Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Eötvös József élete anekdoták tükrében

Devescovi Balázs irodalomtörténész a 2013. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvény-sorozatunk április 27-i, Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott előadásából honlapunk számára készített tanulmánya, melyben a Batthyány- majd Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, kiváló író és államférfi életútjának állomásait villantja fel az adomázó irodalmi hagyomány humoros anekdotáival.



báró Eötvös József
Talán szerencsések vagyunk. Eötvös Józsefről ugyanis nem csupán szokásos életrajzok, a lényegre szorítkozó lexikoncikkek, a legfontosabb adatokat és a legmeghatározóbb munkákat felsoroló írások, illetve a részletekre is kitérő, de kizárólag a tudományos elvárásoknak megfelelő információkat tartalmazó munkák állnak a rendelkezésünkre. Eötvös életéről számos anekdota, érdekes történet maradt ránk, amik remekül jellemzik nem csak a személyt, de a korszakot is, melyben élt. (És amiket mostanra már a szűkebb irodalomtörténész, történész szakma képviselői sem biztos, hogy ismernek, így Eötvös születésének bicentenáriumi évében, 2013-ban időszerű feleleveníteni.)

Minek köszönhetően ismerünk Eötvös Józsefről anekdotákat és érdekes történeteket? Hosszan azért maradtak és maradnak meg, mert fontos tudományos Eötvös-életrajzokban is szerepelnek, ahogy Voinovich Géza írta az 1903-ban megjelent Eötvös József Összes munkái XX., záró kötetében helyt kapott életrajzában: „Az adomázó irodalmi hagyomány mende-mondákkal czifrázta föl Eötvös gyermekéveit, a melyek lábrakaptak s beférkőztek irodalom-történeti könyvekbe is.”(1) Már a legelső Eötvösről szóló összefoglaló munkában, Ferenczi Zoltán 1884-es könyvében szerepel anekdota, aztán Voinovich munkája mellett olvashatók például Ferenczi Zoltán, Sőtér István vagy Schlett István monografikus életrajzában, hogy a Kalligram kiadó Magyarok emlékezete sorozata általam készített kötetét ne is említsem.

Sorba véve, honnan férkőztek az anekdoták az irodalomtörténeti könyvekbe, először a visszaemlékezéseket célszerű említeni. Számos lap és több szerző emlékezett meg Eötvösről 1871. február 2-i halálát követően. Az első Ráth Mór volt, a kiadó, aki először jelentette meg Eötvös összes munkáit, megkezdve a sorozatot még a szerző életében. Ráth Mór két cikket közölt Egy kis-, illetve Még egy kis visszaemlékezés alcímekkel, mindkétszer Eötvös és Göthe címmel a Reform 1871. február 5-i és február 19-i számában. Ráth Mór írásai hatottak. A Magyarország és a Nagyvilág című lap február 12-i számában egy anonim írás jelent meg Apró vonások b. Eötvös életéből címmel – ebbe Ráth első publikációjából három történet került át. Másrészt Győry Vilmos író-műfordító és evangélikus lelkésztől jelent meg egy tárca Ráth lapjában, a Reformban március 19-én B. Eötvös József egyik alföldi magánya. – Eötvös József nevenapján – címmel, ami nem született volna meg, ha Ráth nem említi meg második tárcájában, hogy Eötvös szívesen fordult meg az alföldi Földeákon, ahol Návay Lajos feleségeként Ilona nevű leánya élt. Győry ezzel vezette fel tárcáját: „Azon, oly sok bensőséggel irt czikkek egyikében, melyek »Eötvös és Goethe« czimmel jelentek meg e lapok tárczájában: egyebek közt Föl-Deák neve is előfordul, mint ama hely, hol megboldogult feledhetetlenünk, kedvesei körében, ha csak szerét tehette, oly örömmel időzött.
Ezen kirándulási helynek megemlitése, a jelen sorok iróját arra bátoritá föl, hogy b. Eötvös Józsefnek egy másik alföldi magányáról tegyen közzé némelyeket, mint a mik – bár csak egyes, apró vonások; mind a mellett még sem egészen érdektelenek, a mennyiben egy vagy más oldalról világosságot vetnek az elhunytnak nemes jellemére, gondolkozásmódjára, s ha nem igénylik is azon nevezetességet, hogy a megboldogult nagy halottnak élettörténetéhez talán valamely különösen fontos uj adatok gyanánt szolgálanak: legalább azon tisztet végzik, mit a müvész keze alkotta képre csillantott világsugár; ez nem tökéletesiti a festményt, de azt mégis elősegiti, hogy a szemlélő a vonások hűségét, valóságát annál jobban fölismerhesse.” (2)

Eötvös halálához közel Frankenburg Adolf és Vajda Viktor publikált még rövid írást: Frankenburgtól a Magyarország és a Nagyvilág február 26-i számában jelent meg egy 1848. szeptemberi bécsi eseményről szóló tárca, Vajda Viktor pedig Báró Eötvös a füvészkertben címmel írt a Fővárosi Lapok március 30-i számában. Végül a kronológia rendjét megbontva itt érdemes megemlíteni, hogy Eötvös közeli munkatársai közül halála évfordulóján egykori titkára, Berecz Károlytól látott napvilágot egy Eötvös fiatalkori Claude Pierre áltak készített rajz keretéül fűzött megemlékezés szintén a Magyarország és a Nagyvilág 1872. február 11-i számában.

Az írások megjelenésének kronológiáját azért volt jobb megbontani, mert 1871 vége felé az eddigiektől több okból is eltérő írások jelentek meg. Három Eötvös-közeli személy állt neki egymástól függetlenül nagyobb szabású Eötvösről szóló munkának. Egyrészt Pulszky Ferenc, politikus, publicista és


Pulszky Ferenc
művészettörténész, Eötvös ismerőse már ifjúságától kezdve, barátja és egyben vitapartnere, aki Eötvös lapjának, a Politikai Hetilapnak is szerzője volt, kaphatott a jelek szerint felkérést Vachott Sándorné Csapó Mariskától erre. Másrészt Falk Miksa, publicista és Deák-párti országgyűlési képviselő, a Politikai Hetilapnak kiemelkedő szerzője vállalkozott arra, hogy összeállítsa Eötvös élete leírását. Mellettük Molnár Aladár, művelődéspolitikus, aki Eötvös egyik közeli munkatársaként dolgozott a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban fogott ebbe. Elsőként Pulszky Ferenc munkáját olvashatta a közönség: a Pesti Napló a szerző engedélyével közölte 1871. október 4-i és 5-i számában folytatásban életrajzát. A Falk Miksa által összeállított életrajz első részlete 1871. december 8-án látott napvilágot a Fővárosi Lapok tárcájaként B. Eötvös legelső környezete címmel. Ez után pár héttel a Pesti Napló december 21-i és 24-i száma tárcamelléklete hozta Molnár Aladár írása két részét Eötvös József életéből cím alatt. Pulszky Ferenc életrajza végső változatban a Vachottné Csapó Mariska által fűzött Babérlombok Báró Eötvös József műveiből című könyvben jelent meg még 1871-ben, továbbá a harminc oldalnyi írást később Pulszky felvette saját 1888-ban megjelent Jellemrajzok című kötetébe is. Falk Miksa életrajzáról nem tudjuk biztosan be lett-e fejezve vagy sem. Ő még hosszú időn keresztül foglalkozott a témával, felolvasásokat tartott, és így számos alkalommal nyomtatásban is megjelent valami tőle. Az 1903-ban megjelent Kor- és jellemrajzok című kötetében két hosszabb Eötvösről szóló írását válogatta be, 1891-re datálta a Báró Eötvös József életéből, és 1892-re a Báró Eötvös József és az 1867-iki kiegyezés című munkát, meglehet, ezek együtt adják a végső teljes szöveget. A datálás azért 1891., mert Falk ekkor


Falk Miksa
képviselőként Aradra látogatott, és itt a Kölcsey Egyesületben felolvasást tartott – előadása címe Apróságok egy nagy férfi életéből volt, ezt onnan tudjuk, hogy az Aradi Közlöny 1891. szeptember 13-i számában ezzel a címmel megjelent a szöveg. Tudunk továbbá egy korábbi felolvasásról is, ez 1879-ben történt a fővárosi Eötvös szobor felavatásakor. A Pesti Hírlap 1879. május 22-i, május 25-i és május 27-i számában jelent meg egy-egy névtelen tárca: az elsőnek Báró Eötvös ifjúsága, a másodiknak Eötvös utolsó éveiből és a harmadiknak Eötvös ifjúkori barátai volt a címe, az elsőnél még nem, a többinél azonban már jelezték: Falk Miksa felolvasása nyomán írták. Úgy tűnik, Molnár Aladár nem írta meg a teljes szöveget. Az 1871. december 21-i tárcában jelezve volt, egy nagyobb mű kéziratából származnak a publikált részletek, további szakaszok azonban nem jelentek meg, illetve a két publikáció között, a december 23-i Pesti Naplóban is Molnár Eötvösről szóló tárcája kapott helyett, ám itt nem utalt arra semmi, az Eötvös „Karthausi”-jának eredete. – Nyílt levél Urváry Lajoshoz. – című írás kapcsolatban állna a két másik tárca szövegeivel.

Eltávolodtunk e három szerző révén az Eötvös halálához köthető visszaemlékezésektől, cserébe viszont fény derült két újabb magyarázatára annak, miért maradtak ránk az anekdoták. Az adatok jelzik, hogy Pulszky Ferenc, és Falk Miksa sokat tett azért a történetek újra és újra való felelevenítésével, ezek megőrződjenek. És hozzá kell fűznünk: ehhez az újságok szerkesztőiben jó partnereket találtak, vagyis az Eötvösről szóló történetek sikeresek voltak (részint a sztoriknak maguknak, részint pedig előadóiknak köszönhetően), a lapok szívesen publikálták őket. Falk Miksa felolvasása nyomán közölte a Pesti Hírlap 1879-ben három eredeti tárcáját, Pulszky életrajza már a könyvet megelőzően megjelent a Pesti Naplóban. Még inkább igazolja ezt egy eddig nem említett úgymond Falk írás. A Pesti Napló ugyanis Pulszky életrajza közlését követően Falktól is lehozott egy tárcát, mégpedig éppen ugyanazon a napon, amikor a jeles publicista B. Eötvös legelső környezete című cikke megjelent a konkurens Fővárosi Lapokban. A Pesti Napló 1871. december 8-i tárcája az Eötvös ifjúságából címet viselte, és világosan Falk írásain alapult. Az alcímben becsületesen jelezték az eredeti szerzőt, számunkra azonban fontos, hogy ezzel kezdődött az írás: „Báró Eötvös József képe a láttani törvényekkel ellenkezőleg annál nagyobb lesz, minél inkább távozunk attól: ifjuságának története már is oly távol esik az ifjabb nemzedéktől, hogy az adatok szorgos gyüjtése már elkerülhetetlenül szükséges. Falk Miksa vállalkozott e fáradságos munkára és már eddig is sikerült neki oly nagyszámu adatot gyüjteni, hogy a nagy államférfiu, bölcsész és költő ifjusági életét teljesen egybeállíthatta. Alkalmunk volt a kéziratba tekinteni, és abból néhány történetkét közlünk, ezek sorában olyant is, melyek a Pulszky Ferencz által előadottak variánsát képezik.” (3)

A népszerűség nem kizárólag a Pesti Napló belügye volt, ezt igazolja a már említett Ráth Mórtól három történetet átvevő Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i számában megjelent Apró vonások b. Eötvös életéből című anonim írás.


Szalay László
Ezen tárca második történetét ugyanis Szalay László és Eötvös 1830-as margitszigeti pezsgőzése adja, egy olyan történet, ami Falknál (vagy a Falk nyomán készült írásokban) is szerepel. A tárca első története pedig nem más, mint az egykor alighanem legnépszerűbb Eötvös anekdota, „azon jóslat, mely szerint b. Eötvösnek bakó általi halál van megirva a sors könyvében”,(4) és ez még egyértelműbbé teszi az Eötvös anekdoták sikerét. A jóslat a korban valóban széles körben ismert volt. Gángó Gábor Eötvös emigrációs időszakát feltáró könyvében három korabeli publikált forrásban, illetve kortársi visszaemlékezésben (Jókai Mór az Életképek 1848. május 18-i számában publikált Chaviari cikke, Szilágyi Sándor A magyar forradalom férfiai 1848/49-ből című könyvében először 1850-ben megjelent Eötvös-portréja és Jósika Miklós névtelenül 1851-ben kiadott német nyelvű forradalomtörténete) említi valamilyen előfordulását az 50-es évek elejéig bezáróan. „A történet még akkor sem vesztett érdekességéből, midőn annak 1848-ra vonatkozó áthallása már feledésbe merült”(5) – írja Gángó, és bizonyítékul az 1875-ben Bucsánszky Alajos kiadásában megjelent névtelen Három csodálatos jóslat című aprónyomtatványt említi, amiben Báró Eötvös József volt miniszternek mondott jóslat cím alatt olvasható a történet. Az említettek mellett nemzetközi ismertségét is jelezhetjük a történetnek, szerepel ugyanis tényként Pulszky Ferenc A falu jegyzője 1850-ben megjelent angol fordítása előszavában. Bucsánszky viszonylag késői aprónyomtatványa mellett viszont talán inkább a Fővárosi Lapok T. K. monogrammal 1871. április 12-én megjelent Egy jóslat b. Eötvösről című tárcáját érdemes említeni, nem is annyira azért, hogy visszaérjünk az Eötvös halálához köthető írásokhoz, hanem azért, mert ezt apró változtatásokkal átvette a Vasárnapi Újság néhány nappal későbbi, április 16-án megjelent száma azonos című cikke – és ráadásul Ferenczi Zoltán 1903-as nagy monográfiájában aztán majd innen, a Vasárnapi Újság cikke alapján ismerteti a híres jóslatot.

Az Eötvösről szóló történetek és anekdoták természetesen kiszámíthatatlan okokból is megmaradtak. Nem nagyon tudunk magyarázatot adni arra, Molnár Aladár három publikációja közül egy miért igen, két másik pedig miért nem tartalmaz érdekes történetet (persze arról sincs sejtelmünk, Molnár nagyobb szabású munkája milyen lett volna összességében). A Pesti Napló 1871. december 21-i és 24-i számában Eötvös József életéből címmel közölt írásokban Eötvös második minisztersége időszakához kötődő komoly témákról ír Molnár, mint Eötvös intézkedéseiről a pesti egyetemen, erdélyi útjairól, vagy Eötvös és az egyház viszonyáról. Ezzel szemben a harmadik írásban, a Pesti Napló 1871. december 23-i Eötvös „Karthausi”-jának eredete című tárcájában Molnár az 1870. szeptember elején Eötvös és sógora, Rosti Pál társaságában Karlsbadba tett utazásáról ír, amikor Eötvös elmesélte nekik egykori chartreuxi látogatását. A híres jóslaton kívül egyéb anekdoták is szerepelnek véletlenszerűen A falu jegyzője 1850-es angol kiadásának Pulszky Ferenc által írt előszavában; Pulszky saját Életem és korom címmel írt memoárjában is előad néhány történetet barátjáról, és jellemző, hogy annak sem tud ellenállni, hogy magyar Eötvös-életrajzában lábjegyzetben azért ne meséljen el egy kalandot, ami Eötvös nagy utazása során esett meg. Van egy olyan itáliai meghiúsult párbajról szóló történet is, ami nem szerepel a Falk Miksa saját neve alatt kiadott írásaiban, kizárólag abban a Pesti Napló 1871. december 8-i tárcában, ami Falk kézirata alapján született.


Csengery Antal
Csengery Antal még Eötvös életében, 1851-ben a Magyar szónokok és statusférfiak (Politicai jellemrajzok) című kötetében megjelent Eötvös-életrajzában is helyt kapott egy Eötvös szónoki képességét jellemző anekdota. Több anekdota Eötvös anyagi helyzetéről mesél, ezek Pulszky és Falk írásaiban maradtak fent, egy történet azonban kizárólag egyetlen helyen olvasható, a Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i számában, és nem került át semelyik későbbi szakirodalomba sem. Még különösebb az 1853-as császárlátogatáshoz kötődő Eötvös-anekdota, ez ugyanis az Eötvös-szakirodalom számára teljesen ismeretlen maradt, nem hogy tanulmány, de még egy újság cikk sincs, amiben említésre kerülne, kizárólag anekdotagyűjteményekben szerepel. Mindehhez – tovább növelendő a kaotikusságot – tegyük hozzá: a történetek maguk nem homogének, van amelyik megfelel az anekdota műfaji szabályainak, vagyis a hitelesség igényével lép fel, és csattanós is, van, amelyik csak egy kalandot örökít meg csattanó nélkül, és olyan is akad, amiben csupán Eötvös valamilyen személyes vonása vagy szokása kerül elmondásra – kiszámíthatatlan megmaradásuk talán ennek is köszönhető valahol.

Az Eötvöshöz kapcsolódó történetek közül, mint látható, jó pár elég sok helyen megjelent. Érdekes azonban, hogy a különböző megjelenések nem csak akkor alig térnek el egymástól, amikor korábbi közlés átvételéről van szó. Nem jelzik, de természetes, hogy a Magyarország és a Nagyvilág című lap február 12-i számában megjelent anonim Apró vonások b. Eötvös életéből című írás három története szó szerint azonos a Ráth Mór által egy héttel korábban közölt történetekkel. A Vasárnapi Újság 1871. április 16-i számában megjelent cikk nyitó bekezdésében rögzíti, az Eötvös jóslatot a Fővárosi Lapok T. K. betűkkel jegyzett tárcájában olvasták, magától értetődő, hogy az előadott történet megegyezik a két publikációban. Azt is írja azonban a Vasárnapi Újságbeli cikk, mindjárt az első mondatban: „Mindenki tudja, vagy legalább beszéli, hogy néhai


Szilágyi Sándor
Eötvös József bárónak egy czigányasszony bitóhalált jósolt.”(6) Így aztán érthető, hogy nem csak az 1850-es éveket követő publikációk (amik inkább átvételek) adják elő a jóslatot egyformán, de a korábbiak is – Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc és Szilágyi Sándor elmondásában (amiknél nem jut az ember eszébe, hogy egymástól vennék át) sincs magát a jóslatot illetően lényeges eltérés. Még különösebb, hogy a híres jóslaton kívül más történetek közlésénél is megfigyelhető ez. Pulszky Ferenc és Falk Miksa azon esetekben, amikor mindketten elmondják valamelyik történetet, nem sokban térnek el egymástól, a szavaik különbözőek, történeteik azonban egyeznek. Eötvös és Szalay pezsgőzése a Margit-szigeten lényegileg ugyanúgy olvasható a Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i számában, mint ahogy Falknál szerepel a különböző előbb kézirata, felolvasása nyomán készült publikációkban, utóbb a neve alatt megjelent szövegekben.

Az egyformán, vagy legalábbis hasonlóan előadott történetek feltehető magyarázata Eötvös személyisége lehet. Az alapján, amit jelenleg tudunk róla mint emberről, azt vélhetjük, kedvelte a humoros (önmagáról szóló) történeteket, és mivel szeretett szónokolni, társalogni az emberekkel, szívesen mesélhette történeteit barátai, közönsége előtt, így pedig mintegy az ősváltozatát alkotta az anekdotáknak. A híres jóslat állítólag nem mástól mint Eötvöstől származik eredetileg. T. K. a Fővárosi Lapok tárcájában így vezette fel a történetet: „Kétségkivül alig van Magyarországon ember, ki ne hallott volna a cigány-asszony ama jóslatáról, hogy b. Eötvös Józsefet fel fogják akasztani.
E jóslat hire először 1848-ban merült föl, s később is mindannyiszor fölszinre került, valahányszor az országban valami alkotmányos mozgalom támadt, melyből – bár csak a legtávolabbról is – erősebb összeütközésekre lehetett következtetni; sőt e jóslat 1849 után még erősebben s a valószinűség egy nemével hozatott forgalomba, miután már szemeinkkel láttuk, hogy mozgalmas időkben az erdők fái nem csak csergalyakat teremnek a szerepvivők homlokára, hanem teremnek – bitófákat is, s hogy ily időkben még az oly határozott loyalitás sem biztosíthatja az embert, minő a Battyányié volt, ha az eszeveszett bosszú áldozatokat követel.
E jóslaton kétségkivül Eötvösnek kellett leginkább mosolyognia, ki ennek keletkezését, származását legjobban ismerte; azonban előzményei s a véletlen játéka később ránézve is oly végzetszerűvé látszottak azt alakítani, hogy Eötvös egyszer csak megszűnt e saját maga által inditott jóslaton mosolyogni, s noha barátainak csak nevetgélve, tréfásan mondta el a jóslat történetét, sokan voltak, kik a báró mosolya mögött némi erőtetést vettek észre, a mi legalább is annyit bizonyitott, hogy az egész dolog reánézve egyáltalában nem kellemes, s jobb szeretné, ha az oly ártatlan, sőt dévaj alakban sem történt volna meg, mint a hogy valójában megtörtént.”(7)

Eötvöst mint a történetek kiindulópontját igazolja, hogy Falk Miksa többször elmondja, kitől hallotta egyik-másik történetet. Eötvös gimnáziumi nyilvános megszégyenülése történeténél beszúrja közbevetőleg: „ő maga beszélte sokszor nevetve, hogy ő akkor oly kicsiny volt, hogy a feje alig nézett ki a párkányon felül”.(8)


Molnár Aladár
A Margit-szigeti pezsgőzés elmesélést ezzel vezeti fel: „Igen jellemző Eötvös és Szalay baráti viszonyára a következő történet, melyet ők magok mondtak el nekem.”(9) És ez az adomázás szokásos volt, Falk ugyanis hozzá fűzi: „Mind a két hires ember szives volt engemet, ki náluknál 15 évvel fiatalabb voltam, barátságával megtisztelni és örökké felejthetetlenek maradnak előttem azok az épp oly élvezetes mint tanulságos esték, miket én e két férfiuval – rendesen csak hárman voltunk jelen – Eötvös lakásán töltöttem. Ez estéken sok érdekes dolgot mondtak el nekem.”(10) Hasonlóról tesz tanúságot Molnár Aladár is, aki így ismerte meg elmondása szerint a karthauzi keletkezési történetét az 1870. szeptember eleji karlsbaldi utazás során: „Születésnapját különösen azzal ünnepeltük meg, hogy ő bizalmas közlékenységgel sok érdekes eseményt beszélt el az saját életéből, s főleg ifjúsága korából és francziaországi tartózkodása idejéből.”(11) Falkon és Molnáron kívül egy harmadik Eötvös közeli személy, Lónyay Menyhért is megerősíti Eötvös adomázási szokását Eötvös halálára készült Akadémiai emlékbeszédében: „Nem egyszer hallám Eötvöst ifjúi hévvel szólani azon korról, melynek emlékei késő aggkorig élénken fenn szoktak maradni emlékezetünkben.” (12)


Ennyi bevezető gondolat után következzenek maguk a történetek. Ezek közül az Eötvös ifjúságához tartozók inkább a kronológia, a többi viszont inkább témák szerint csoportosítva tűnik logikusan elrendezhetőnek.

Az időben legkorábbi anekdoták Eötvös gimnáziumi éveihez, 1824–26-hoz kötődnek. Meglehetősen híres, sokak által elmondott történetek maradtak fent Pulszky és Falk jóvoltából Eötvös (második gimnáziumi nevelője) Pruzsinszky Józseffel kapcsolatban. Az életrajzírók egyöntetűen fontosnak tartják hangsúlyozni az egykori köztársaságpárti és liberális Pruzsinszky befolyását Eötvösre: neki tulajdonítják, hogy a reformnemzedék tagja lett, hogy tehát gondolkodásmódja igencsak megváltozott a család konzervatív hagyományaihoz, politikai nézeteihez képest, a nevelőhöz köthető eseményeket pedig állandó befolyásúnak írják le Eötvösre nézvést.

Három történet kötődik Pruzsinszkyhoz, Pulszky így írja le őket: „Apja, a későbbi tárnok, gyanitotta fiának ezen irányát, s hogy megutáltassa vele a szabadelvüséget, egy szigorú vén republikánust fogadott mellé nevelőül. Pruzsinszky volt ez, a kivégzett Martinovics egyik halálra itélt társa, kinek nézetein sem a kufsteini börtön, sem a szövetségesek győzelme nem változtatott semmit, csak kedélyét keseritette el végképen, a mely szeretett nejének kora halála óta ugyis elkomorodott volt.
A magába zárkózott kevés beszédü embergyülőlő azonban megszerette a vidor, gyorsfelfogású növendéket, a ki tőle épen nem ijedt el, ámbár sokszor nem tudta megérteni szavait, mert az öreg úr néha oly rejtélyes észrevételeket tett, a melyek a gyermek akkori felfogását meghaladták, de emlékezetébe mégis oly mélyen bevésték magukat, hogy róluk egész életében nem feledkezett meg.

Eötvös József édesanyja Eötvös Ignácné Lilien Anna
Eötvösnek anyja szerette, ha kedves fia szobájában sürgött-forgott, s megkivánta, hogy azon estélyeken jelen legyen, a midőn az aristocratiát s magas burocratiát fogadta, hogy a társaság formáihoz kis korától fogva hozzá szokjék; – de a nevelő vonakodott növendékét a fogadó terembe kisérni, s a mikor ez aztán álmosan visszajött, ki szokta még röviden kérdezgetni, miről volt szó ezen nagyúri társaságban, s figyelmeztette ürességére, felületességére. Egyszer azt felelte a kis fiú, hogy nagyon sajnálták egy magas állású magyar államférfi akkor történt halálát. »Pedig nagy gazember volt«, – ez vala Pruzsinszky megjegyzése. Egypár hét múlva megkérdezte növendékét, beszélnek-e még az elhalt nagy férfiuról. »Senki sem említett nevét« – ez volt a felelet. – »Pedig okos egy gazember volt« – szólt az öreg – »te soha sem leszesz sem oly okos, sem oly befolyásos; s ime, három rövid héttel halála után még társai s hivatanokai is elfeledték.« – A vérmezőre szeretett ő leginkább lesétálni, a Krisztinavárosba, gondolkozva, szótlanúl, oda, hol középen két gyalogút szegi egymást. Egyszer azonban kitört belőle az érzelem: »Öt becsületes hazafit végeztek ki e helyen: senki nem állított nekik emléket, de a járókelők lábai akaratlanúl is keresztet tapostak ide. Majd eljő az az idő, a mikor ők is kapnak emléket, de akasztófa lesz az, s rajta olyanok fognak lóggni, minő te leszesz.« – A mind ezen nagyon csodálkozott, de nem sokára sejteni kezdte ezen és hasonló szavak értelmét. Iskolába küldték; a tanító a nagy úr fiát az első padba ültette, de a többi fiú mind kiment a padból, csak egy zsidógyerek maradt meg mellette; s midőn megkérdezte iskolatársait, miért tették ezt, azt mondták, hogy hazaárulónak unokájával nem akarnak egy padban ülni. A fiú ezen nagyon megindúlt; bosszankodva beszélte el a jelenetet


Eötvös József édesapja Eötvös Ignác
nevelőjének, s megkérdezte, igaz-e hogy a kedves öreg nagypapa hazaáruló. »Az bizony« – felelt Pruzsinszky – »apád is az, s te is annak készülsz; hiszen magyarul sem beszélsz becsületesen.« Eötvös elpirult, neki feküdt a magyar szótannak, s kizárólag magyarúl beszélt mindenkivel, kivéve anyját, ki soha e nyelvet nem tanulta. Egy pár hónappal később, a tanító megjelenése előtt, midőn az iskolás gyerekek már nagyobbára helyükön voltak, felállt a padra s megkérte őket, maradnának a leczke után egypár pillanatra a classisban, mert valami mondanivalója volna. Midőn a tanító a leczke bevégeztével távozott, s a fiuk kiváncsian ott maradtak. Eötvös fölment a katedrába, melyből csak feje látszott ki, s felindulva elmondta, hogy nagyapja s apja a császár szolgái ugyan, de hogy ő maga, esküszik az élő Istenre, rabszolgája lesz hazájának, s hüsége által elfelejteti nevének jelenlegi népszerütlenségét. – Szavai gyújtottak, a társai lelkesedve éljenekben törtek ki, vállaikra emelék s újjongva vitték ki a folyosóra, hol a pedellus eléjök jött, a lárma okát megtudta s följelentette; s másnap az egész classis, élén a kis Eötvös, carcerbe került. Mit a gyermek oly ünnepélyesen fogadott, azt a férfi fényesen megtartotta.”(13)

A második időszak, amihez a történetek kapcsolódnak, Eötvös 1826 és 1831 közé eső egyetemi évei. Az életrajzírók Eötvös két ellenkező végletet képviselő személyt, és ezzel együtt Eötvös két ellentétes oldalát említik.


Eötvös József és Trefort Ágoston
A Magyar Tudományos Akadémián Eötvös halála évfordulóján tartott megemlékezés elnöki beszéde első változatát Trefort Ágoston, Eötvös igen közeli barátja és sógora készítette Lónyay Menyhért számára. Ő azt írta: „Barátai közt akkor a képzeletdús, élces, sőt excentrikus, korán elhunyt b. Palocsay Tivadar és a komoly s nemes célokra törekvő Szalay László az első helyet foglalták el. A barátság e dualizmusában híven tükrözik vissza – Eötvös kedélyének akkori hangulata.”(14) Falk Miksa visszaemlékezéseiben két anekdotát őrzött meg Palocsayval, egyet pedig Szalayval kapcsolatban. A kortársak közül Falkon kívül senki sem említi a Palocsayval valamikor az egyetemi évek alatt a bécsi Schönbrunnban elkövetett szerelmi tréfát, a margitszigeti pezsgőzés története már Falkot megelőzően megjelent a Magyarország és a Nagyvilág anonim 1871. február 12-i cikkében, továbbá Pulszky Ferenc is elmeséli az 1831-es kolerajárvány idején (ezt Falk egy évvel korábbra datálja) Palocsay által végrehajtott és Eötvöst gyanúba keverő hajóhídi harci tettet az Eötvös-életrajzában.

A Palocsayval kapcsolatos bécsi anekdotát így meséli el Falk: „A két fiatal ember sok magasrangu, éltesebb uraknak szerelmes leveleket küldött egy és ugyanazon napon, melyekben a schönbrunni kertben »légyott«-ra hívták meg őket. Az öreg urak pontosan megjelentek, a fiatalok azonban a megjelölt helyen bokrok mögött gyönyörködtek abban, hogy a rászedettek órákon át esőben fel s alá sétálgatván, várták a hölgyeket, kik természetesen sohasem jelentek meg.”(15)

A zendülő tettet Pulszky így ismerteti: „megjött 1831-ben a cholera, akkor ismeretlen vendég, melynek elfogadására az akkori kormánynál hiányzott minden praecedens, praecedens nélkül pedig az akkori kormány nem tudott kormányozni. Volt is egymásba ütköző rendelet akárhány, a vármegyék egymás

  
A pesti egyetem
ellen cordont húztak, s ugyanaz nap, midőn a pesti egyetem tanulói a kormány rendeletéből szétbocsáttattak, a helytartótanács katonaőrt állíttatott a hajóhidra, hogy a közlekedést a gyanús Pesttel megszakítsa, s a hivatalnokok becses egészségét a ragály ellen biztosítsa. A dunántúli deákok sem Pesten, hol a cholerát mindennap várták, maradni, sem Soroksárig kerülni nem akartak, mert ott szabad volt még a közlekedés; összegyültek tehát az egyetemben, Palocsay lóra ült s élükre állott, a dékántól elkérte az egyetem zászlóját, s a lelkesült csoportot a hídhoz vezette, hol ez a városi s katonai őrt lefegyverzé s ujjongva Budára és haza oszlott.
Nagy volt az ijedség erre a vár bureauiban, mely még növekedett, midőn másnap egy népcsoport ismét keresztül akart törni a hidon, a katonaságnak is ellentállt, s végre általa puskalövésekkel szétkergettetett.
Eötvös már több nap óta Ercsiben volt, de mindenki neki tulajdonitotta az első nap eseményeit: kérdőre is vették hivatalosan, s nem akarták elhinni, hogy távol lett volna: hiszen kék folt volt az arczán, ő hiába magyarázta, hogy egy szamár rugta meg ott, a gyanu mégis megmaradt rajta, s a kormánykörökben azóta mint forradalmárt figyelemmel kisérték mindig.”(16)

A három anekdota közül a legismertebb a Szalayhoz kapcsolódó margitszigeti pedig így hangzik Falknál: „Az 1830-iki év augusztus havának egyik napján – Eötvös és Szalay 1813-ban születvén, akkor 17 évesek voltak – Szalay tele tömött utitáskával Eötvöshöz rohant. Kérte barátját, hogy gyorsan öltözködjék és kisérje el a Margit-szigetre. Odaérve, Szalay egy félreeső rejtett helyet keresett fel. Ott letelepedvén, Szalay fölbontotta utitáskáját, és egy csomó ujságot huzott ki abból. Ezek a párisi juliusi forradalom részletes leirását tartalmazták. A két ifju mohón olvasta az ujságokat. Ekkor Szalay lelkesen fölkiált: »Barátom! Üritsünk egy poharat a nemzetek szabadságára!« Ezzel egy üveg pezsgőt és két poharat vont elő a táskából és aztán a két ifju órák hosszáig időzött amaz elhagyott helyen, a nagy politikai események fölött csevegve.


Margitsziget látképe (1830k)
E közben beesteledett. Az ifjak feje fölött a hold szelid fénye világitott, lábaiknál a Duna habjai megtörtek. Szalay ekkor tárczájából két levelet szakitott ki és az egyiket barátjának nyujtván, mondá: »Ime, ird erre nevedet!« maga is ugyanezt tette. Ezután a két nevet palaczkba tevén, ezt jól bedugaszolta és a Dunába dobta. »Igy«, mondá utánuk pillantva, »ezek messze, messze usznak, egészen a Fekete-tengerig, és tudja az Ég, még hová; elvégre mégis megtalálja valaki, és igy legalább ezen a módon leszünk nevezetes emberekké.« A két barát megölelte egymást és nemsokára Pestre vitte őket a csónak. Vajjon megtalálta-e valaki ama palaczkot, arról senkinek sincsen tudomása; de hogy a két fiatal ember nevezetessé lőn, azt tudja minden művelt ember a világ egyik végétől a másikig.” (17)

Ugyanehhez az időszakhoz kötődik egy eperjesi történet is, ami köszönhetően annak, hogy Voinovich Géza nem tesz említést róla az 1903-as Eötvös összkiadás utolsó kötetében közölt Eötvös-bibliográfiájában mint Eötvös életére és munkáinak keletkezésére fontos adatról, ami Pulszky Voinovich figyelmeztetése szerint (mivel emlékezetből lett diktálva:) óvatossággal használandó memoárjában szerepel, a korábbi történetekkel szemben ismeretlennek nevezhető. Pulszky saját iskolai évei alatt megemlékezik Eötvös Ignác 1827-es főispáni beiktatásáról is, hiszen itt találkozott először Eötvös Józseffel, lévén az ünnepségre ő is felment Eperjesre. „A főispán fia folytonosan ebédekre, mulatságokba, bálokra volt hivatalos, hova én, mint iskolás gyerek nem jutottam. A beiktatás ünnepére műkedvelők Kisfaludy Károly Csalódásait adták s hogy Eötvös Pepi kitüntethesse magát, a nyitányba beleszőttek egy flótasólót, melyet ő közbámulásra virtuozitással elfújt, s nagy tapsot aratott, mi bennem némi irígységet gerjesztett, mert Gartemann, ki mint jó zenész, üres óráiban engem is zenére akart oktatni, de ehhez hibázott bennem a zenészeti érzék, s bármennyire iparkodtam és gyakoroltam magam fuvolán, mégis szerencsétlen flótás maradtam.” (18)


Grande-Chartreusse (Nagy Kartauzi Kolostor)
Még egy szakasza van Eötvös ifjúságának, amiről számos történet maradt fent: ez pedig az 1836–37-es nyugat-európai nagy utazása. „Rebesgetik, hogy az ercsii postamesterné »csodaszép« lánya, Betty miatt sürgeti Eötvös családja a külföldi utazást”; „Párizsban állítólag egy jósnő azt jósolja neki, hogy híres ember lesz, miniszterségig viszi, de vérpadon fog meghalni. Az anekdoták megemlékeznek egy szellemes replikáról is, mely miatt párbajba keveredik – s ő maga meséli el 1870-ben azt a kalandját, mely őt a Grande-Chartreusse meglátogatása során, A karthausi témájához juttatja.”(19) – idézi fel Sőtér István monográfiájában a Ferenczinél általában bővebb előadásban szereplő történeteket. Ezeken kívül még az említett Falk kézirata alapján a Pesti Napló 1871. december 8-i számában megjelent tárca Itáliai meghiúsult párbaj története köthető az utazáshoz.

Az ercsi postamerné leányához fűződő szerelem talán Eötvös egy 1865. május 11-én tett naplójegyzetén alapul, ami egy késői visszaemlékezése Eötvösnek gyerekkori helyszínére: „Tegnap jöttem vissza Penteléről, hol sógoromat meglátogattam. Gőzösön mentünk le s fel, s midőn Ercsi mellett áthaladtunk, szívem megszorult, mint mindég. Nagyban kevés változott. Néhány új gazdasági épület, melyet Sina


az ifjú Eötvös József báró
emeltetett, a faluban közel a Dunához egy emeletes ház, s néhány új fasor, de a falu s környéke ugyanaz maradt. Ott áll az új kápolna, hol nagyszülőim nyugszanak, a régi, hová mint gyermek annyiszor kimentem, a postaház rozzant kerítésével, hol a nagy barackfa alatt Bettivel annyi boldog órát töltöttem, csakhogy a fa, mint mi magunk, kik mint gyermekek alatta ültünk, szinte száradni kezdünk. A másik oldalon a sziget s az újfalui vadászlak, s az innensőn a szárazmalom, melynek gépezetén annyiszor törtem fejemet; minden, amint egykor volt – és mi lett belőlem. Ki ösmerne a szomorú utasban, ki a hajó fedezetén körültekint, a gyermekre s ifjúra, kinek vígsága körözetének csaknem terhére vált.”(20) Ferenczi Zoltán a visszaemlékezésben szereplő női nevet ezzel egészítette ki: Eötvös utazásába „egy nem mindenben ellenőrizhető adat szerint, belejátszott az az érdeklődése is, melylyel az ercsii postamesterné, Rédliné Rudics Antónia, Betty nevű csodaszép leánya (utóbb Antonovitsné, majd Somsichné), egy magas barna, junói szépség iránt viseltetett, kinek állítólagos alakját A karthausi-ban Júliában s nevét meg Bettyben fölleljük.”(21)

A híres párizsi jóslatot először talán Jókai Mór írta le az Életképek 1848. május 18-i számában publikált Chaviari cikkében ily módon: „Azt beszélik: hogy ministereink egyike, midőn Párisban járt, meglátogatta madame Lenormandt, azt a világhirü jóslónőt.
E hölgy négy jóslatot tett neki, mellyek mindegyike képtelenség volt azon időben.
I. Megszünik gazdag lenni. (Családja egyike volt a legtehetősebbeknek Magyarországon). – Ez beteljesült.
II. Egy nemnemesnek lesz sógora s egy köznemesnek veje. (Apja zászlós úr volt és magos aristocrata). Ez is megtörtént.
III. Magyar minister leend (akkor még illyen hivatalnak a cime sem létezett.) Ez is beteljesült.
IV. Le fogják nyakazni, – (őrizze magát fekete ruhás környezőitől!)
Ha az egész mese nem volna, még megijesztené az embert.” Lábjegyzetben ez volt hozzáfűzve: „Ez a monda Eötvösrül szólt; most már meg van cáfolva. Lenormand látott valami állványt a sors végén; de az nem guillotin, hanem az ércszobor állványa, melyet a nemzet legnagyobb fiai egyikének emel. Au contraire: az a fő még holta után is égre emelve áll.” (22)

Több mint húsz évvel később viszont, az 1871. áprilisi Fővárosi Lapok, majd Vasárnapi Újság cikkekben színesebb és kerekítettebb változatban volt olvasható a (igaz: immár csupán három) jóslat. „A harminczas évek közepe felé b. Eötvös József Magyarország egyik legszerencsésebb ifja volt. Születésénél fogva dúsgazdag és előkelő ifjuságánál fogva vidám, dévaj, sőt talán kissé könynyelmü. […] Tehát az ifju Eötvös lovagolt, vivott, tánczolt, pezsgőzött és udvarolt, mint a többi fiatal báró. Különösen gyakran kereste föl X. gróf palotáját, melyben az ifju comtessek nagyon szívesen fogadták az előkelő és szikrázó szellemü fiatal báró udvarlásait. A comtessek nemrég jöttek haza Párisból s tele voltak


Marie Anne Lenormand
Lenormand asszony jóslataival, melyekkel akkor az egész franczia fóváros csaknem kizárólag foglalkozott. Mi is ismerjük az »asztalmozgatás« egymást bolonditó korszakát, s így elhihetjük, hogy Párisban is volt ily időszak, midőn politika vagy más nagyobb események hiányában, a társadalomnak ki kellett gondolni valami foglalkoztató és izgató szert, hogy a nagy csöndesség miatt el ne aludjék.
Eötvös ép Párisba volt indulandó, s a comtessek a legnagyobb felelősség terhe alatt meghagyták neki, hogy Lenormand fölkeresését el ne mulaszsza. Az ifju báró meg is igérte, hogy fölkeresi a csodás tehetségü jósnőt, azonban midőn Párisba ért, vagy a világváros egyéb kinálkozó élvezetei miatt, vagy mert a jósnő hire időközben alábbszállt s nem beszéltek felőle többé annyit, mit azelőtt, elmulasztotta a jósnőt fölkeresni, s hazajött a nélkül, hogy Lenormand-ot látta volna. Meg is feledkezett az egész dologról.
Itthon első látogatásainak egyikét mindjárt a grófi háznál tette. A comtessek örvendeztek a viszontlátáson és legelső kérdésük is az volt, hogy meglátogatta-e Lenormand-ot? »Igen« – felelt félig tréfásan a ifju báro, ki kényelmesebbnek találta a rövid igenlést, mintsem azt, hogy hosszasan mentegetőzzék. »Nos, hát mit jósolt?« – kérdék a grófnők nagy érdekeltséggel.
Eötvös már most – mint később maga beszélte – oly képtelenségeket akart mondani, hogy a grófnék maguk is észrevegyék, miszerint válaszai nem egyebek körmönfont tréfánál. »Először is azt jósolta, hogy atyám vagyonilag tönkre fog jutni, hanem én, saját érdemeim és szerencsém által, kedvező viszonyok közé jutok.« Ez akkor a legképtelenebb állitások egyikének látszhatott, miután Eötvös atyja, Magyarország tárnoka, rendkivül gazdag ember s elpusztithatlan terjedelmü birtokok ura volt. A comtessek nagyon pikántnak találták a jóslat első részét s tovább kérdezősködtek: »Hát még mit jósolt?« »Nos, nos,« – folytatá Eötvös az előbbi humorral, – »azt jósolta, hogy én miniszter leszek.« Ez még nagyobb abszurdum volt abban az időben: egy magyar ifjunak miniszterségre gondolni akkor, mikor az ilyen polczot egyedül csak a Metternichek voltak hivatva elérni. »Hát még? hát még?« – kérdezék fölcsigázott érdekkel a comtessek – »Mit jósolt még Lenormand?« Eötvös véget akart vetni a kényelmetlenné váló dolognak, s rövideden válaszolt:
»Azt jósolta, hogy utoljára is – fölakasztanak.« – »Ah!« – sóhajtoztak a grófhölgyek, és nem kérdezősködtek tovább.
Év év után mult el, bekövetkezett 1848, s b. Eötvös József nyilvános szereplésének tetőpontjára ért.
Régen elfeledte már a grófi családot, Lenormand-ot, midőn 1848 közepén egy szép reggel levelet kap a comtessek egyikétől, ki azóta régen férjhez ment, s kinek már hollétéről sem volt tudomása a bárónak. Az aggodalmas levél körülbelül így hangzott:
»Báró ur! Bizonyára nem zavarnám önt bokros hazafiui teendői közt, ha másrészt honleányi kötelességemnek nem tartanám báró urat egy rég elmult eseményre figyelmeztetni. Emlékezik-e báró ur Lenormand-ra és jóslataira? Azt jósolta, hogy báró ur dúsgazdag atyja vagyonilag tönkre megy, s beteljesedett; azt jósolta, hogy báró ur miniszter fog lenni, s ön csakugyan elnyerte Magyarország kultusz-tárczáját; hanem jósolt Lenormand még valami harmadikat is. Ha elfeledte ön, emlékeztetem reá. Zivataros idők járnak, midőn a napnak eseményeit nem lehet előre kiszámitani. Báró ur, legyen ön óvatos, s fogadja mély honleányi üdvözletemet, melylyel vagyok – N. grófnő.«
A grófnők a jóslatot, melyet Lenormand-énak tartottak, valószinüleg másoknak is elmondták, s 1848-ban ajkról ajkra szállt az a monda, hogy Eötvösnek egy czigány-asszony azt jövendölte, hogy föl fogják akasztani. A magyar kiadás Lenormand-ból czigány-asszonyt csinált.” (23)

Érdekes módon Falk és Pulszky – akárha megegyeztek volna – nem említenek a nagy utazáshoz kötődő történetet hivatalos Eötvös életrajzukban. Mindketten tudtak ugyanis ilyet. Pulszky A falu jegyzője angol kiadása elé írt angol előszavában elmondja a híres jóslatot, másrészt pedig egy lábjegyzetben azért mégis megemlít egyet, mint jelzi: Eötvös számos kalandjai közül. Ferenczi Zoltán így adja magyarul a Pulszky eredeti változatában francia párbeszédes történetet: „Egy alkalommal angolszeretete párbajba bonyolította. Doverból ti. hajón visszatérőben Calais felé, szóba elegyedvén az utasokkal, meleg szavakkal magasztalta Anglia nagyszerűségét. »A nagyszerűtől a nevetségesig csak egy lépés van« – felelé rá fitymálva egy francia. »Igen, ha Dovertől Calaisig lépünk!« – vágott vissza Eötvös, ki utóbb is életében nem egy csattanó feleletet adott. Az eredmény természetesen párbaj lett.”(24) Falknak pedig eredeti kéziratában szerepelt még a meghiúsult olaszországi párbaj története: „1836-ban Eötvös nagy utazásokat tőn és pedig legnagyobb részt Forgách Lajos gróf társaságában. E körülmény Eötvöst majdnem kellemetlenségbe ejtette. Olaszországi utjukban egy nap két ismeretlen uri ember megjelenik Eötvösnél és kihivták párbajra. Hiába erősitette Eötvös, hogy ő a kihivó fél nevét most először hallja; a segédek szilárdul ragaszkodtak kihivásukhoz. Eötvös tehát megnyugodott sorsában, csak az okozott neki nagy bajt, hogy egy ismerős lelke sem volt, kit segédnek fölkérhetett volna; Forgách is több napi kiránduláson távol volt. – Elvégre mégis talált segédeket és elment a meghatározott helyre. – Mielőtt a párbaj kezdődött volna, Eötvös ismét kérdezősködött annak oka után. Az ellenfél egészen feldühödött a szemtelenségen, hogy még kérdezősködni merészel, midőn annyira megsértette egy tisztességes család becsületét, midőn leányát kihivó módon követte.
Eötvös határozottan kinyilatkoztatta, hogy sem a leányt, sem az atyját soha sem látta. »Ön csakugyan Forgách gróf?« kérdezé az idegen. »Nem, az nem vagyok!« felelé Eötvös. »De ön ott és ott lakik?« »Igen!« »De ott értesülésem szerint Forgách gróf lakik?« »Bizonyára, csak hogy a rejtély kulcsa az, hogy én Eötvös báró vagyok, ki Forgách gróf társaságában utazik és vele lakik.« – E fölvilágosítással, természetesen, vége volt a párbajnak.” (25)

A Molnár Aladár által publikált, Eötvöst állítólag a Grande-Chartreusse meglátogatásakor A karthausi témájához juttató történetet Sőtér István röviden így foglalja össze: „Fiatal, szép nővel találkozik a kolostor kapujában, aki vissza akar vinni az életbe egy karthausinak készülő ifjút. Eötvös közvetítőnek ajánlkozik, s átadja a szerzetesjelöltnek a hosszú iratot, melyet a fiatal nő négy napon át írt, egy szomszédos házban. Az ifjú megmarad elhatározása mellett – és Eötvös hasztalan próbálja megvigasztalni a visszautasítottat, aki a papokat hol francia, hol spanyol nyelven átkozza kétségbeesésében.” (26)

A további történeteket életszakaszhoz való kapcsolás helyett inkább témák szerint csoportosítva érdemes elővezetni. Az angolszeretet miatti párbajnál szereplő replikáló képessége Eötvösnek négy másik anekdotának is a tárgya. A két Reviczky Ádám-történetet elmondja Pulszky és Falk is, igaz, Pulszky tévesen a nagy utazásról való visszatérés utánra datálja őket (noha nincs tudomásunk arról, az Eötvös-életrajzot is csupán emlékezetből diktálta volna). Falk Miksa pedig szorosan e két csupán Eötvös fiatalságához kötött történet mellett szorosan elmesél egy harmadik, későbbi és állítólag Schmerlinggel előfordult esetet.


gr. Reviczky Ádám
„Az akkori idő szokása szerint természetesen neki is az állam szolgálatába kellett lépnie, a mire egyébiránt semmi kedve nem volt. Nagyon is ágaskodott ellene, de apja azt mondá neki: jó, nem fogsz hivatalnok maradni, de legalább a konczipistaságig vidd fel, azután ott hagyhatod az államszolgálatot. Erre a fiatal Eötvös apja, ki időközben alkanczellárrá lett kinevezve, bemutatta őt gróf Reviczky Ádám akkori magyar kancellárnak. Ez utóbbi öcsémnek szólitotta a fiatal Eötvöst, és »per tu«, nagyon leereszkedő hangon beszélt vele. Erre a kis Eötvös válaszában a hatalmas kanczellárt is bátyám uramnak szólította és szintén tegezte, a mire apja, valamint az exczellencziás ur is majdnem hanyatt vágta magát. Ezen első találkozás után Eötvös természetesen nem igen nagy mértékben élvezte Reviczky kanczellárnak a kegyét. De jött azután egy esemény, a mely Reviczkyt teljesen kibékitette. Az osztrák és magyar államférfiak közti surlódások már akkor is napirenden voltak, és főleg igen gyakran fordultak elő az akkori udvari kamarai elnök, Taaffe gróf, a volt osztrák miniszterelnök atyja és Reviczky magyar kanczellár között. Taaffe nagyon dölyfös arisztokrata, Reviczky pedig ujdonsült gróf volt és így kettősen érzékenyen vette, ha Taaffe ugy »en bagatelle« bánt vele. Egyszer Taaffe egy igen impertinens hangon tartott jegyzéket küldött a magyar kanczelláriához. Reviczky meghagyta az illető tanácsosnak, hogy lehetőleg goromba választ irjon. De hát a tanácsos ur félvén a hatalmas Taaffe haragjától, mézbe mártotta tollát és nagyon gyönge felelet irt, melyet Reviczky dühösen visszalökött. Fordult ő azután egy második és egy harmadik tanácsoshoz, de mindezekkel ugyanazon módon járt. Ekkor eszébe jutott a kis Eötvös. »küldjétek ide a viczekanczellár fiát!« kiálta dühösen Reviczky. Eötvös megjelent. »Pepi akarsz-e konczipista lenni?« kérdé Reviczky. »Hogyne akarnék, válaszolá Eötvös, midőn tudom, hogy akkor ott hagyhatom az államszolgálatot?« »No hát akkor irj erre a jegyzékre egy disznó-goromba feleletet és


Anton von Schmerling

megteszlek konczipistának.« Eötvös megirta a feleletet, mely csakugyan a gorombaságnak netovábbját képezte. Taaffe dühös volt. Reviczky örömtől sugárzott és Eötvöst azonnal tiszteletbeli konczipistának nevezte ki, mire Pepi uram haladék nélkül összeszedte sátorfáját és örökre vett bucsut a kanczelláriától. Ő általában kissé rátartós volt, főleg az osztrák urakkal szemben. Nagyon jellemző az ő első találkozása Schmerlinggel. 1863-ban Eötvös az akkor felette hatalmas államminiszternél az alföldi inség ügyében látogatást tevén, ottlétének egész ideje alatt szorgosan kerülte a politika érintését. De távozása előtt a hatalmas miniszter tulsulyának érzetében gunyosan azt kérdezte Eötvöstől, mikor fogják már az ő, t. i. Eötvös elvtársai a jelenlegi miniszteriumot felváltani. Eötvös mosolyogva válaszolá: »Ha mi szabadelvü magyarok váltanók fel a jelenlegi miniszteriumot, ez önökre nézve nem volna eléggé boszantó; előbb az ó-konzervativeknek kell a jelenlegi miniszteriumot megdönteni, akkor fognak csak a szabadelvüek Magyarországon a kormányra jutni.« Schmerling erre dölyfös modorában azt mondá: »Majd meglátjuk, kedves Eötvös!« A kis Eötvös e perczben egy fejjel magasabbnak érezvén magát, mondá: »Igenis meglátjuk, kedves Schmerling!« Schmerling elpirult, érezte, hogy esztelenséget követett el, és egyszerre Eötvöst excellencziásnak czimezte… »Köszönöm« – mondá Eötvös – »én épp oly kevéssé vagyok exczellencziás, mint önnek kedves Eötvöse!« és ezzel már az ajtón kívül volt.(27)

 


I. Ferenc József
A negyedik, Eötvös frappáns feleleteit megőrző anekdota Ferenc József első 1853-as pesti látogatásához (legyen elegendő jelzésként: a köztudat ehhez az eseményhez kapcsolja A walesi bárdok keletkezését) kapcsolódik. Ennek a történetnek különös osztályrész jutott. Meglepő módon még Eötvös halála idejében, 1871-ben sem került be egyik róla szóló megemlékezésbe sem, és az Eötvös-szakirodalomban azóta is teljességgel ismeretlen maradt. Másrészről viszont Degré Alajos leírta az 1883-ban megjelent visszaemlékezéseiben (tudtommal ez az első előfordulása nyomtatásban). Degré Alajosnál így olvasható az eredeti császárlátogatási történet:
„Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány szava.
Ferencz József osztrák császár készült Pestre.
A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a felséget lepje meg, s a népnek is örömet szerezzen.
Eötvös kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondá:
– Nem tudok. Kis szünet múlva elkezdte, tán még is.
Augusz örömtől sugárzó szemekkel biztatá:
– Nos, nos?
– Ő felsége a hidon hajtat át?
– Természetesen.
– Akkor a hídfőnél arra a két oszlopra.
– Igen, igen.
Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s távozott.
Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már szent és igaz.” (28)

A politikus Eötvös mellett a szónok Eötvösről is fennmaradt egy anekdota, méghozzá Csengery Antal, Eötvös centralista társa, a Pesti Hírlap szerkesztője korai, 1851-es Eötvös-életrajzában. Csengery Eötvös politikai pályájáról szólván beszél Eötvös kitűnő szónoki tehetségéről, és azt állítja, Eötvös beszédeit csupán „rövid emlékeztető szavakban jegyzé föl, s a részletek kivitelét a pillanat lelkesedésére bizta. Gyakran egészen rögtönzött is.” Majd erre meséli el példaként az 1843-as országgyűlésen egy anekdotikus Eötvös szónoklatát: „Főrendi ülés volt. A terem korán megtelve hallgatókkal. Eötvös már beszélt, midőn zaj hallatszik kivülről a terembe. Az alsóházi hallgatóság csinált demonstratiót egyik szatmási követ ellen, ki épen ekkor érkezett Pozsonyba. A felsőházi hallgatóságnak ez értésére esvén, kezdett kifelé tolongani. A nádor észreveszi; s midőn ismét beszédét végzé egyik szónok, oda izent Eötvöshez, hogy szóljon ismét. A csel sikerült. Eötvös felszólalása háttérbe szoritá a botrány érdekét. A tolongás megszünt. Mindenki inkább őt akará hallani, mint tanuja lenni a demonstratiónak, mellynek zaja áthangzott a szomszéd terem ajtajából.” (29)

Láttuk: a híres jóslat első tagja Eötvös anyagi viszonyairól szólt. Az Eötvös család 1841-es gazdasági csődje, és ennek révén Eötvös becsületessége, egyenessége és nem-gazdagsága a jóslaton kívül további anekdotáknak is tárgya. Az 1841-es pénzválságot és annak következményét Eötvösékre nézvést Pulszky Ferenc nem csak az Eötvös-életrajzában, de saját memoárjában is elmeséli, a történet variánsa pedig szerepel Falknál is. Berecz Károly is érinti a pénzválságot, illetve a Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i cikkében olvasható egy ide vágó másik anekdota. A témához kapcsolódik, hogy leírják Eötvös munkabírását is: a Magyarország és a Nagyvilág tárcájában és Berecz Károly eredetileg ugyanitt megjelent írásában is előkerül, Eötvösnek milyen serény és munkás életvitele volt. Az Eötvös becsületességét igazoló történet Pulszky életrajzában így szerepel: „Az országgyűlés berekesztését csakhamar követte az 1840-ki pénzválság, s ennek áldozatává lőn Magyarország tárnoka is, báró Eötvös Ignácz. Az öreg úr minden áron nagy földbirtokot akart szerezni családjának, drága kölcsön pénzen vett jószágot jószág után; a hitel rögtön visszavonatott, a jószágok ára leszállt, s ő nem volt képes kötelezettségeinek megfelelni. Előhivatta tehát fiát, s jelenlétében tanácskozott egy tapasztalt pénzemberrel, hogy mit lehetne megmenteni vagyona hajótöréséből. A financier előadta furfangos tervét s a szerepet, melyet ebben az ifjú bárónak szánt; ekkor ránézett s félbe szakitá magát. »Az ifú báró elpirúlt? Az ifjú báró szégyenli magát! Az ifjú báróból soha nem lesz gazdag ember!« Ezen jóslat be is teljesedett, nem lett belőle gazdag ember, hanem lett nagy férfiú, ki hirnevét szeplőtlenül hagyta gyermekeire.”(30)

A történetet nevesítés révén mindenképpen pontosabb változatban meséli Pulszky emlékirataiban A büntető törvénykönyv-javaslat szerkesztése (1840–1843) fejezetben: „Bécsben ez időben pénzválság ütött ki, melynek legfőbb áldozata a Geymüller nagy bankház lett s ennek bukása következtében Eötvös Ignácz, a tárnok. Ez mindig acuirált jószágokat, nagy részben hitelbe, főleg pedig az ercsii uradalmat, melyet ideiglenes jogczímmel bírt, minden áron meg akarta örökíteni családjában, de a mint a pénzpiacz állapota szorúlt s a hitel szűkült, mindaz, kinek birtoka adóssággal volt terhelve, nem tarthatta fönn magát. Eötvös fiaival s az öreg Ulmannal közölte zavarát: az ügyes bankár természetesen azt tanácsolta, hogy a törvényengedte minden furfang fölhasználásával s a birtokviszonyok összezavarásával oly állapot állíttassék elé, mely időt engedjen az adósnak; mert ismervén a báró vagyonát, meg volt győződve, hogy nemcsak minden hitelező ki lesz elégítve, hanem a családnak is megmenthető talán némi szerényebb vagyon. Pepinek egyenes jelleme fölháborodott e terven, mit Ullmann észrevéve e szavakkal fordúlt feléje: Az ifjú báró pirúl! az ifjú báró szégyenli magát! az ifjú bárónak nem lesz soha pénze! s ő csakugyan még az napon lemondott minden várható örökségről, nem akart részt venni a furfangos eljárásokban, elvitte könyveit s egy támlásszéket s elhagyta atyai házát.”(31)

Egészen különös, hogy Falk Miksa 1841-re datálva, más ajánlattevővel, más pénzügyi művelettel, de Pulszkyével szinte szó szerint egyező végeredménnyel meséli az Eötvös tisztességességét példázó anekdotát: „1841-ben a nem rég meghalálozott Wodianer báró Eötvösnek, a ki akkor már hires felsőházi szónok volt, egy pénzügyi műveletet ajánlott, mely által a legtiszteségesebb módon sok pénzt lehetett nyerni; ha jól emlékezem, arról volt szó, hogy Eötvös mint alapitó vegyen részt az akkor éppen alakulóban lévő lánczhidrészvénytársulatban. Az ajánlat egészen tisztességes, Eötvösre semmiképen kompromittáló nem volt; mindazonáltal ez pillanatnyi habozás nélkül azt válaszolta: »Szégyenleném magamat, ily pénzt elfogadni.« »Ha ön szégyenli magát ily pénzt elfogadni, báró ur, akkor önből sohasem válik gazdag ember!« válaszolá a bankár és igazat mondott: Eötvös egész életében nem fogadott el egy garast, melyet tisztességes munkájával nem keresett volna és valóban sohasem lőn gazdaggá.” (32)

Berecz Károly, Eötvös titkára alkalmazásba kerülésével kapcsolatban említi érintőleg Eötvös apja anyagi bukását: „1843 tavaszán már pesti lakos, jurátus s »ismertebb nevű fiatal íróink egyike« voltam. B. Eötvösnek, a ki ekkor a pozsonyi országgyűlésre készűlt fölmenni, ilyen-fajta fiatal emberre volt szüksége , jó helyről – tudtomon kivűl – engem ajánlottak s egy szép reggelen […] azzal az édes tudattal ébredtem föl: hogy a »Karthauzi« írójával egy födél alatt lakom s szerény munkaerőm s képzettségem rendelkezésére áll. […]
Köztudomású, hogy szülőinek vagyoni bukásával a nagy kényelemhez s teljes függetlenséghez szokott ifjú egészen vagyontalan lett. Atyja befolyásánál fogva kaphatott volna előkelő hivatalos állást, de ő a kinálkozó alkalmat függetlensége árán nem ragadá meg, valamint azon ajánlatokat sem, hogy atyja roppant vagyonából maga számára valamit megmentsen. Inkább maradt vagyon nélkül, de független! – »Nem tudom, mennyire ismeri ön helyzetemet – írja egy hozzám írt levelében – ha azonban nem ismerné, biztossá tehetem önt, hogy szülőim megbukása által minden vagyontól megfosztva, kizárólag munkám szerzeményéből élek, a mi minden iparkodásom mellett – s hogy nem henyélek, ön is jól tudhatja – alig elég, hogy magamat a szükségesekkel ellássam s adósság nélkül kijőjjek.«
Mellesleg szabad legyen itt érintenem az okot, mely Eötvös szülőinek vagyoni bukását okozta. Az öreg báró erősen a gazdálkodásra adta magát, nem elégedve meg azzal, hogy terjedelmes birtokaiban gazdálkodhatott, még a haszonbérlést is egész szenvedélylyel folytatá: a hol csak haszonbérbe adandó birtok volt, mind kivette, egész gazdaságát maga kormányozta, s mint a következmény kimutatta, igen szerencsétlenül. […]
E rossz gazdálkodásnak tehát csakugyan vagyoni végromlás lett szomorú következménye, de mi Eötvös lelkierejét legkevésbé sem törte meg, sőt tettvágyát s munkaerejét még fokozta. Nem támaszkodva semmi másra, mint saját erejére s tehetségére, daczára főranguságának, mely sokaknak a henyeségre s időlopásra mintegy szabadalmat ád: elhatározá, hogy tagja lesz a szerény munkás osztálynak, mely azonban minden szerénysége mellett is, a társadalmi, az állami életben a legfontosabb tényező. – És ez erős elhatározásának páratlan kitartása mellett, nem csak a hazára, de az egész emberiségre nézve is egy egy munkás s áldásos élet lőn eredménye.” (33)

A kizárólag a Magyarország és a Nagyvilág tárcjában megjelent anekdota nem újabb variánsa az iménti történet vagy történeteknek, és legfőbb célja Eötvös egykori népszerűségét hirdetni, de egyúttal Eötvös becsületességét is bizonyítja: „Az első nagy csapás, mely Eötvöst még ifjúkorában érte, atyjának vagyonbukása volt. Eötvös jótállást vállalt atyjáért, s ez ügyre vonatkozólag azon időben következő kis történet szállongott, bizonyságul, mennyire megnyerte a fiatal iró szabadelvű elvei által a közszeretetet. A hitelezők közt volt S. báró is, kihez Eötvös azon kéréssel ment egy ízben, hogy lenne egy kis türelemmel, míg követelése kiegyenlíttethetik. »Lássa – szólt – én most csak írói keresményemből élek, tehát lassan megy a pénzgyüjtés; kérem, várjon egy kis ideig.« A gazdag báró azonban semmit sem akart erről tudni, s Eötvös lehangoltan távozék. S. báró még a lépcsőn is utána kiáltá: »Ismétlem, meg akarom kapni pénzemet.« A lépcsőn találkozik Eötvös egy zsidóval, kit nem ismert, de ki e szavakkal szólitá meg: »Hallottam, mit beszélt a gazdag báróval; önnek 4000 frtra van szüksége: én kölcsön adom; majd visszaadja, ha pénze lesz.« Eötvös meglepetve mondá, hogy nem is ismeri. »De én ismerem önt,« felelt az idegen; »tudom, mit tett ön már eddig is a szabadság érdekében.« S nem tágitott mindaddig, míg Eötvös a pénzt el nem fogadta s ki nem elégitette gazdag hitelezőjét. És az ismeretlen nem is csalatkozott; az első pénzösszeg, melylyel Eötvös rendelkezhetett, a nemeslelkű zsidó követelésének kiegyenlitésére volt szánva.”(34)

Eötvös becsületessége mellett munkabírását tartották fontosnak bemutatni. A Magyarország és a Nagyvilágban megjelent tárcában az utolsó apró vonás, amit adnak Eötvösről munkabírását festi, és hasonlóan Berecz Károly, az eredetileg ugyanezen lapban a halál első évfordulójára készült írásában részletesen megemlékezik erről. Az Eötvös halálát követően megjelent írásban ezt írták mintegy a halál egyik okaként adva a túlfeszített munkát: „Bámulatos volt Eötvös munkássága; a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát, miután különben is gyenge testalkattal birt. Naponkint 9 órakor már hivatalában volt s szakadatlanul dolgozott 1 óráig; ekkor haza ment s 3-ig magánkihallgatáson fogadott minden osztálybeli panaszos és kérelmező feleket, aztán gyorsan ebédelt, többnyire 10–15 percz alatt, s ismét hivatalos dolgai után látott, ha ugyan minisztertanács vagy pártértekezlet nem vette igénybe. Este ismét íróasztalához ült, – vagy inkább állt, mert állva dolgozott, – s reggeli három-négy óráig szünet nélkül tudományos vagy szépirodalmi munkával foglalkozott. E roppant megeröltetésnek természetes következménye lőn, hogy gyenge testalkata megtörött.”(35) Berecz Károly hasonló feszített munkás életvitelről emlékezik meg Eötvös korábbi életszakaszában: „Sokoldalú irodalmi munkásságát naponként, fölváltva, gyorsan s csaknem pihenés nélkül folytatta. Midőn Szalay László s később Csengery Antal szerkesztette a »Pesti Hirlap«-ot, a politikai zsurnalisztikában is tevékeny részt vett. Írt akadémiai emlékbeszédeket, s nevezetesebb alkalmakkor otthon készült országgyűlési beszédeire. Ugyan ekkor írta a »Falu jegyzőjét« is s néha néha apróbb szépirodalmi dolgokat. Ha rövid napi sétájából visszatért, mintha pótolni akarná az elvesztett időt, a lépcsőkön csaknem rohanva jött fel, hogy félbehagyott munkáját mielőbb folytathassa. A munka nála nemcsak kötelesség, de élvezet s valódi életszükség volt. Reggeli hat órakor már dolgozott, gyakran esténként is lámpafénynél s mindamellett többször sajnálkozva említette: hogy az idő mily gyorsan elrepűl, s az ember élete miyl rövid, egész életen át alig végezhet valamit!” (36)



Dr. Devescovi Balázs
irodalomtörténész
egyetemi adjunktus
ELTE Bölcsészettudományi Kar


2013. augusztus

(1) Voinovich Géza: B. Eötvös József. In: Báró Eötvös József Összes munkái. XX. Levelek, életrajz. Révai, Budapest, 1903. 201.
(2) Győry Vilmos: B. Eötvös József egyik alföldi magánya. – Eötvös József nevenapján –. Reform, 1871. március 19.
(3) Falk Miksa: Eötvös ifjuságából. Pesti Napló, 1871. december 8.
(4) Anonim: Apró vonások b. Eötvös életéből. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. február 12. 77.
(5) Gángó Gábor: Eötvös József az emigrációban. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 23.
(6) Anonim: Egy jóslat b. Eötvösről. Vasárnapi Újság, 1871. április 15. 200.
(7) T. K.: Egy jóslat b. Eötvösről. Fővárosi Lapok, 1871. április 12.
(8) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 215.
(9) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 217
(10) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 218.
(11) Molnár Aladár: Eötvös „Karthausi”-jának eredete. Pesti Napló, 1871. december 23.
(12) Lónyay Menyhért: Elnök gróf Lónyay Menyhért beszéde. In Néhai Báró Eötvös József akadémai elnök emlékezete. A Magyar Tudományos Akadémia évkönyvei XIII. kötetének VI. darabja. Pesten, Eggenberger Ferdinánd, 1872. 5.
(13) Pulszky Ferenc: Báró Eötvös József. In Babérlombok Báró Eötvös József műveiből. Füzte Vachott Sándorné. Heckenast, Pest, 1871. XIII–XVI. Hogy látszódjék, Falk és Pulszky csupán a szavakban tér el egymástól, ám történeteik egyeznek, idézem Falktól is Eötvös állítólagos híres fogadalmát és hatását: „Néhány hóval később, mielőtt a tanár az osztályba lépett volna, Eötvös Pepi felmászott a padra és kérte társait, hogy az óra után néhány perczig maradjanak még, minthogy valami közölni valója van. A tanóra bevégeztével a szegény kis Pepi felmászott a katedrára – ő maga beszélte sokszor nevetve, hogy ő akkor oly kicsiny volt, hogy a feje alig nézett ki a párkányon felül – és szilárd hangon kijelentette iskolatársainak, hogy nagyapja és apja nem voltak ugyan hazaárulók, hanem igenis a császár szolgái voltak; de ő megesküszik az élő Istenre, hogy ő csak hazáját fogja szolgálni, és családi nevének népszerütlenségét majd hazafisága által ki fogja törülni. Ezek a szavak gyujtottak. A bajtársak lelkesült éljenekben törtek ki, a kis szónokot vállaikra vették és így vitték ki a folyosóra, a hol szerencsétlenségökre az iskolaszolgával találkoztak, a ki az egész komédiáról rögtön jelentést tett. Másnap az egész osztály, élén a kis Eötvössel, karczerbe vándorolt.” Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 215.
(14) Trefort Ágoston: Emlékbeszéd báró Eötvös József felett. In Gángó Gábor: Trefort Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872. Aetas, 1998/2–3. 209.
(15) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 216.
(16) Pulszky Ferenc: Báró Eötvös József. In Babérlombok Báró Eötvös József műveiből. Füzte Vachott Sándorné. Heckenast, Pest, 1871. XVI–XVIII.
(17) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 217–218. A Magyarország és a Nagyvilág névtelen cikkében 1871. február 12-én így jelent meg a Falk kézirata alapján először 1871 december 8-án napvilágot látott történet: „Ezelőtt negyven évvel, 1830-ban: egy reggel jó kora batyuval megrakva beköszöntött a még alig 17 éves Eötvöshöz legjobb barátja, – Szalay László s magával vitte a zöldbe. A Margit-szigetre eveztek át egy lélekvesztő csónakon s ott a szigetcsucsán leheverészve, Szalay elővont csomagjából két üveg pezsgőt, és – nehány hirlapot. Épen akkor jött meg a párisi juliusi forradalom hire s a két ifju lelkesülten ábrándozott a jövő, kivált az uj életre ébresztendő magyar haza jövője fölött. Midőn végre az est leszállni készült, a két barát haza indult, előbb azonban Szalay kiszakitott tárczájából két üres lapot, ráírta a maga és Eötvös nevét, be tette az egyik pezsgős palaczkba s ezt aztán jól eldugaszolva a Dunába dobta. „Hátha megtalálja valaki a tenger valamely partján? Legalább ily módon fog hirünk messze terjedni,” szólt. Megtalálta-e valaki a palaczkot? Ki tudja? De a két lelkesifju hire tetteik folytán messze terjedt s bár mindketten hideg sirban porladoznak már, élni fognak örökké a nemzet emlékében.” Anonim: Apró vonások b. Eötvös életéből. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. február 12. 77.
(18) Pulszky Ferenc: Életem és korom. Franklin, Budapest, 1884. 1:20.
(19) Sőtér István: Eötvös József. Akadémiai, Budapest, 1967. 42, 47.
(20) Eötvös József: Vallomások és gondolatok. Magyar Helikon, Budapest, 1977. 612.
(21) Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1903. 32–33.
(22) Jókai Mór: Cikkek és beszédek, (1848. március 19–1848. december 31.), 2. kötet. Akadémiai, Budapest, 1967. 162.
(23) Anonim: Egy jóslat b. Eötvösről. Vasárnapi Újság, 1871. április 16. 200.
(24) Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1903. 33–34.
(25) Falk Miksa: Eötvös ifjuságából. Pesti Napló, 1871. december 8.
(26) Sőtér István: Eötvös József. Akadémiai, Budapest, 1967. 47.
(27) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 221–223.
(28) Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. (Az 1848–9-ik év előtti, alatti és utáni időkből.) Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1884. 2:194–195.
(29) Csengery Antal: Eötvös József. In uő: Magyar szónokok és statusférfiak. (Politicai jellemrajzok.) Kiadja Csengeri Antal, Pesten, 1851. 217–218.
(30) Pulszky Ferenc: Báró Eötvös József. In Babérlombok Báró Eötvös József műveiből. Füzte Vachott Sándorné. Heckenast, Pest, 1871. XXI–XXII.
(31) Pulszky Ferenc: Életem és korom. Franklin, Budapest, 1884. 1:144–145.
(32) Falk Miksa: Báró Eötvös József életéből. In uő.: Kor- és jellemrajzok. Révai testvérek, Budapest, 1903. 220–221.
(33) Berecz Károly: A „Magyarország és a Nagyvilág” szerkesztőjéhez. In uő: A régi „Fiatal Magyarország” (Emlékezések, vázlatok.) Atheneum, Budapest, 1898. 58–61.
(34) Anonim: Apró vonások b. Eötvös életéből. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. február 12. 77.
(35) Anonim: Apró vonások b. Eötvös életéből. Magyarország és a Nagyvilág, 1871. február 12. 77.
(36) Berecz Károly: A „Magyarország és a Nagyvilág” szerkesztőjéhez. In uő: A régi „Fiatal Magyarország” (Emlékezések, vázlatok.) Atheneum, Budapest, 1898. 61–62.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)