Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Kárpátaljai kirándulás 2013 – Munkács - Vereckei-hágó

Az előző évek emlékezetes és jól sikerült kirándulásai után idén kissé hosszabb útra vállalkoztunk. Három napos kárpátaljai barangolásra indultunk, hogy bejárjuk a sokak által még kevéssé ismert, az utóbbi időkig kissé mostohán kezelt, de a magyar történelem egyes korszakaiban jelentős szerepet játszó vidéket, ahol ma is másfél százezernél többen élik magyarként kisebbségi mindennapjaikat.
Második nap – 110 fotóval



2. nap:  Munkács - Vereckei-hágó




    „Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat,
S küzde nemes harcot Zrínyi leánya soká:
Bércedet, ó Munkács keserű gond űli” 

 
      Kölcsey Ferenc
       
     „Ez hát a hon… Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan”
 
       Kovács Vilmos

A reggelit Tóvári Magdi tombolasorsolásai színesítették, majd elhagytuk Ungvárt és Börvinges falu végénél álltunk meg az Egán Ede (1851-1901) tiszteletére állított emlékműnél.

Dr. Dobos Károly társaságunk elnöke rövid beszédben emlékezett az ír származású közgazdászra, magyar miniszteri biztosra, aki 1897-től a hegyvidéki akció-terv keretében svájci mintájú, korszerű hegyvidéki állatgazdálkodás és tejipar megteremtését tűzte ki célul. A kisparaszti gazdaságok megsegítése miatt a ruszinság megmentőjeként tisztelték, de sok ellenséget szerzett magának azok közül, akiknek nem volt érdeke a gazdasági viszonyok megváltoztatása. 1901. szeptember 20-án ismeretlen eredetű golyó sebezte halálra az emlékműhöz közeli helyszínen. Apja Klauzál Gábor testvérének, Klauzál Imrének jó barátja volt, több évig dolgoztak együtt.

       

Megkoszorúztuk az országút mellett álló 4 méter magas emlékművet és néhány csoportkép készítése után továbbindultunk Munkács felé.

A város Kárpátalja második legnépesebb városa, Anonymus szerint nevét a honfoglaló magyaroktól kapta. „Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradtsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak.”

 



A munkácsi vár Kárpátalja legnevezetesebb történelmi műemléke, már messziről is pompás látvány, a környék sík vidékéből jól kiemelkedve egy közel 70 méter magas sziklahegyen áll. Neve elválaszthatatlan Zrínyi Ilona hősies várvédelmétől, aki elszántan, a végsőkig kitartott a Habsburgok elleni küzdelemben.

1704-től a vár a Rákóczi-szabadságharc központja lett, ez időszakban átépítették, megerősítették. 1711 után a Schönbornok birtokába került.

A bejárat bástyái előtt, majd a középső udvarban a Rákóczi téren álltunk meg rövidebb időre, hogy meghallgassuk a vár történetét. Láthattuk Petőfi Sándor emléktábláját, aki 1847-ben járt itt, ekkor írta A munkácsi várban című versét.

     
   

A fellegvárban hosszabban időztünk. Hallhattunk a 85 méter mély várkút titkos járatainak legendáiról, láttuk Korjatovics Tódor fejedelem szobrát és fényesre simogatott, szerencsét hozó ujját, majd körülnéztünk az emléktáblák és szuvenír árusok között.

 
    

Az itt raboskodó Kazinczy Ferencnek és a napóleoni háborúk idején 3 hónapig itt őrzött Szent Koronának is van emléktáblája a falakon, természetesen a hős várvédő Zrínyi Ilonának is, akinek 2006 óta a középső várudvar feletti bástyán, az óratorony közelében szobra is áll. Matl Péter munkácsi szobrászművész alkotása Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi Ferenc szobra, ahol Örsi Gabi és Lükő Szabolcs jóvoltából igen szép levendula-koszorút helyeztünk el.

Megnéztük a 2008-ban újra felállított turulszobrot is. Az eredetit a honfoglalás 1000. évfordulóját megünnepelve 1897-ben avatták. A csehszlovák időben ezt elbontották, később a szovjet időkben beolvasztották. A mostani emlékmű nem pontos mása az eredetinek. A hatalmas, messziről is jól látható madárszobor 800 kg súlyú, a szárnyainál 5,5 méter széles.

       

     

A fellegvár több termében kiállítás található, Zrínyi Ilona és Rákóczi, valamint Petőfi is emlékszobát kapott.

                       

Fentről gyönyörű a kilátás a városra és környékére, jól felismerhető alakjáról a Lovacska-hegy és a Gális-hegy. E terület arról nevezetes, hogy a sztálini időszakban teaültetvényt és mediterrán növényeket telepítettek itt, melyek egy része máig megmaradt.



A vár megtekintése után a belvárosban néztünk körül. A szépen rendbe tett, sétálóutcaként működő főtérre, a Béke térre mentünk, ahol a Városházától a Szent Márton templomig sétáltunk.

             

A Városháza csaknem 100 éves, szecessziós stílusú, impozáns épület. A tér túloldalán a 3. számú házon emléktábla jelöli, hogy valaha itt állt a sóház épülete, ahol 1844-ben Munkácsy Mihály, a magyar festészet kiemelkedő alakja–Lieb Mihály néven –meglátta a napvilágot. A téren elhaladtunk Cirill és Metód szobra mellett és megálltunk a kéményseprő szobránál. Itt a turisták többségéhez hasonlóan fényképeket csináltunk a szerencsét hozó „Berti bácsival”. /Bár nálunk a szobor nem mindenkinek hozott szerencsét, egy útitársunk kissé hosszabban csodálta a műalkotást, így lemaradt csoportunktól és csak a busznál találkoztunk ismét./

     

Az utca házsorától kissé beljebb áll a Rákóczi-ház vagy Fejér-ház. A barokk stílusú épületet a 17. században építtette a Rákóczi-család. 1703-ban Lengyelországból hazatérve itt szállt meg először a fejedelem, majd a szabadságharc idején többször is megfordult itt. A szabadságharc leverése után a kastély a Schönbornok birtoka lett, később két Habsburg uralkodó, II. József és Ferenc József is megszállt itt. Jelenleg művészeti iskola működik benne. 1944 őszén, a kastély udvarán gyűjtötték össze a málenkij robotra elhurcolt munkácsiakat, ennek emlékét őrzi a kertben a sztálini terror áldozatainak emlékműve.

A Rákóczi-házhoz közel, a tér közepén áll Munkácsy Mihály mellszobra, melyet születésének 150. évfordulójára állítottak fel.

         

A Béke tér végén az1904-ben épült Szent Márton templom magasodik, a mellette lévő kápolna eredetileg a korábban itt állt gótikus templom szentélye volt. Szent Mártont Munkács védőszentjeként tisztelik, a főoltár kép - amelyet Bécsben festettek -, őt ábrázolja lóháton, amint megosztja köpenyét egy koldussal.

Csoportunk ezután egyénileg tért vissza az autóbuszhoz, ki-ki igénye szerint fényképezett még, vagy kávét, fagylaltot esetleg kvaszt fogyasztott a kellemes hangulatú belvárosban.

Munkácsról a Latorca mentén a Vereckei-hágó felé indultunk. Első megállónk a Felső-Latorca völgyében fekvő Szolyva település emlékparkja volt. Szolyva nevét ismerhetnénk a korábban e helyen feltárt honfoglalás kori sírról, esetleg II. Rákóczi Ferenc stratégiai szempontból is fontos itteni birtokairól vagy kitűnő ásványvízéről, mégis a múlt század közepének tragédiája, az oroszok által itt létrehozott gyűjtőláger fájdalmas emléke jut elsőként eszünkbe. 1944 őszén az oroszok - 3 napos malenkij robotként hirdetve - minden 18 és 50 év közötti magyar férfit deportáltak és az itteni lágerbe zártak. Több ezren haltak meg értelmetlenül az áldatlan körülmények és könyörtelen bánásmód miatt. A túlélők több évre elszakítva családjuktól távoli munkatáborokban dolgoztak, csak körülbelül harmaduk térhetett később haza. Szinte minden kárpátaljai család érintett a tragédiában. (idegenvezetőnk két nagyapja is itt volt)

         
     

Az emlékpark létrehozása a kárpátaljai magyarság összefogását dicséri. Egy-egy település neve alatt sorakoznak az elhurcoltak, a soha vissza nem térők nevei, örök megemlékezésként. Az anyaországban sokak számára ma is ismeretlen a magyar történelemnek ez a fejezete, útitársaink között is volt olyan, aki itt hallott először Szolyva szomorú múltjáról. Elhelyeztük koszorúnkat az emlékfalnál, megnéztük a kis kápolnát és az emlékharangot is.

A Latorca völgyében indultunk tovább, útközben rövid megállót tartottunk esti szálláshelyünknél, a Vezérszállás melletti Natali szállodában, ahol Tóvári Magda jóvoltából pezsgős fogadásban részesültünk.

   

A következő állomás Felsőgereben volt, ahol az Árpád-vonal egy részét nézhettük meg. A Magyar Királyi Honvédség 1939-43 között Árpád-vonal néven védelmi vonalat épített ki a Kárpátokban a felvidéki Orosz-hágótól az Ojtozi-szorosig. A Kárpátok domborzati viszonyait igyekeztek kihasználni az ország védelmére, minden járható völgyben bunkereket építettek, ahonnan tűz alá lehetett venni az utakat. Az Árpád-vonal felsőgerebeni alagútrendszerének, embermagasságú járatainak nagy része épen maradt. Ezt nemrég egy magánember vette meg, a járatokat kivilágította, és látogathatóvá tette a nagyközönség számára, így vezetéssel, ukrán magyarázattal, Berghauer Sándor fordításával mi is megnézhettük. Az egyik járatban képes kiállítást is láthattunk a 2. világháború idejéről, középen egymás mellett Horthy Miklós és Leonyid Brezsnyev arcképével. Szomorú elképzelni a hatalmas munkát, amivel e bunkerrendszert létrehozták, s tudni, hogy mindez hiábavaló erőfeszítés volt. Én a kijövetelnél is az erőfeszítés nélküli utat választottam, a többség a nehezített változatot, s mivel a szabadba kijutásukkor lelkesen meséltek élményeikről, talán néhányan megosztják velünk kalandjaikat.

               

(Admin: az alábbi képeket a nehezített változatot vállaló bátrak készítették.)

           

Felsőgerebent magunk mögé hagyva, nem túl jó minőségű úton, felkapaszkodtunk autóbuszunkkal a 841 méter magas Vereckei-hágóra. A honfoglaló magyar törzsek Árpád vezetésével itt érkeztek meg a Kárpát-medencébe. Ezen a Magyarország történelmében kivételes jelentőségű helyen 1896-ban az 1000 éves évfordulón állítottak először emlékoszlopot. A Trianon utáni időkben az oszlopot sorsára hagyták, feliratait eltávolították, s bár 1939-ben felújították, 1975-ben végleg lebontásra került. 1996-ban Matl Péter új emlékművet alkotott, de az ukrán tiltakozások miatt felavatása csak 2008-ban történt meg, sajnos azóta is többször érték rongálások. A művész hét tömbből álló kaput állított, a hét honfoglaló törzset szimbolizálva. Az emlékmű a hágó tetejétől, az eredeti helyszíntől néhány száz méterre áll, az utolsó szakaszon gyalog közelítettük meg, gyönyörű kilátás nyílik innen a környező hegyvonulatokra. Ideképzeltük Feszty Árpád körképét, s bár ő a mai ismeretek szerint Munkács környékén, Kendereske falu határában festette a képet, azért magunk előtt láttuk bevonuló őseinket. Koszorúnkat nem az emlékmű aljára, hanem kissé magasabbra próbáltuk helyezni, Lükő Szabolcs segítségével ez sikerült is, bár koszorúzási menete nem számított szokványosnak. A Himnusz és a Szózat eléneklése tette ünnepélyessé az itt töltött perceket. /Igaz, Györök Natália megjegyzése szerint éneklésünk olyan volt, mint általában a KGT ülések, azaz a szívünk és lelkesedésünk nem hiányzott, rendezettségünk és egységünk annál inkább. /

              



   

Lefelé gyalogolva a hágó pontos jelentését próbáltuk többen is meghatározni, mivel ez a hágó nem olyan, mint az általában ismertek, inkább lapos, hosszan elterülő hegygerinc. Végül a földrajz tudományában szakértő idegenvezetőnktől kértünk segítséget. Visszaindultunk a szerpentinen autóbuszunkkal, már túljutottunk a nagy kanyarokon, de még nem értük el Alsóvereckénél a fő utat, amikor a busz jobb első kereke defektet kapott. Leszálltunk, sofőrünk nyomban munkához látott. Egy kisebb csapat gyalogosan elindult, néhányan segíteni próbáltak vagy csak szemlélődtek. Ilyen nagy busz kerékcserét sokan még nem láttak közülünk. / Lehet, hogy legközelebb egy autóbuszszervizbe kellene kirándulnunk, hiszen néhányan – bár ez nem túl hízelgő a szervezőkre és Kárpátaljára nézve - ezt a kerékcserét tartották a kirándulás egyik legnagyobb élményének. /



   

Ezek után nagy késéssel, fáradtan érkeztünk szállásunkra a vacsorához, ami az ígérteknek megfelelően nagy örömünkre helyi jellegű volt, azaz ukrán borscs pampuskával, hucul bános /savanyú tejszínben főtt kukoricadara/ és Polena ásványvíz.
Ami miatt igazán sajnálni lehet a defekt miatti késést, az nem a vacsora eltolódása, hanem a Vári Fábián Lászlóval való találkozás késői időpontja.

     

Filep Évának köszönhetően szerveződött ez a találkozó, aki földijeként, falubelijeként hívta meg beszélgetésre a beregszászi főiskolán tanító, Mezőváriban élő költőt. Vári Fábián László röviden bemutatta a kárpátaljai magyarok kisebbségi sorsát. Sokáig magukba zártan, az anyaországtól elszakítva élhettek csak itt, már-már lemondva magyarságukról. Az öntudatra ébredést Kovács Vilmos: Verecke című versének megjelenése indította el. Ezt a verset - amely gyönyörű hitvallás múltról és magyarságról – egy fiatal főiskolai hallgató, Mónus Dóra előadásában hallhattuk, ő tolmácsolta a továbbiakban Vári Fábián László verseit és egy saját költeményét is. Vári Fábián Lászlót a hetvenes évek elején a magyarság polgárjogi mozgalmában való részvételéért kizárták az egyetemről és csak a katonai szolgálat letöltése után folytathatta azt. A sorkatonai szolgálatot a szovjet hadsereg tagjaként az NDK-ban töltötte, így egyszerre volt kisebbségi magyar és idegen megszálló, erről az időszakról szól Tábori posta című regénye. Bemutatkozásából felelősségtudata és aggódása egyaránt érződött. Kétségbeesését a magyarság jövőjéért leginkább a címében sem optimista, Dóra által szintén elszavalt Változatok a halotti beszédre című verséből érezhettük. A kivándorlás és a gyermekáldás hiánya a kárpátaljai magyarság eltűnésével fenyeget. / „Négy apa közül hárman maradtunk, félárbocon nevünk lobogója. Jimy Fébien fent Canadában, s az ő öccsének sem lesz már utóda.”/

Bár késő volt és nagyon fáradtak voltunk, igazi élményt jelentett a találkozó, felkeltette érdeklődésünket a kárpátaljai magyar irodalom iránt, amelyet én eddig leginkább csak a Credo együttes megzenésített verseiből ismertem.



Andrásofszky Csilla – 2013. december


* * *


Tagtársunk visszatekintő gondolatai a második napról:


Munkács-Verecke



A csodálatos házi pálinkával beköszöntő, eseménydús második napról, ódákat lehetne zengeni! Mégis, mi lenne az a néhány dolog, amit feltétlenül ki kell emelni közülük? Talán Egán Ede személye, vagy a munkácsi vár, esetleg a Vereckei-hágó, Vezérszállás, a Latorca zúgó vize és még sorolhatnám. Csak erősen szubjektív emlékmorzsákat szórhatok közösségünk asztalára…

Munkács belvárosában békésen megférnek egymás mellett az elmúlt századok emlékei. A monarchiabeli szecessziós városháza előtti téren vörös csillagos szovjet hősi emlékmű, lábazatánál a jelenleg uralkodó nemzet színeiből összeállított virágkoszorú. Nem messze az egyik ház falán, barokk faragvány, köpenyét a koldussal megosztó Szent Márton alakjával. Ugyanott Munkácsy Mihályt megidéző emléktábla-torlódás, nem messze tőle a történelmünk egy kint felejtett darabja: „Vasudvar”…

   
Szovjet katonai emlékmű ukrán koszorúkkal   Szent Márton   Berti bácsi

     
  Ez mind Munkács   ...de nem tolkieni  

Mint Ungváron a lámpagyújtogató, úgy itt a kéményseprő legendássá vált alakja áll bronzba öntve, kifejezve a közösség kétkezi munka és munkása iránti megbecsülését. Berti bácsi – Tóth Bertalan kéményseprő mester – 50 évi becsületes munkájával érdemelte ki ezt, Teremtőjétől pedig azt a kegyelmet, hogy 2010-ben a szobor avatásán személyesen is jelen lehetett. Ez a hely azért is emlékezetes, mert a csoport felelőtlenül itt vesztett el, ami lehetőséget adott nekem egy kis önálló városnézésre, fotózásra és persze egy jó adag fagylaltra. A buszon, azért megvártam őket…

Szolyvát kihagyni bűn, az erre járónak itt fejet kell hajtania. Megtettük! Számomra a legmeghatóbb pillanat volt, amikor az áldozatokért, Lükő Szabolcs barátom a kápolna lélekharangját háromszor csendítette meg…


   
In memoriam...
  Egykori kiserőd maradványai
  Temető a Kárpátokban

A felsőgerebeni Árpád-vonalból a „nehezített” útvonal inkább érdekes volt, mint nehéz. Az egykori géppuskaállás maradványánál felszínre jutva, csodálatos panoráma terült elém. No’, ez volt itt nekem a desszert, melyre egy szem rumosmeggyként került, egy hegyoldali kis temető bebarangolása…

Verecke örök! Erről nem lehet és nem is érdemes szavakkal szólni, ezt mélyen, odabenn, szívében kell éreznie az embernek…


Bozsics Zoli
„anyázik”
Bozsics Zoli bravúros kerékcseréje, a vacsorára felszolgált kitűnő borscs, vagy a hucul bános csak egy-egy epizódja a nap végének, ugyanis a koronát az estére, Vári Fábián Lászlóval való

Vári Fábián László
találkozás tette fel! Alattam a Latorca vizének csobogása, előttem a Kárpátalja legendás író-költője, aki csak mesél, mondja sorra verseit. Azt hiszem, az ilyen pillanatok, soha nem törlődnek ki az ember elméjéből, lelkéből…


Vári Fábián László többször is említette és méltatta Kovács Vilmos: Verecke című versét.
Nem alaptalanul…












 
Kovács Vilmos:

Verecke

Ez hát a hon… Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan.
S az út… Kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon…

Szerzett ellen, veszett rokon
átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ezt a hont más?
Fenyő sussan, lombja lebben:
  besenyő-nyíl a mellemben,
szakadékok; szakadt sebek,
útpor-felleg: megy a sereg,
elmegy, s engem hagynak sírnak…

Ágyékomból most fák nyílnak,
fényes szemem kivirágzik,
szájam havas vihart habzik,
málló szirtbe temessetek,
fejem alatt korhadt nyereg,
két lábamnál lócsont sárgul –
ősi jognak bizonyságul,
mert ez az út, kígyó bőre,
kit nem vitt már temetőre,
s ki tudja még, kit hoz erre,
menni vele ölre, perre.


Bartos Mihály
2014. szeptember





Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (282)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (26)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (97)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)