Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Kitűzöm a kokárdámat március 15-én

A nemzeti színekből készített kokárda már a XVIII. század végétől az olaszoknál is kedvelt nemzeti szimbólum. Francia mintára találták ki az emiliai és romagnai hazafiak, így a kezdőszín, a zöld van legbelül, majd jön a fehér és kívül a piros. Katona Tamás történész figyelt föl arra a kilencvenes években, hogy vigyázat: a magyarok is ugyanilyen kokárdát hordanak!


Honlapunkon is megtekinthető (és olvasható) az M1 műsorán 2009. március 15-én vetített, Ráday Mihály „Ez az Ő napja” című 1848/49-es portrésorozata, Klauzál Gábor emlékének szentelt része: Ez az Ő napja ... Klauzál Gábor

Az alábbi – ez év márciusi – írásában a szerző ismét megemlékezik Klauzál Gáborról.

A cikk kisképén Ráday Mihály kokárdája látható.

* * *




Kossuth kormányzó szobra New Yorkban

Terjeszteni is kezdte, kezdtük – többek között televíziós műsorunkban, az 1848/49-i magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyeit 14 éven át bemutató sorozatban –, hogy itt az ideje kijavítani a „tévedést”! Egy alkalommal Bolognában láttam olyan kokárdákat kirakatban, plakáton, kabátgalléron, ahol a piros volt legbelül. Aztán ismét elém került Barabás Miklós ezerszer látott, gyönyörű litográfiája, ahol Vasvári Pál, a lelkes forradalmár és ifjú történelemtanár bizony az „olasz” kokárdát viseli a mellén.

Magyarok, olaszok, tévedünk mindnyájan? Lehet, de ma már nincs kedvem fölülbírálni Vasvárit, Petőfit, Jókait a kokárdaviselésben: ami jó volt nekik, bizonyára jó lesz nekünk, mai magyaroknak is. Bár megvan a sorrendje a színeknek, nyilván nem ez volt a döntő sem akkor, se manapság. Mindkét sorrend jó, ha vele a kokárdaviselés nemes szokását fönntartjuk nemzeti hagyományaink sorában.

Megtanultam hozzáértő történészektől, hogy Teleki László jót akart, amikor párizsi emigrációjából Magyarországra hívta a lengyel hadvezért, Henryk Dembinskit, hiszen lehetett volna olyan szerencsénk vele is, mint Józef Bem tábornokkal volt. Sajnos nem így történt, ám Dembinski vereségei nem változtatnak azon, hogy „velünk volt” a vérzivatar idején. Nem miatta győzött az orosz-osztrák túlerő, így nem kereszteljük át a Dembinszky utcát, s örülünk utólag is, milyen sok nagyszerű lengyel küzdött együtt a magyar katonákkal a véres csatamezőn. És nem csak ott adták meg az árát: jó páran közülük a bitófán vagy a kivégzőosztag sortüzében fizették meg a magyarbarátságot.

A 48-as nemzedék erényeit bálványozó lelkesedésem és a hibái iránti megbocsátó elfogultságom még középiskolás koromból ered, amikor szüleimtől megkaptam Gracza György Az 1848–49-i magyar szabadságharcz története című, gyönyörű kiállítású, ötkötetes történelmi albumsorozatát. A Rákóczi Gimnázium történelemtanára, Tamásiné minden óráján lehetővé tette, hogy aki valamely tárgyalt történelmi időszakkal kapcsolatban mondana valami kiegészítést saját olvasmányélményei alapján, az óra elején szót kaphat, s ráadásul egy ötöst is, külön. Amikor a szabadságharc korszakához értünk, arattam is rendesen…

Hogyan lehetne elérni, hogy mindenkinek legyen valami kötődése a korhoz, s ne érezze unalmasnak, nyűgnek március 15-e ünnepét? Ha az ember a közszolgálati televíziózásban dolgozik, önként kínálkozik a lehetőség: meg kellene talán próbálni közelebb hozni a nézők sokaságához az akkori sorsfordító eseményeket, és a szereplőket is, politikusokat, katonákat, művészeket, akik annak a korszaknak hősei és áldozatai voltak. Keressük hát fel azokat a helyszíneket, ahol születtek, éltek, buzdítottak, harcoltak, ahol győztek vagy elestek, ahonnan megszöktek, vagy ahol elszenvedték a büntetést, vagy ahová eljutottak az emigráció során, illetve ahol a nyughelyük (ma még) megtalálható, s mutassuk is be. Érjük el, próbáljuk meg elérni, hogy ezeket a helyeket a ma élők fontosnak tartsák határainkon innen és túl, ápolják, tartsák karban, és azzal tegyék gazdagabbá életüket, hogy „kötődnek” történelmünk e fontos, nemegyszer jogos büszkeségre is okot adó pillanataihoz.

Nagy öröm volt a cél elérését már munka közben látni. Amikor egy kis magyarországi falu elhanyagolt temetőjében rendbe tették a szabadságharcos honvéd nyughelyét, mert jönnek a tévések, amikor a temető vezetése megtisztította Kossuth emigrációs társa, Ihász Dániel sírját Torinóban, amikor hírül hozták, hogy egy honvéd tüzér – a forgatás során megtalált – kicsi, földbe süllyedt sírkövét kiemelték és rendbe tették Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben. Nagy élvezet volt Katonától, Csorba Lászlótól, Sárközi Mátyástól, Arató Györgytől, Bene Sándortól, Görföl Jenőtől, Hóvári Jánostól, Hermann Róberttől megismerni a részleteket, az ő – és számos lelkes társuk – segítségével megtalálni, megismerni a helyszíneket, az emlékhelyeket, s aztán együtt örülni annak, hogy újabb helyeken történt meg a helyreállítás, sőt új emlékjelek állítása is követte a feltárómunkát itthon és külföldön egyaránt.

Fontosnak tartom, tartjuk azt, hogy ma már emléktábla jelöli a házat Bagnidi Luccában, ahol „a vad gróf”, Teleki Sándor lakott, hogy Velencében pár éve tábla őrzi az egykori parancsmegtagadó császári hadnagy, majd a magyar légió parancsnoka, végül garibaldista ezredes, Winkler Lajos emlékét, s Rómában bronz mellszobrot kapott Türr István, akinek kackiás bajsza szinte minden nagyobb – mellékalakokkal is díszített – Garibaldi-emlékművön felismerhető, beazonosítható. Talán a magyar útikönyvekben is felhívják majd előbb-utóbb a turisták figyelmét arra, hogy az ő nevét hány helyen őrzi utcanév Itáliában, s Palermóban miért hívják a főutat Corso di Tukorynek, a kaszárnyát Caserma Tukorynek, s hol kereshető fel Tüköry Lajos síremléke a szicíliaiak nemzeti panteonjaként is megbecsült San Domenico-templomban?

Vajon tudja-e, aki Ausztriában eljut a virágdíszes, szépséges Kufsteinbe, hogy a ma már turistalátványosságként látogatható komor várbörtönben hány magyar hazafi raboskodott Kazinczy Ferenctől és Batsányi Jánostól Leövey Kláráig és Teleki Blankáig? Ráadásul még a szabadságharcban szabadcsapatot vezérlő Rózsa Sándor képe is ott a falon...

Vajon tudják-e nálunk, hogy Teleki Emmának (Blanka húgának) a férje az az Auguste de Gerando volt, aki igyekezett javítani a forradalmi magyar vezetés és a francia kormány közötti kapcsolatokat, olyannyira, hogy eljött fegyveresen is harcolni Magyarországra, és végül visszafelé útjában, a szászországi Drezdában végzett vele a betegség? Jó lenne, ha bekerülne a köztudatba, hogy a város katolikus temetőjében ma is ott áll háromszögű hasábra emlékeztető sírjele, amelyre március 15-én odaférne néhány szál magyar virág.

Bár idehaza nyilván mindig viták tárgya lesz a magyar forradalom és szabadságharc vezetőjének számos döntése, aligha vitatható, hogy Kossuth Lajos alakja az elmúlt másfél évszázadban a szabadságszerető magyar nép szimbólumává vált szerte a nagyvilágban. Szobrai, emléktáblái Sumentől Los Angelesig, Torinótól Algonáig (USA, Iowa állam, Kossuth megye!) köztiszteletnek örvendenek mindenütt, ahol őrzik emlékét. De vajon észreveszi-e a magyar turista, aki éppen a londoni Portobello Road régiségpiacára igyekszik, hogy az útja olyan ház mellett vezet el, amelyen (egy kék színű kerek zománctáblán) Kossuth ott-tartózkodását örökítette meg a londoni városvezetés? Van még mit dolgozni rajta, hogy a világcsodák mellett ezeket a gyöngyszemeket is észrevegye minden külföldet járó hazánkfia.

Kossuth olyan hatalmas formátumú egyéniség volt, hogy még a hiánya is történelmi üzenetet hordozott. A nyomdász Bucsánszky Alajos megbízta Gaál Lajost, hogy műhelye, az Ősz utca 20. ház (ma Szentkirályi utca 30., a Pázmány Egyetem egyik épülete) lépcsőházában fesse meg a magyarok őseit, királyait, fejedelmeit és az aradi tizenhármakat. A – hét vezérrel együtt – hetvennégy alakot ábrázoló, négy falat betöltő festményen egyetlenegy nem magyar ember (színben is eltérő) képe fedezhető fel. Az illető úr I. Abdul-Medzsid oszmán szultán, aki befogadta a Törökországba menekülő Kossuthot és kíséretét 1849-ben. A kormányzó ábrázolását ugyanis még nem engedélyezték 1873-ban, de a nyomdász és a festő nem engedett a ’48-ból: ezzel a gesztussal jelezték, hogy ott bizony Kossuth portréjának kellene lennie!

Fontos számomra Kézdivásárhely főterén Gábor Áron szobra, s a néhány óra alatt körüljárható távolságban a hős székely szülőhelye, múzeuma, a számára végzetes csata helyén a Kökös hídjának csonkjai, s a síremlék nemkülönben. A legemlékezetesebb kirándulások közé tartozik az is, amikor Miklósi Sikes Csabával felkerestük Petőfi Sándor sírját a domboldalon, Székelykeresztúr temetőjében. Jelképes sír az ott, ki is írták, nem titkolják ezt a tényt, de megállni egy kicsit csendben, emlékezni a költőre, éppen megfelel… A sors úgy hozta, hogy 1990-től családi-baráti körben is követhettem a mintát, amire az emlékhelyekről szóló, 1987 őszén elindított sorozatban buzdítottam a nézőket.

   
Kovács honvéd síremléke a Kissvábhegy oldalában
Kovács J. honvéd (a keresztnevét nem ismerjük, nem sikerült kinyomozni, lehet János, Jenő, József vagy akár Jakab is) síremléke a XII. kerületben, a Kissvábhegy oldalában áll. Feltételezésünk szerint Budavár ostrománál vesztette életét. A kő felirata szerint „1849 Meghalt a hazáért” „Emelte a Budapesti Polgári Lövész Egylet”. (Volt még egy hasonló sírhely Budán, közterületen: Schittenhelm Edéé az Alvinci úton. Az ő hamvait és síremlékét bevitték a Kerepesi úti temető ’48-as parcellájába, majd a lakossági igénynek engedve, kifaragtatták újra, s felállították az eredeti helyén – a másolatot. Ő az, akinek két síremléke van ma Magyarországon.) Mivel Kovács J. sírja – most már az egyetlen nem temetőben lévő ’48-as síremlék Budapesten – lakásunk közelében áll, kipucoltuk a bozótból, s azóta, idén már huszonnegyedszer ott köszöntöttük az ünnepet beszéddel, szavalattal, ahogy szokás, meg közös énekléssel is. Jövőre már negyedszázados lesz ez a „hagyomány”…

Ha egyszer elkezd az ember valamivel komolyabban foglalkozni, könnyen kerülhet a témához tartozó tárgyak vonzásába is. Elsőként Madarász Viktor képének ismert olajnyomatára tettem szert, amelyen Petőfi Sándor a segesvári csatamezőn a vérével írja a földre, hogy „Hazám”. Aztán jöttek további jól ismert reprodukciók, nyomatok, mint pl. Bellomy László „Talpra magyar” című festményéé, vagy „Tóth János képkiadó Budapest-Ujpesten” közreadott „A tizenhárom aradi vértanú” c. nyomata. Van olyan képem, amely Bem tábornokot és vezérkarát ábrázolja lovon a nagyszebeni csatában (Jan Styka és Vágó Pál körképének részlete), meg Jankó János nyomata is ott van az ebédlőasztal fölötti falon, amelyen Batthyány Lajost kísérik az Újépületből a vesztőhelyre. „Tulajdonos Posner Károly Lajos és fia Budapesten” áll „A magyar nemzet dicső vértanúi mártírhalálának 50. évfordulója alkalmára” megjelentetett lap alján, amelyen a vértanúkat népes környezetben, a kompozíció közepén babérkoszorút magasra tartó Patrona Hungariae mellett állva mutatja. Ezekkel a képekkel mindennap szembesülvén gyakran jut eszembe az is, hogy mindegyik abban a korszakban született, amikor a szabadságharcunkat vérbe fojtó I. Ferenc József osztrák császár volt Magyarország tisztelt és szeretett apostoli királya.

Furcsa dolog (lehet) történelmet csinálni, de utólag megítélni sem könnyű. Széchenyi és Kossuth 7 éven át vitatkoztak, míg aztán együttműködtek, s együtt vállaltak szerepet a szabadságharc első kormányának tagjaiként. A Klauzál Gábor Társaság folyamatosan gondozza a Batthyány-kormány miniszterének emlékét, emlékhelyeit. Klauzál kistétényi (budatétényi) rózsakertjéből való rózsatövet kaptam tőlük egyszer. Elültettem otthon, s tudom, ha költözni kell talán valamikor, viszem majd magammal. Valahányszor elmegyek mellette, virágzik éppen, vagy nem, Klauzálra és 1848-ra gondolok újra és újra.



Ráday Mihály
városvédő

2013. március



A fenti írás a Népszabadság - Hétvége melléklet, 2013. március 16-17. - LXXI.évf. 63.szám, 4. oldalán jelent meg.
A képek a szerző felvételei


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (282)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (26)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (97)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)