Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Virágkoszorúk... Kegyeleti megemlékezés és koszorúzás a Nemzeti Sírkertben. – 1.

„Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.” - írja Kölcsey Ferenc. A kassai Henszlmann Imre Történelmi Társaság, a Klauzál Gábor Társaság és a Budapesti Városvédő Egyesület 2013. november 25-én a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, közös kegyeleti megemlékezést tartott, hogy néhai Henszlmann Imre alakja és nemzetünk érdekében végzett munkássága a hálátlan utókor tudatlan közönye miatt, ne vesszen véglegesen a feledés homályába...



A kassai születésű Henszlmann Imre (1813-1888) művészettörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagja kettős jubileumát, születésének 200., halálának pedig 125. évfordulóját jelezte a kalendárium a 2013. évre.

A kiváló férfiú iránti tisztelet és kegyelet hozta össze ismét a Henszlmann Imre Történelmi Társaságot és a Klauzál Gábor Társaságot – akikhez ezen alkalomból a Budapesti Városvédő Egyesület is örömmel csatlakozott –, hogy közösen hajtsanak fejet síremlékénél. A program alapos egyeztetést és előkészítő munkát igényelt, de a közreműködők jó szándékának és önzetlen segítségének köszönhetően, végül minden összeállt és az aktuális időpont kiválasztása is sikeresen megtörtént.




Cudar idővel köszöntött ránk ez a november végi hétfői nap! A barátainkat szállító gépkocsi a Felvidékről még derűs időben indult el, de már a korai télbe érkezett ide Budapestre, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe. A kassai delegációt – melynek tagja volt Halász György a Henszlmann Imre Történelmi Társaság elnöke és felesége Teréz asszony, hazánk kassai Főkonzulátusának vezetője Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul, valamint munkatársa, Havasi Tímea protokoll-felelős – a temető főbejáratánál a rendezvény szervezője és a programot vezető Bartos Mihály fogadta. Az örömteli találkozás és kölcsönös üdvözlések után, még volt egy kis idő arra is, hogy vendégeink egy rövid látogatást tegyenek a Kegyeleti Múzeumban, ahol Dankó Dalma múzeumvezető bemutathatta a gondjaira bízott páratlan gyűjteményt.

Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul és Bartos Mihály Temetői séta, útban Henszlmann Imre sírjához Bartos Mihály, Géczi Gábor és Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul

Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul és Bartos Mihály Temetői séta, útban Henszlmann Imre sírjához Bartos Mihály, Géczi Gábor és Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul

A rövid kitérő után, a temető főbejáratától – ahol csatlakozott hozzánk Somodi Anett, a Budapesti Városvédő Egyesület titkára és Hódi Szabolcs a Klauzál Gábor Társaság titkára, valamint annak tagja Géczi Gábor is – indultunk gyalogosan megemlékezésünk helyszínére. Séta közben Bartos Mihály szólt a temető történetéről és mesélt azokról a sírokról, neves személyiségekről, kiknek emlékei előtt elhaladtunk. Az állami tulajdonban és műemléki védelem alatt álló, mindannyiunkat elborzasztó állapotban lévő árkádsor között, Alpár Ignácz pusztulóban lévő síremlékét is magunk mögött hagyva érkeztünk el a XIX. századi magyar romantikus irodalom hallhatatlan alakja, Jókai Mór sírjához. Innen – immáron a síremlék történetének ismeretében –, Ady Endre és Blaha Lujza emlékének is búcsút intve folytattunk tovább utunkat. Már messziről Munkácsy Mihály monumentumára függesztettük tekintetünket, hogy ne kelljen útközben neves eleink hamvai fölé emelt, siralmas, elhanyagolt állapotban lévő köveken szomorkodnunk, avagy a folyamatosan szaporodó, csupán pénz kérdése alapján létesülő, a Nemzeti Sírkert arculatát romboló sírjeleken bosszankodnunk. Utunk végén, a 34/2-es ú.n. Művész-parcellában, az 1. sor 47. számú sírhelynél, Henszlmann Imre síremléke előtt álltunk. Itt csatlakozott hozzánk még a Klauzál Gábor Társaságtól Örsi Gabriella és a két oldalági Henszlmann-leszármazott, Henszelmann István és Henszelmann Imre is.

Ady Endre (1877-1919) síremléke (Csorba Géza szobrász, 1930) Főhajtás Jókai Mór (1825-1904) a „nagy magyar mesemondó”, regényíró sírjánál (Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd, 1928) Munkácsy Mihály (1844-1900) síremléke (Telcs Ede, 1911)

A megemlékezés kezdetén Bartos Mihály köszöntötte a megjelenteket, külön is köszönetet mondva Főkonzul Asszonynak megtisztelő jelenlétéért és kassai barátainknak nyújtott támogatásáért. Ezt követően Halász György elnök emlékbeszédben ismertette Henszlmann Imre életét és méltatta munkásságát.

        
 Bartos Mihály köszönti a megemlékezés résztvevőit  Halász György megemlékezése Henszlmann Imréről


Henszlmann Imre élete és munkássága

(1813-1888)

1813. október 15-én született a kassai dóm árnyékában.
A nagy liberális reformnemzedék tagja volt, de kortársainak hangsúlyozott pátosza hiányzott belőle. Ifjúkorában nem bodorította haját hullámokba, és a szinte kötelezően költőies-lágy, de optimistán a messziségbe vesző tekintet helyett az övé szelíden fürkésző vizsgálódó volt.

De hadd idézzem nagy tisztelőjét Myskovszky Viktort: „Tréfa lakott szemeiben; de hűség honolt szívében, igazság elméjében és vigasz ajkain. Ő egyike volt azoknak, kik szilárdul hittek a jónak végleges győzelmében. Tudta, hogy e győzelem még nagy küzdésbe fog kerülni, és tekintet nélkül ostorozta az eszmény elleneit keményen, bátran, szüntelenül. – De a jók és gonoszak százados párbajában derült kedéllyel állta meg mindig helyét s percig sem veszté el a biztos diadalába vetett erős hitét…
Büszkék vagyunk reá, mert hiszen ő a miénk volt, városunk szülötte…”


Figyelemre méltóan, kirívóan polgári értelmiségi jelenség volt. Rétegét jellemző módon indult pályája: orvosi tanulmányokat végzett. Ám szigorló évére már az itáliai Padovába ment, talán nem is annyira a nagy múltú egyetemi fakultás, mint inkább a művészetek és a régiségek tanulmányozása miatt. Nem is sokáig maradt orvos, egyre nagyobb odaadással fordult a valódi hivatására való felkészülés felé.

Az 1830-as évek vége felé már rendszeresen ülésező, szervezett formát öltött a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése. Igazi reformkori intézmény volt ez, mely évente más-más városban megrendezett ülésszakaival messze túlnőtt a szigorúan vett szakmai kereteken. Így történhetett, hogy az 1846-os kassai vándorgyűlésén Henszlmann előadása hívta fel a figyelmet a hazai régiségekre, a műemlékek megőrzésének fontosságára; a fejlettebb nyugati nemzetek példájára hivatkozva sürgette a hazai „vandalismus” megakadályozását. A hagyomány szerint a küldötteket beinvitálta a Szt. Erzsébet székesegyházba, kulcsra zárta a kapukat és azt mondta: „Innen senki ki nem megy, amíg engem végig nem hallgatnak!” Beszélt nekik Kassa műemlékeiről s ezek értékéről, de azok siralmas állapotáról és az ily mód fenyegető veszélyekről is. Tüzes szavai hallatán a konferencia résztvevői

közösen felszólították Magyarország kormányát és a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy biztosítsák a szervezett és intézményes műemlékvédelmet az országban. Itt hangzott el első felhívása a Felsőmagyarországi Múzeum megalapítására Kassán, melyet a négy Klimkovics testvér, és más jeles kassai személyiségek fáradozásai eredményeként, 1876. június 25-én nyitottak meg.

Lelkes beszédének hatására készült az országgyűléshez és az Akadémiához címzett folyamodvány a műemlékek megmentéséről. A Tudományos Akadémia - melynek ekkor már öt éve levelező tagja volt - ülésein is újra meg újra felszólalt ez ügyben.

Pesten kiadott könyvének „Kassa városának ó német stylű templomai“ 1846-os dátumával a magyar művészettörténet írás kezdetét szokták jelezni. Művéért Kassa szab. kir. város tanácsa 1846. augusztus 18-án kinevezte a város díszpolgárának.

1848-ban Henszlmann Imre “a király személye körüli miniszter”, azaz a magyar külügyminiszter hivatalában vállalt állást Bécsben; ő volt a német sajtót tájékoztató referens. De itt hadd idézzem Pulszky Ferencet: „Midőn 1848-ban mint államtitkár herceg Esterházy Pál miniszter mellé Bécsbe küldettem, Kossuth kérésemre őt és Szontágh Pált neveztette ki fogalmazókul, s ő tartotta fenn az érintkezést a német sajtóval és a deákokkal Bécsben“.


A bécsi forradalom leverése után Henszlmann Szontághgal Bécsben maradt. Bem tábornoknak útlevelet szereztek és mint állatkereskedőt szállították ki a megszállt Bécsből. Később letartóztatták őket. Henszlmannt 8 hónapi börtönre ítélték és a „Salzgriesi“ kaszárnyába zárták. A kihallgatásánál mindent letagadott, vádlója kijelentette: „Ön a legrosszabb és leggonoszabb, de semmit sem tudunk rábizonyítani!“ Szabadulása után Sopronba internálták. A nyomasztó politikai légkörből emigrálni volt kénytelen, előbb Londonba, majd Párizsba utazott, ahonnan csak 1860-ban tért haza.

Emigrációban töltött évei is rendhagyóaknak nevezhetők: nem zárkózott be valamelyik emigráns csoportba, nem a forradalmi reményeket követte s nem vett részt különféle szervezkedésekben, hanem elmélyült tudományágában, a művészettörténetben és régészetben. Elsősorban a gótikus építészetre vonatkozó kutatásai során olyan felismerésekig jutott el, olyan elméletet dolgozott ki, amellyel néhány év alatt európai hírű tudós lett. Miután a londoni szakmai körök felfigyeltek rá Párizsba ment, s a francia dómok vizsgálatával fejlesztette tovább elméletét, amelyet a Francia Akadémia - mely idegenek pártolásával igazán nem gyanúsítható - olyan elismerésben részesítette, hogy ezek után maga a császár, III. Napóleon is kíváncsi lett Henszlmannra és az építészeti arányokról szóló elméletére. A személyes kihallgatás után a császár hatalmas összeget adott Henszlmann könyvének kiadási költségeire.

Valóban európai hírnevű tudósként tért haza nemsokára, hogy folytassa működését a Tudományos Akadémiában e publikációk révén. 1862-ben a művészettörténész püspökkel Ipolyi Arnolddal és az őslénytannal foglalkozó Kubinyi Ferenccel együtt kapták a megbízást, hogy Isztambulba utazzanak az odaszállított Corvinák felkutatására. A török kormánytól visszakapott Corvinákat a Tudományos Akadémia könyvtárában helyezték el.

1869-ben őt is megválasztották képviselőnek, az év végén maga nyújtott be egy törvényjavaslatot, amelyet Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter azzal vétetett le a napirendről, hogy azt majd ő maga kívánja beterjeszteni. Ezek után Eötvös felszólította Henszlmannt és Ipolyit, hogy közösen dolgozzák ki a törvényjavaslatot - de ez olyan időpontban történt, amikor Henszlmann éppen az ország legdélibb részén folytatott ásatásokat, úgyhogy ekkor meg Ipolyi készítette el egyedül javaslatát. Ezt viszont Henszlmann és a Nemzeti Múzeum nagy tekintélyű igazgatója, Pulszky Ferenc nem fogadták el, mert „bureaucraticus szellemben volt kidolgozva”, holott egy ilyen szervezetnél éppen azt tartották a legfontosabbnak, hogy gyorsan tudjon cselekedni. Az ő ellenjavaslatukat ismét a minisztérium fektette el.

Bár a kiegyezés után Henszlmannt kinevezték a klasszikus archeológia egyetemi tanárának, amikor 1872-ben az országgyűlés végre megszavazta a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságának - a mai, ha jól tudom Kulturális Örökségvédelmi Iroda (Országos Műemléki Felügyelőség) elődjének - felállítását, elnöknek a tekintélyes és jó összeköttetésekkel rendelkező, „társaságbeli” Szalay Ágostont nevezték ki, s a híres szakember, de mégiscsak a dzsentri érdekvédelmen kívül álló Henszlmann csupán „rendes előadói” megbízatást kapott. Mindez persze nem változtatott azon, hogy a Műemlékek Bizottságának tényleges irányítója ő maradt haláláig.

Utólag azt is többször Henszlmann szemére vetették, hogy csakis az építészeti emlékeket kereste, követte figyelemmel, s ezért a sírokkal mostohán, szakértelem nélkül bánt. Erre ugyan fel lehet hozni válaszul azt, hogy egy XX. századi régész-antropológus szemével nem lehet ítélkezni XIX. századi tudósok felett - de a legegyszerűbb azt válaszolni, hogy ez a vád nem igaz. Henszlmann a sírfeltárásra ugyanolyan alapossággal készült fel, mint az ásatások többi vonatkozására, történeti tanulmányai és szerte Európában végzett kutatásai alapján összegezte az egyes korszakok és társadalmi rétegek temetkezési szokásait, hazai régészeti tapasztalatai alapján elméletet állított fel a sajátos magyar temetkezési szokásokról, s mindezeket lefordította az ásató régész számára követendő módszerré. Tette mindezt a kortársait olyan messze felülmúló színvonalon, hogy még a századfordulón is, akkor már képzett antropológus, őt idézte mint legkielégítőbb útmutatót: Török Aurél 1893-ban akadémiai székfoglalójának függelékében teljes egészében közölte Henszlmann majdnem harminc évvel korábbi könyvének hosszú fejezetét.

1869-72 országgyűlésen képviselői mandátumot vállalt és fellépett a hazai régészet és a műemléképületek fenntartásának érdekében. A képviselőséget a budapesti egyetem archeológiai tanszékével cserélte fel. 1872-től nyilvános rendkívüli, 1878-tól nyilvános rendes tanár a Budapesti Egyetem Művészettörténeti és klasszikus archeológia tanszékén.

1888. december 6-án halt meg Budapesten. Halálakor az akadémia, a sajtó, a közvélemény meleg megemlékezésekben fejezte ki a nagy veszteség feletti sajnálatát. A Felsőmagyarországi Múzeumegylet kassai nagygyűlésére barátja, Myskovszky Viktor, írt és mondott az elhunyt tudóst szépen jellemző emlékbeszédet, melynek néhány gondolata az utókor számára is érvényes és mottója a nevét viselő történelmi Társaságunknak is:

„Azért mi nagy hálával fogadjuk Henszlmann hagyományát, s azt kegyelettel megőrizni és ápolni fogjuk, s míg ezen nemes tette sokaknak jó például fog szolgálni, addig az minket is fog buzdítani, lelkesíteni s további munkásságra és kitartásra serkenteni.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket

Halász György
elnök





Henszlmann Imre Társaság


Henszlmann Imre Társaság koszorúzása
(Halász György elnök)
Magyarország Kassai Főkunzulátusának koszorúzása (Czimbalmosné Molnár Éva, Havasi Tímea) Klauzál Gábor Társaság koszorúzása
(Örsi Gabriella, Géczi Gábor)
Budapesti Városvédő Egyesület koszorúzása
(Somodi Anett titkár)

A szónoklat után került sor a koszorúzásokra. Elsőként a Henszlmann Imre Történelmi Társaság nevében Halász György elnök helyezte el a Kassa város zászlószíneivel ékített koszorúját. Másodikként Magyarország Kassai Főkonzulátusának nevében Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul és Havasi Tímea protokoll-felelős koszorúzott. Őket követték civil szervezeteink képviselői, Örsi Gabriella és Géczi Gábor a Klauzál Gábor Társaság és Somodi Anett a Budapesti Városvédő Egyesület részéről. Befejezésképpen, a jelen lévők egy csoportképre álltak össze a Henszlmann-síremléknél.

Henszelmann István, Halász György és Henszelmann Imre  A megemlékezés résztvevői Henszlmann Imre síremléke (2013. november 25.)

Felvidéki barátainkkal kis kitérőt téve, még meglátogattuk a délnyugati irányban néhány sírhellyel beljebb nyugvó, a kassai Felső-Magyarországi Múzeum alapítója, Klimkovics Ferencz (1826-1890) festőművész, fővárosi rajztanár sírját is. Innen indultunk tovább az ugyancsak kassai születésű Gerster Béla (1850-1923) víz-, vasút- és hídépítő mérnök közelben lévő síremlékéhez, hogy halála 90. évfordulója alkalmából reá is emlékezzünk. A baloldali kriptasor 299. sírbolthelyén áll az a Stróbl Alajos-Lotz Károly alkotta művészi síremlék, mely a család neves halottai között Gerster Béla földi maradványait is őrzi.

Az egykori kassai polgár emlékét idézte meg néhány gondolattal Halász György barátunk, majd a Henszlmann Imre Történelmi Társaság nevében koszorút helyezett el a síron. Őt követte Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul asszony.
(Ld.: Virágkoszorúk... Kegyeleti megemlékezés és koszorúzás a Nemzeti Sírkertben. - 2. )

Hivatalosan ezen a helyen ért véget megemlékezéseink sora, de barátaink kedvéért még egy kis meglepetéssel is megtoldottuk Nemzeti Sírkert-béli sétánkat!

A Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. Fiumei úti Sírkertjének idegenvezetője, Kovács Árpád szakszerű kalauzolásával még megnéztük a Deák- és a Kossuth-mauzóleumot is. A páratlan szépségű és impozáns építmények belső csendjében, történelmi nagyjaink porladó csontjai felett érezhettük át a maga valóságában az idő múlásának és az igaz tettek hallhatatlanságának egységét...

       
 Deák-mauzóleum
(Gerster Kálmán építész, 1909)
Csoportkép Deák Ferenc sírjánál Csoportkép Kossuth Lajos sírjánál

Kossuth-mauzóleum
(Gerster Kálmán építész, 1903)


A mauzóleumok megtekintése után – kissé átfagyva ugyan, de felejthetetlen élményekkel gazdagodva – sétáltunk vissza a főbejárathoz, ahol az est közeledtét jelző, korai szürkületben egy-egy öleléssel vettünk búcsút kedves barátainktól. A viszontlátás, a jövendőbeli találkozások reményében integettünk a kigördülő autóban ülőknek...

Ezen a napon, barátainkkal összefogva, szerény lehetőségeink szerint, tettünk valamit azért, hogy ne vesszen el nyomtalanul azok emléke, akik a saját korukban oly sokat tettek a Hazáért, annak felemelkedéséért, naggyá tételéért. De talán azért is, amit – az ugyancsak ebben a temetőben nyugvó – Gyulai Pál (1826-1909) író, költő, irodalomtörténész, egykor így fogalmazott meg: „Ha elhunyt nagyjaink emlékének áldozunk, a veszteség érzete észrevétlen azon eszmék kultuszába olvad, melyeknek az elhunyt bajnoka volt, 's a bánat felhőit mintegy megaranyozza a nemzeti dicsőség fénye.”



Bartos Mihály
helytörténész



2013. december 10.



Fotó: Halász György és Hódi Szabolcs






A „Kassai Figyelő” XI. évf. 12. számának (2013. december) 24. oldalán megjelent írás a megemlékezésről:







Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (282)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (26)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (97)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)