontja a rögtönítélő eljárás alá eső személyek körét határozta meg. Ilyen eljárást lehetett lefolytatni mindazon képviselők és felsőházi tagok ellen, akik részt vettek az 1849. április 14-i trónfosztási és függetlenségi határozat meghozatalában. Ilyen eljárás alá esett, a.) aki a népet lázadásra csábította; b.) aki a cs. kir. vagy az orosz csapatok ellen fegyverrel támad, és nem tartozik a reguláris magyar csapatokhoz; c.) aki a magyar kormánytól vagy a kormánybiztosoktól kapott parancsot elfogadja és annak engedelmeskedik; d.) "aki árulásban, egyetértésben vagy ellenséges megrohanás vezetésében részt vesz" (tehát a kémek, hírszerzők és gerillák); e.) aki a cs. kir. katonai és polgári hatóságoktól kapott rendeleteket, "melyeket közhírré tenni hivatalos állásánál fogva köteles, kihirdetni elmulasztja vagy azokat elsikkasztja"; f.) aki "fegyveres pártütő hadtesteket fogad vagy vezérel" (tehát önkéntes csapatot szervez vagy vezet); g.) aki népfelkelést hirdet, szervez vagy vezérel a cs. kir. és az orosz katonaság ellen; h.) aki cs. kir. vagy orosz katonát "hitszegésre" (átállásra) csábít; i.) aki a cs. kir. vagy orosz csapatok futárait, szállítmányait, egységeit vagy szolgálatukban lévő személyeket megtámadja vagy nekik kárt okoz, mozgásukat akadályozza; k.) aki a császár kormányához hűséges személyek elítélésében, megbüntetésében, vagyonuk elkobzásában, zár alá vételében vagy eladásában részt vesz. Haditörvényszéki vagy rögtönítélő eljárás alá esnek a fegyver- és lőszerrejtegetők is. Azok a cs. kir. tisztek, katonai vagy polgári hivatalnokok, akiknek fiai a magyar hadseregben az ő megegyezésükkel szolgálnak, haditörvényszék elé kerülnek, hivatalukat, fizetésüket vagy nyugdíjukat felfüggesztik. A cs. kir. vagy orosz csapatokat, szállítmányokat vagy futárokat megtámadó, mozgásukat akadályozó, azoknak kárt okozó helységeket felgyújtják. Azok a zsidó községek, amelyek tagjai a magyar kormány által elkobzott javakat vásárolnak, vagy amelyek tagjai a magyaroknak kémszolgálatot teljesítenek, pénzbüntetést fizetnek.

Amint ebből az unalmas felsorolásból kiderül, gyakorlatilag mindenki, aki nem segítette a cs. kir. és orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott teljes passzivitásba, büntethető volt. A kiáltvány célja a lakosság elrettentése, a forradalom közigazgatásának megbénítása volt, s Haynau és beosztott parancsnokai a továbbiakban ebben a szellemben cselekedtek.

Az osztrák hadbíróságok szervezete szerint a teljes hadbíróságnak tizennégy tagja volt: két-két közvitéz, tizedes, őrmester, hadnagy, százados, őrnagy, egy tábornok vagy magasabb rangú törzstiszt, mint elnök; és a hadbíró. Minél magasabb rangú volt a vádlott, annál magasabb rangú volt a hadbíróság elnöke, s annál magasabb rangúak voltak a hadbíróság tagjai is. Jogi végzettséggel csak a hadbíró rendelkezett. Ő képviselte egy személyben a vádat és a védelmet, s ő látta el a tárgyalásvezetői teendőket is. Gyakorlatilag a hadbíró hozta a per végén az ítéletet. A tárgyalásvezetői előterjesztés (votum informativum) végén megírta, milyen súlyosbító és enyhítő körülmények állnak fenn a vádlott esetében, s ennek alapján milyen ítélettel kell sújtani. Az ítéletet meghozó haditörvényszéki tárgyaláson a hadbíróság tagjai rövid tanácskozás után párosával (rendfokozatonként alulról felfelé haladva) jegyzőkönyvbe mondták ítéletüket. Ez általában megegyezett a hadbíró által javasolt büntetéssel.

A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellačićot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék természetesen némi "rátartással" kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és

főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-i felszólítását, illetve az október 30-i schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak. A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók.
Az ítéletek jogi megalapozottsága nagyon is kétséges volt. Az október 3-i manifesztum ugyanis a magyar közjog szempontjából törvénytelen volt. Formailag azért, mert nem szerepelt rajta a felelős magyar miniszter ellenjegyzése. Tartalmilag pedig azért, mert az uralkodónak az éves költségvetés elfogadása előtt nem volt joga feloszlatni a parlamentet. A manifesztumra való hivatkozás azért is kétséges volt, mert Jellačić lényegében nem töltötte be a királyi biztosi tisztet, tehát egy rendelkezéseit tekintve törvénytelen, illetve meg nem valósult manifesztum volt a fegyveres lázadás vádjának legfőbb alapja.


A felségsértés vádja ugyanilyen kétes alapokra épült. I. Ferenc József ugyanis nem volt magyar király, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, nem esküdött meg az ország törvényeire. V. Ferdinánd 1848. december 2-i lemondása után a magyar trón jogilag üres volt. A meg nem koronázott uralkodó trónbitorlónak minősült, s így a tábornokok -- ha voltak is kételyeik trónfosztás célszerűségével kapcsolatban -- jogi szempontból indokoltnak tekinthették azt, hogy továbbra is a magyar oldalon harcoljanak.


A kivégzések

A megtorlás legsúlyosabb formája a kivégzés volt. Ez lőpor és golyó, vagy kötél által történt. „Kisebb” bűnösökre inkább az agyonlövetés, nagyobbakra a felakasztást mondták ki a hadbíróságok Az utóbbi büntetésnek -- amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – „becstelenítő” jellege is volt. A magyar történeti köztudat nagyobbrészt csak az 1849 októberi bosszúhadjárat során vértanúhalált szenvedetteket tartja számon, holott a kivégzések már jóval korábban, 1849 januárjában megkezdődtek. Az 1849 júniusáig halálra ítéltek mindegyikén golyóval hajtották végre az ítéletet, még akkor is, ha az ítélet eredetileg kötélre szólt. A hadbíróságok Julius Haynau táborszernagy fővezérségének időszakában kezdték meg a kötél általi halál kimondását és végrehajtását. A kivégzettek közül 39 főt akasztottak fel, 7 főt lekaszaboltak, 82 főt pedig főbelőttek. Ha ebből a számból levonjuk a Bruck an der Murban és Marburgban főbelőtt 13 huszárt, s a hadbírósági ítélet nélkül, rögtön ítélettel a helyszínen kivégzetteket vagy lekaszaboltakat, azt látjuk, hogy hadbírósági ítélettel 39 főt akasztottak fel és 42 főt lőttek főbe. Az 1849 októbere után kimondott halálos ítéletek többsége is kötélre szólt, jóllehet, ezek nagy részét már nem hajtották végre.

A kivégzéseket indokaik és a „célszemélyek” szempontjából is kategorizálhatjuk.

A hírszerzők ellen mindkét fél kíméletlenül lépett fel. Május 1-jén a temesvári várban lőttek agyon egy Kígyóssy nevű aradi lakost, mert Scheiner aradi városkapitány megbízásából a lakosság és a csapatok hangulatáról tájékozódott, a védősereg és a tüzérség összetételét és erejét próbálta megtudni, s az ágyúállásokról készített rajzokat a magyarok számára. Július 23-án Pesten, a Nemzeti Múzeum udvarán lőttek agyon egy honvédtisztet, aki korábban állítólag a cs. kir. hadseregben szolgált, s polgári ruhában fogták el, ezért a cs. kir. hatóságok kémnek tekintették.

Ugyanígy halálos bűnnek számított a cs. kir. katonák átállásra csábítása. 1849. február 6-án a lengyel Feliks Slawsky szabót végezték ki Pesten, mert január 30-án több cs. kir. katona szállásán "őfelsége a császár ellen a legdurvább és legingerlőbb rágalmakat szórta", s e katonákat "hitszegésre is csábítani igyekezett". Novák Tivadar nyugalmazott cs. kir. hadnagyot azért lőtték agyon március 14-én, mert február 19-én "Pesten egy korcsmában több katonát hitszegésre csábítani igyekezett". Március 27-én Giovanni Baldini vasúti mérnököt, a többnyire olaszokból alakult Frangepán-csapat főhadnagyát lőtték agyon Pozsonyban az olasz legénységű 23. (Ceccopieri) gyalogezred tagjainak magyar oldalra csábításáért, valamint fegyveres felkelésben való részvételért. A Haynau nevéhez köthető keményebb megtorlás kezdetét jelezte az a tény, hogy május 31-én -- elsőként a kivégzettek között -- kötél által végezték ki Nimnichter János sütőt, aki állítólag két dzsidástizedest a magyarokhoz való átpártolásra csábított. Amikor Haynau serege június 28-án bevette Győrt, másnap, június 29-én a cs. kir. főhadparancsnokság rögtönítélettel kivégeztette Woititz Adolf 21 éve győri zsidó fiatalembert és az aradi születésű 37 éves Szwelka Rotiast, akiket azzal vádolt, hogy egy cs. kir. század katonáit átállásra akarták csábítani, s emellett őket "lehangolni és bátortalanítani szándékozván, hamis és felingerlő beszédeket tartottak".

Halálos bűnnek számított a magyar fél számára történő toborzás is. Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját azért lőtték főbe május 24-én, mert az alsó-csallóközi járásban újoncozott a magyar hadsereg számára, a honvédcsapatokat élelmezte, "és az alája rendelt hatósági közegeknek kémhírek beszerzését írásban is javallotta". Stift József sarluskai földbirtokost azért végezték ki július 20-án Pozsonyban, mert a hónap folyamán több forradalmi kiáltványt adott át kihirdetésre a nagyrippényi plébánosnak, a jegyzőnek pedig megparancsolta, hogy sürgesse az újoncállítást; ezenkívül kitűzette a magyar nemzeti zászlót.


 
 Rázga Pál (1798-1849) evangélikus lelkész
az 1848-as pozsonyi vértanúk egyike
   Rázga Pál emléktáblája
(Budapest, Dévai Bíró Mátyás tér 1.)

Különösen veszélyes volt a lelkészek és jegyzők helyzete, hiszen nekik kellett kihirdetniük a kormányrendeleteket, s egy-egy kihirdetés, főleg ha az valamilyen beszéddel is párosult, halálos véteknek számított. 1849. június 18-án felakasztották Rázga Pált, a pozsonyi evangélikus egyház hitszónokát. Rázga bűne az volt, hogy 1848 októberében, a schwechati csata előtt több nyilvános beszédben biztatta a pozsonyi nemzetőrséget a harcra, illetve tagja volt annak a bizottmánynak, amely Újházi László kormánybiztos megbízásából átvizsgálta a Pozsonyba érkező leveleket. Mészáros Dániel sopornyai lelkészt azért lőtték főbe július 16-án Pozsonyban, mert megtalálták nála Kossuth néhány proklamációját, s mert azzal vádolták, hogy híveit fegyveres felkelésre izgatta. Július 12-én Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébános és Szikszay János ottani református lelkészt végezték ki rögtönítélettel Nagyigmándon. A két pap bűne az volt, hogy a szószékről a magyar kormány rendelete értelmében kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, s állítólag népfelkelésre hívták fel híveiket, mondván, hogy ha nincs fegyverük, kövekkel zúzzák agyon a császáriakat.


     
 
Nagyigmándi obeliksz   Nagyigmándi emléktábla 
   Szikszai János (1803-1849) nagyigmándi sírja    Mansbarth Antal
(1821-1849)
csákberényi emléktáblája

Hozzáteendő, hogy ezen az alapon a magyar papság legnagyobb részét halálra lehetett volna ítélni. Július 26-án Ócsán végezték ki Halász[y] Károly helyi jegyzőt, aki korábban nemzetőrtisztként szolgált. Miután a házkutatás során megtalálták a csákóját, a falu végén főbe lőtték. Augusztus 21-én a Somogy megyei Juta község fiatal jegyzőjét, Nagy Istvánt lőtték főbe azért, mert elmulasztotta eltávolítani a templom ajtajáról Noszlopy Gáspár kormánybiztosnak a cs. kir. csapatok elleni harcra felhívó proklamációját, illetve mert nem hirdette ki a cs. kir. kiáltványokat. Szeptember 7-én Streith Miklós vértesboglári plébánost lőtték agyon. Streithet és káplánját, König Mórt néhány helyi lakos jelentette fel. A vád az volt ellenük, hogy felolvasták és nyilvánosan megmagyarázták a templomban a függetlenségi nyilatkozatot, s a népet fegyveres felkelésre buzdították és fegyverhasználatra oktatták. Noha a vádak nagyobb része Königet érintette, az érdekében közbenjáró Streithet is letartóztatták; Königet 15 év várfogságra, Streithot pedig halálra ítélték. Október 8-án Pesten lőtték főbe Gonzeczky Jánost, a mezőhegyesi katonai ménes tábori lelkészét, az uralkodó és az uralkodóház elleni prédikációiért.


     
 szatmárnémeti Zárda templom melynek falán található Gonzeczky emléktáblája    Október 6-i megemlékezés a Gonzeczky-emléktáblánál    Gonzeczky János
(1803-1849)
tábori lelkész, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vértanúja.

Veszélyes volt a szóbeli izgatás más formája is. 1849. január 18-án Pozsonyban végezték ki Daniel Christian Dresslert (Kurzot), mert egy kocsmában szidta az uralkodóházat, Windisch-Grätzet és társait. Január 31-én Pesten lőtték agyon Csömy Zsigmond aranyosi molnárt az uralkodó és a kormány szidalmazásáért, valamint fegyverrejtegetésért.

Külön kategóriát képeznek azok, amikor közvetlenül a harci cselekmények után, rögtönítélő eljárással végeztek ki polgári személyeket. Ez történt 1849. március 1-jén Egerben, amikor négy maklári földművessel végeztek a bevonuló cs. kir. csapatok. Június 10-én a turonyi ütközet után egy főt főbelőttek, egyet lekaszaboltak. Június 13-án Bősárkánynál 3 helyi lakost lőttek agyon, egyet pedig lekaszaboltak a csornai ütközetből visszavonuló császáriak, mert állítólag helyre akarták állítani a cs. kir. csapatok által felszedett hidat. Június 15-én a Pécs előtt vívott ütközet után két személyt lőttek főbe. Ez történt június 16-án Zsigárdon, ahol a zsigárdi, farkasdi és negyedi lakosság egy része a községért folyó harcban Asbóth kaszákkal és botokkal felfegyverezve támadta meg a falut védő cs. kir. vadászokat. Amikor a cs. kir. csapatok visszafoglalták Zsigárdot, egy parasztban felismerték a támadók egyikét, majd agyonlőtték. Június 30-án Nagyigmánd és Bábolna között egy szökni próbáló foglyot kaszaboltak le, miután az halálosan megsebesítette az őt kísérő egyik tisztet. Július 21-én Sárvárnál Dondorf őrnagy különítményét Ivánkovits János vezetésével 500 népfölkelő támadta meg. Egy Rettig Vilmos nevű asztalost, akit fegyverrel a kézben fogtak el, az osztrákok a helyszínen lőttek agyon.

Július 6-án a dernői völgyben lévő gömöri gerillákon a cserkeszek rajtaütöttek, és szétszórták őket, majd három foglyukat, köztük. Hoky István rozsnyói pap-tanárt "kegyetlenül megcsonkították" és megölték. Bugyik József, Tóth József tardoskeddi földműveseket és Trexler Ferenc jegyzőt pedig azért lőtték főbe július 23-án Pozsonyban, mert még 1849. január 22-én több társukkal együtt feltartóztattak és lefegyvereztek egy öt főből álló cs. kir. járőrt. Velük együtt Pozsonyban összesen 13 személyt végeztek ki 1849-ben. A Klapka komáromi kitörését követően Székesfehérvárott kitört felkelés elfojtása során fogták el Falkenhayn vezérőrnagy katonái Gáncs Pál, Havelka Ferenc, Hübner András, Kuczka Mihály, Uitz Ignác és Varga Mihály székesfehérvári lakosokat. A pesti hadbíróság ítélete alapján mindegyiküket fegyveres lázadásban való részvételért golyó általi halálra ítélték, s augusztus 14-én a pesti Újépület mögött főbe lőtték. A fehérvári felkelés után, augusztus 13-án tartóztatták le Mezey József kajászószenpéteri jegyzőt, az ottani népfelkelők vezetőjét. Őt szintén Pesten, augusztus 21-én lőtték főbe.

Ritkán, de előfordult a népfelkelésben vagy gerillaakciókban való részvétel utólagos megtorlása is, noha általában akkor, ha annak során az illetők köztörvényes színezetű cselekedetet követtek el. 1849. márciusában Sopronban négy frankói lakost végeztek ki, mert 1848. október 12-én a helyi malomban megöltek három horvát katonát, akik a Jellačić által Horvátországba hazaküldött Todorović-hadoszloptól keveredtek el, 1850. januárjában pedig további 9 főt azért végeztek ki, mert részt vettek az említett hadoszlop elfogott katonáinak kőszegi legyilkolásában.

1850. január 23-án Pesten akasztották fel Kolosy György honvédszázadost, Lamberg egyik gyilkosát, valamint Márkus Jánost és Pállik Ignácot, akik 1849. július 26-án a Mátrában megtámadták, megölték és kirabolták Hacke cs.kir. alezredest. Börcsök Istvánt egy hadifogoly szlovák legionista meggyilkolásáért, Zehnmark Jánost két orosz tábori szállító megöléséért és kirablásáért Kassán akasztották fel 1850. január 30-án. Január 31-én hajtották végre a halálos ítéletet Istók Imre somfalvai szolgabírón, aki 1849. február 14-én a helyi lakosok élén megtámadott egy cs. kir. járőrt, egy főt közülük megölt, a többieket pedig elfogta.

Az utolsó olyan személy, akit 1849-es cselekedeteiért végeztek ki, Potoczky Gyula (alias Posztóczky István, Mosóczy István, Almássy Gyula) volt. Potoczky 1849. július-augusztusában a Mátrában harcolt gerillahadnagyként az orosz csapatok ellen. Ő is részt vett a Hacke elleni támadásban, július végén pedig Gyöngyös környékén hajtott végre különböző akciókat. Őt 1850. júliusában akasztották fel.

A fegyver- és más felszerelés rejtegetése is halálos bűn volt. Augusztus 27-én Pesten főbe lőtték Kantsur András szokolyai református lelkészt, mert egy gerillacsapat tagjai nála helyeztek el egy császári futártól elvett pénzes ládát. Ugyanezen a napon hajtották végre a halálos ítéletet Schweitzer József nyomdászon, fegyverrejtegetésért. Augusztus 30-án Fülöp György dunavecsei jegyzőt lőtték főbe, szintén fegyverrejtegetésért. (Fülöp 1849 tavaszán egyike volt a solti járásban kitört népfelkelés vezetőinek). Szeptember 12-én Gábel Mátyás selmecbányai bányamestert lőtték főbe. Gábel egy kisebb gerillacsapat tagja volt, ennek feloszlása után hazament. A házkutatást végző cs. kir. katonák megtalálták fegyverét, illetve Kossuth-bankókból álló pénzét.

Fülöp és Gábel esete átvezet a következő kategóriához, a hadbírósági eljárás nélkül, rögtönítélő eljárással kivégzett katonai státuszú személyekhez. A szabadságharc vértanúinak sorát két ilyen személy nyitotta meg. A Mednyánszky Sándor őrnagy vezette, 1848 december végén alakult győri portyázó csapaton Bakonybélben ütött rajta 1849. január 14-én Ferdinand Althann cs. kir. alezredes mozgó különítménye. Az ütközetben elfogottak közül kettőt, Rédl Antal tamási és Szalay Gábor győri lakosokat január 15-én Pápán kivégezték. Március 30-án Pozsonyban Barta Józsefet, Simonyi Ernő gerillacsapatának őrmesterét állították kivégzőosztag elé fegyveres lázadásban való részvételért, valamint a verebélyi sópénztárban található pénzösszeg "elrablásáért". 1849. július 24-én délben Pesten, a Nemzeti Múzeum udvarán végeztek ki egy Szatmár megyei honvédet, aki elszakadt Görgei seregétől, s Pest felé jőve, a váci úton egy kocsin jövő szerezsánra lőtt. A szerezsán megsebesült a kezén, s miután két polgári személy is a honvéd ellen vallott, főbe lőtték. A korábbi történeti irodalom egyáltalán nem regisztrálta Szilva János és Vertike Gábor honvédek kivégzését. A haditörvényszéki ítélet és a korabeli források alapján nem egészen egyértelmű, hogy vértanúkról vagy köztörvényesekről van-e szó esetükben. Mindketten megszöktek az eszéki várból, s a Pécs környéki pincékben bujkáltak. Szeptember 25-én egy 9 szerezsánból álló járőr rajtuk ütött, ők azonban egy pincébe bújva, a járőrt vezető tizedest agyonlőtték, másik négy főt megsebesítettek. Erre a többiek rájuk gyújtották a pincét, mire megadták magukat. Október 2-án Pécsett lőtték főbe őket. Október 6-án, Batthyányval egy napon végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, akinek az volt a bűne, hogy elfogott egy cs. kir. futárt, elvette tőle az iratokat, majd szabadon engedte.

A magyar szabadságharc vértanúi között kell számon tartanunk azt a tizenhárom, 1849. június-júliusában Marburgban és Bruck an der Murban kivégzett huszárt is, akiket ugyan nem Magyarországon, azonban egyértelműen a szabadságharc támogatásáért végeztek ki. Miután alakulatukat 1849 májusában Ausztrián át az olasz hadszíntérre irányították, Linz környékére érve a huszárok, közel lévén a magyar határ, úgy döntöttek, hogy még egyszer megpróbálják a hazajutást. Ez az egyik csapatnak sikerült, két másikat viszont elfogtak a cs. kir. hatóságok. A hadbíróság annak alapján ítélte őket halálra, mert feltételezte, hogy az ezredparancsnok valószínűleg még az Itáliába indítás előtt kihirdette az ezredben az ostromállapotot. Ha ez megtörtént, akkor a helyi vonatkozások figyelembevétele nélkül a katonai törvényeket kell figyelembe venni. Ha mégsem hirdették volna ki az ostromállapotot, akkor a huszárokat felségsértésért kell elítélni, hiszen nyilvánvalóan azzal a szándékkal szöktek meg, hogy őfelsége, a császár csapatai ellen harcoljanak fegyveres kézzel.

Az első olyan halálos ítélet, amelyet magas rangú katona felett hoztak, Witalis Söll őrnagy, a tiroli vadászcsapat parancsnoka ellen született. Söllt a fővárosba bevonuló cs. kir. csapatok fogták el, s miután a hadbíróság halálra ítélte, január 30-án agyonlőtték. Valószínű azonban, hogy az ítélet végrehajtását komolyan befolyásolta az a tény, hogy Söll harcol a bécsi forradalomban is.

Ennél sokkal nagyobb feltűnést keltett, hogy Haynau június 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik az 1849 februárjában kapitulált lipótvári várőrséghez tartoztak, s a megadás ellen szavaztak. A hadbíróság már korábban halálra ítélte őket, de az ítéletet sem Windisch-Grätz, sem Welden nem erősítette meg. Kivégzésük valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt. Annál is inkább, mert az eleddig kivégzettek között a bécsi forradalomban betöltött szerepéért halálra ítélt Vitalis Söllön és Novák Tivadar nyugalmazott hadnagyon kívül nem voltak katonák. Mednyánszky báró volt, s az ilyen magas társadalmi állású személyeket az osztrák hadbíróságok eleddig legfeljebb börtönbüntetésben részesítették.


Mednyánszky László
(1819-1849)
vértanú honvédőrnagy


aranyosi báró Ormai (1848 előtt: Auffenberg) Norbert
(1813-1849)
első aradi vértanú


Murmann Sámuel
(1817-1849)
1848-as soproni nemzetőrség parancsnoka, vértanú

Augusztus 20-án Temesvárott lőtték főbe Hruby Gyula őrnagyot, Görgei volt segédtisztjét, majd 22-én Aradon felakasztották Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest, a vadászezredek szervezőjét. Ormai 1848-ban Munkácsról szabadult politikai fogolyként, előbb Kossuth szárnysegéde, majd az 1., később valamennyi honvéd vadászezred szervezője volt. A hadbíróság megállapította személyazonosságát, azt, hogy cs. kir. tiszt volt és a honvédseregben szolgált, majd halálra Három nap múlva, augusztus 25-én a temesvári haditörvényszék ugyanígy ítélte halálra a temesvári csatában fogságba esett Murmann Sámuel nemzetőr őrnagyot, nyugalmazott cs. kir. főhadnagyot.

Október 6-án aztán kezdetét vette a politikai és katonai elit elleni megtorlás. Ezen a napon Pesten főbe lőtték Batthyány Lajos grófot, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét, s ugyanezen a napon Aradon főbe lőtték a honvédsereg három tábornokát és egy ezredesét, s felakasztották kilenc tábornokát. A dátum kiválasztása nem volt véletlen: 1848-ban a bécsi forradalmi nép ezen a napon végzett Theodor Baillet de Latour táborszernagy, cs. kir. hadügyminiszterrel. Márpedig a bécsi kormánykörök meg voltak győződve arról, hogy a bécsi forradalmat és Latour halálát a magyarok, köztük Batthyány titkos akciói okozták.

Október 10-én Csány Lászlót, előbb a dunántúli hadsereg, majd Erdély kormánybiztosát, később a Szemere-kormány közlekedés- és közmunkaügyi miniszterét, és Jeszenák János bárót, Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosát vezették a bitófa alá. Csány legfőbb bűne azonban nem annyira a miniszterség lehetett, hanem az a szakadatlan tevékenység, amit kormánybiztosként a dunántúli, majd az erdélyi hadsereg harcképességének, s az ezen országrészek ben található erőforrások biztosításának érdekében kifejtett. Jeszenák legfőbb bűne Lipótvár 1848 október biztosítása és a szlovák felkelés elnyomása lehetett.


németújvári gróf Batthyány Lajos
(1807-1849)
Magyarország első alkotmányos miniszterelnökének golyó általi kivégzése

Csány László
(1790-1849)
Erdély teljhatalmú kormánybiztosa,

Szemere-kormány közlekedési minisztere királyfiai báró Jeszenák János
(1800-1849)
kormánybiztos, főispán

Október 18-án Kolozsvár mellett, Szamosfalván végezték ki Tamás András alezredest és Sándor László századost. Tamás bűne az volt, hogy egyike volt a csikszéki ellenállás legfőbb szervezőinek, s kiáltványokban szólította fel a székelyeket az ellenállásra. Kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot, s júniusban mozgósította a csiki nemzetőrséget a cs. kir. csapatok ellen. Sándor Lászlót azzal vádolták, hogy 17 román foglyot, akiket Székelyudvarhelyre kellett volna szállíttatnia, útközben agyonlövetett. Együttes kivégzésük azt a törekvést jelzi, hogy a cs. kir. hatóságok össze akarták kapcsolni a katonai-politikai és a köztörvényes színezetű ügyeket.


Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville
(1811-1849) honvéd szds.


Peter Giron
(1798-1849)
honvédezredes, a magyarországi német légió parancsnok

Herceg Mieczysław Woroniecki
(1825-1849)
honvéd alezredes

Honvéd mártírok obeliszkje
a Fiumei úti sírkertben

Október 20-án a szabadságharc három nem magyar származású tisztjét vezették a bitófa alá. A francia nevű, de lengyel Karol d'Abancourt de Franqueville százados, hasonlóan Ormai Norberthez, politikai fogolyként szabadult 1848-ban. A német Peter Giron aleredes részt vett a bécsi forradalomban, majd a német légió szervezője és parancsnoka volt. A lengyel Mieczyslaw Woroniecki herceg egy cs. kir. dzsidásezredből kilépve előbb egy vadászcsapatot szervezett, majd az erdélyi lengyel légió soraiban harcolt, majd honvéd alezredesként Dessewffy Arisztid tábornok egyik segédtisztje volt. Az ő együttes kivégzésük azt volt hivatva szimbolizálni, hogy a magyar szabadságharc nem magyar ügy volt, hanem veszélyes nemzetközi kalandorok vállalkozása.

Őket követte október 24-én három politikus. Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője és Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke az országgyűlés azon tisztviselői közé tartoztak, akiknek aláírása szerepelt a Függetlenségi Nyilatkozaton. Csernyus Manó már 1848 tavaszán felhívta magára a figyelmet, amikor a Kamaránál magyar nyelvű adminisztrációt követelt. Később Kossuth pénzügyminisztériumában dolgozott. 1849 januárjában Pesten maradt, s az osztrák polgári közigazgatásban dolgozott. Márciusban azonban Debrecenbe ment, s felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Állítólag hírszerzői szolgálatot is teljesített, de erről nincs szó az ítéletben.

Az 1849. évi végrehajtott halálos ítéletek egy aradi kivégzéssel értek véget. Október 25-én lőtték főbe reggel 7 órakor Kazinczy Lajos ezredest, aki egy északkelet-magyarországi hadosztály és az észak-erdélyi csapatok maradványainak parancsnokaként augusztus 24-25-én Zsibónál feltétel nélkül megadta magát.


Szacsvay Imre
(1818-1849)
ügyvéd, országgyűlési követ


perényi báró Perényi Zsigmond
(1783-1849)
Ugocsa vármegye főispánja, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja


kazinczi és alsóregmeczi
Kazinczy Lajos
(1820-1849)
honvédezredes,
a tizenötödik aradi vértanú

Kazinczy kivégzése után – a nemzetközi felháborodás miatt – Aradon is felfüggesztették az ítéletek végrehajtását. Azonban ez a felfüggesztés csak ideiglenes volt. 1850. február 19-én még egy tizenhatodik honvédtisztet is kivégeztek. Ludwig Hauk honvéd alezredest, aki komoly szerepet játszott a bécsi forradalomban.


A megtorlás formái 1849-1857

Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás esetében a közvélemény többnyire csak a kivégzésekre gondol, holott a megtorlásnak, a bosszúnak voltak egyéb, közvetlen és áttételes formái is.

Botozások, vesszőzések

Amikor a cs. kir. csapatok június 28-án bevonultak Győrbe, két magyar hölgy "illetlen mozdulattal" hátat fordított a bevonuló tábornoki karnak. Ezt egy tiszt észrevette, s a városházára idéztette őket. Egyiküket, egy 30 éves hölgyet megvesszőztek, másiknak, aki csecsemőjével jelent meg, megkegyelmeztek. Július 11-én Nagyigmándon Susan altábornagy előbb a László József kócsi református papot, majd Győrffy Ferenc tatai református lelkészt verette félholtra. Őket követte Tóth Sándor oroszlányi községi jegyző, akire 50 botot veretett, végül Fieba József bánhidai katolikus plébános. A megbotozottaknak Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébános és Szikszay János református lelkész nyújtottak lelki vigaszt; őket később kivégezték. Fiebát november 30-án a pozsonyi hadbíróság még négy év várfogságra ítélte. A botozások már a bécsi politikusokat is nyugtalanították: augusztus 10-én a minisztertanács ülésén Schmerling igazságügyminiszter tiltakozott a katonai hatóságok által az osztrák törvényekkel ellenkező módon polgári személyekre kiszabott botbüntetések ellen.

Ennek ellenére a botozások tovább folytatódtak. A legnagyobb európai felháborodást Maderspach Károlyné Buchwald Franciska esete keltette. Férje, Maderspach Károly a kor egyik kiváló hídépítő mérnöke, emellett a ruszkabányai vasgyár egyik tulajdonosa volt. 1849. augusztus 17-én Kmety György tábornok és kísérete, majd 20-án a török földre tartó Bem és Guyon Richárd tábornok, illetve Stein Miksa ezredes haladt át a településen. A három magasrangú tiszt Maderspachéknál szállt meg, majd az esti órákban folytatták útjukat. Augusztus 23-án bevonultak a cs. kir. csapatok a kisvárosba, majd magukkal hurcolták Maderspachnét. Kocsin kivitték a városon kívül arra a helyre, ahol júniusban a városka lakossága Szabadság-fát ültetett. Itt leszállították, majd Gröber százados parancsára két katona lefogta, letépte róla a felsőruhát, négy másik pedig nyírfagallyból font vesszővel megvesszőzte. Inne továbbhurcolták Karánsebesre, ahol néhány órára fogságba vetették, majd hazaengedték. Amikor a szerencsétlen férj értesült a történtekről, szégyenében egy, a bányászatnál használt jelző mozsárágyúval főbelőtte magát. A hihetetlenül brutális eljárás oka állítólag az volt, hogy Maderspachnét megvádolták: az említett júniusi Szabadság-fa ültetés alkalmával egy, a császárt ábrázoló bábut temetett volna el. Maderspachné megvesszőzésének híre bejárta az európai sajtót, s nem kis szerepe volt abban, hogy Haynaut 1850-es londoni látogatása alkalmával a Barclay and Perkins sörgyár munkásai olyan alaposan elagyabugyálták.

A botozások még 1852-ben is állandóak voltak, főleg a másodfokú felségsértést (az uralkodó szidalmazását) büntették így.


A várfogság

A legáltalánosabb büntetési forma a börtön volt. A korabeli szabályok szerint a rab a saját ruháját viselhette, pénzét és értéktárgyait elvették. Kapott szalmazsákot, szalmavánkost, lepedőt és pokrócot, használhatta a saját ágyát is, de csak a fentebbi ágyneművel. Látogatót nem fogadhatott, írószereket és könyveket nem tarthatott. Fontos esetekben a várparancsnok engedélyezhetett látogatást. Ugyanígy engedélyezhette a levélírást, de csak egy tiszt felügyelete mellett. A könyvolvasást szintén engedélyezhette, de a könyv csak vallásos vagy erkölcsi tárgyú, illetve imakönyv lehetett. A várfogságra vasban elítélt fogoly kezére és lábára vasat vertek. A fogságot csak orvosi rendeletre, illetve várparancsnoki engedéllyel hagyhatta el. A fogoly élelmezésére egy 1820. november 16-i rendelet szerint naponta 8 krajcárt kapott, ezt, valamint a fa, a világítás és a mosás költségeit köteles volt szabadulása után a kincstárnak visszatéríteni. A várfogság automatikusan együtt járt a tiszti rang és a kitüntetések elvesztésével. Nőket nem lehetett sáncfogságra ítélni, de fegyházra igen; várfogságra csak akkor, ha tisztek felesége voltak. A büntetés a hadbírósági ítélet kimondásának napján kezdődött, a vizsgálati fogságot nem számolták be. A foglyot a törzsfoglár élelmezte, naponta egyszer kapott meleg ételt, főzeléket vagy tésztás húst vegyesen. Az éjjeliedényként szolgáló vödör vagy más alkalmatosság a cellában volt. Gyakorlatilag azonban a cs. kir. hatóságok igen sokszor eltértek e szabályoktól. A magyarországi börtönök közül a legrosszabb hírű a pesti Újépület volt, a legjobbak az aradi várban voltak a körülmények. Magyarországon ezen kívül Nagyszebenben, Munkácson, Gyulafehérvárott és Komáromban őriztek foglyokat.

A szabadságharc első hadifoglyait a königgrätzi várba vitték. 1849 nyarától Olmützben, Josefstadtban, Theresienstadtban s a már korábban hírhedtté vált Kufsteinben őrizték a szavadságharc elítéltjeit. Jókai szerint Kufstein volt a státusbörtönök akadémiája. "Arad, Komárom, Josefstadt, a pesti újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve". Kétségtelen tény, hogy az emlékírók valamennyi várbörtönről jegyeztek fel többé-kevésbé kedélyes epizódokat; Kufsteinről nem.

A foglyok számára a legkínosabb az unalom volt; a különféle foglalatosságok mind-mind ennek a kellemetlen vendégnek az elűzésére szolgáltak. Marcona hadfiak kertészkedtek, hímeztek, festegettek, írtak verseket, fordítottak különböző könyveket, csak hogy megszabaduljanak az unalom keltette depressziótól. Mások az őrszemélyzettel veszekedtek, panaszra jártak, hogy így tartsák kondícióban magukat. Az egyhangú napok miatt a foglyok egy része különböző kedélybetegségekben szenvedett, volt, aki megőrült, vagy öngyilkosságot kísérelt meg. 1856 végére a foglyok többsége egyéni kegyelem vagy tömeges amnesztia révén szabadult, de az utolsó foglyok csak 1859-ben szabadultak.


Sáncfogság

A legkínosabb büntetések közé tartozott a sáncfogság, azaz az erődítési munkákban való részvétel. Az erre elítélt rabtól elvették a ruháit, s rabruhát kellett viselnie, haját lenyírták. A hat évnél rövidebb időre elítéltek 3,5 fontos (kb. 1,75 kg.), az ennél többre elítéltek 5,5 fontos (kb. 2,75 kg.) súlyos láncot viseltek a lábukon. (Ha lábgyöngeségük ezt lehetetlenné tette, akkor a kezükön). Szállásuk a "teljesen elkülönített, szellős, tágas, száraz, kikövezett, vasrácsos ablakú" kazamatákban volt (ebből a tágas, száraz, kikövezett nem minden esetben érvényesült); fekhelyük egy priccs volt, s csak télen kaptak pokrócot. Étkezésüket a törzsfoglártól kapták, ami egy 1817-es rendelet szerint naponként egy meleg ételből, hetenként kétszer csont nélküli, fél fontnyi (kb. 0,25 kg.) húsételből állt. Az erődítések körül mindenféle munkát kellett végezniük, így talicskázni, földet, követ, fát rakni, fát vágni, kőműves- és ácsmunkát végezni, utcát söpörni, havat lapátolni.


Besorozás

A volt honvédek besorozása a legtömegesebb megtorló rendszabály volt, hiszen a honvédseregben valaha szolgálók legalább 20-25 %-át, állítólag 40-50.000 főt érintett. A besorozásokat a szükségszerűség nem indokolta, hiszen 1849 nyarán már megkezdődött a cs. kir. hadsereg redukciója. A besorozottak különböző fegyelmi problémákat okoztak a cs. kir. hadseregben. Az ellenállás nyílt formáira ritkán került sor: a testi büntetések, így a botbüntetés, vesszőfutás alkalmas visszatartó erő lehetett. A nemesi vagy arisztokrata származású honvédtisztek azonban már csak az otthonról kapott pénzösszegek segítségével is kikezdhették a cs. kir. hadsereg merev hierarchiáját.

1852-ben a hadvezetés elrendelte, hogy a honvédekkel szemben nem szabad használni a pejoratív "Ex-honvéd" elnevezést, s nem szabad felhánytorgatni a múltjukat sem. A besorozottak egy része ettől kezdve különböző összegeken (500 forint) megválthatta magát, s megkezdték egy részük kényszerszabadságolását is. Ennek egyszerre voltak pénzügyi és fegyelmi okai: a megváltási összeg jól jött az államkincstárnak; a hadsereg fegyelmének pedig jót tett e demokratikus elemek eltávolítása. A megváltási összeget persze inkább csak a nemesi származású, tehetősebb családok fiai tudták kifizetni; a szegényebb rétegek gyermekei kénytelenek voltak leszolgálni a nyolc esztendőt.


A Kossuth-bankók

A megtorlás részét képezte az önálló magyar pénznek, az ún. Kossuth-bankóknak a forgalomból való kivonása is. Windisch-Grätz 1849. február 23-án a Debrecenbe menekült Országos Honvédelmi Bizottmány által kibocsátott 15 és 30 krajcáros pénzjegyeket, március 8-án az 5 és 100 forintosokat minősítette érvényteleneknek. A még a magyar forradalom "törvényes" időszakában kibocsátott 1 és 2 forintos bankjegyekkel kapcsolatban ígéretet tett, hogy azokat osztrák bankjegyekre be fogják váltani. A fordulatot, a teljes érvénytelenség kimondását az orosz intervencióról szóló katonai egyezmény megszületése hozta magával. Május 20-án Welden fővezér minden Kossuth-bankót (tehát az 1 és 2 forintosokat is) betiltott. Június 29-én pedig Haynau már elrendelte ezek beszolgáltatását, s a legszigorúbb büntetéssel fenyegette az ezt elmulasztókat. A lakosság azonban nem nagyon sietett a beadással. Valószínűleg azért a józan gazdasági megfontolásból sem, mert senki sem hitte, hogy a birtokában lévő bankjegyekért semminemű kárpótlást nem fog kapni. Erre mutat, hogy a hatóságoknak újra és újra el kellett rendelniük a Kossuth-bankók beszolgáltatását, sőt, a pesti cs. kir. katonai kerületi parancsnokság 1849. december 12-én december 31-ig meghosszabbította a beadási határidőt.





A magyar társadalom összesen 66 millió forintnyi Kossuth-bankót veszített el. (Ebből 500.000 forintot váltottak be az osztrákok Komárom feladása után.) Nem véletlen, hogy a Kossuth-bankók rejtegetése az egyik leggyakrabban előforduló "bűncselekmény" volt az elkövetkező években. A rejtegetés oka kettős volt: a társadalom egy része bízott abban, hogy valamikor ismét "magyar világ" lesz, s a bankókat névértékükön beváltják; a szimbolikus értelmezési tartományban pedig a győztes hatalom autoritását vonták kétségbe a rejtegetők. Nem véletlen, hogy ennek képviselői olyan keményen sújtottak le e bankjegyek birtokosaira.



Összegzés

Összevethető-e az 1849-50-es megtorlás a 20. század nagy terrorhadjárataival? Aligha. Noha a kivégzettek többségét joggal tartjuk számon a nemzet vértanúi között, s – mint említettük – az ítéletek jogi megalapozottsága igencsak kétséges volt, a cs. kir. és az orosz fél eljárása ritkán ment túl a katonai szempontból és a hadijog alapján igazolható mértéken. A megtorlásnak kétségkívül volt egy komoly elrettentő funkciója, de a legsúlyosabb ítéletet viszonylag ritkán alkalmazták vaktában, azaz, az azt elszenvedő személy – a cs. kir. fél szempontjából – kétségkívül bűnösnek minősült. A reguláris csapatok megtámadását, a kémkedést, az izgatást, a fegyverrejtegetést, a hadifoglyok legyilkolását háborúban minden hadsereg megtorolja, s a magyar fél sem tett mást ilyen esetekben. Az irracionális elem, azaz a válogatás nélkül történő gyilkolás nem volt jellemző a cs. kir. oldal (legfeljebb az oldalán harcoló román és szerb fölkelők) gyakorlatára. A bebörtönzések sem vaktában történtek, azaz csupán egy társadalmi csoporthoz vagy felekezethez tartozás nem volt elégséges ok arra, hogy valakit meghurcoljanak. 1849-1850-ben egy egy éven át tartó háború során és után összesen 128 főt végeztek ki. Hol mérhető ez akár 1919 vörös- és fehérterrorjának, akár a holocaustnak, akár 1944-45 nyilas őrületének, akár 1948-1953, vagy 1956-58 kommunista terrorjának méreteivel?





Dr. Hermann Róbert
hadtörténész
Hadtörténeti Intézet és Múzeum
tudományos helyettes vezetője


2013. november

* * *

A képeket válogatta Hódi Szabolcs. 


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (278)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (21)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (96)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (31)
Wolf-kripta (13)