Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Kitűzöm a kokárdámat március 15-én

A nemzeti színekből készített kokárda már a XVIII. század végétől az olaszoknál is kedvelt nemzeti szimbólum. Francia mintára találták ki az emiliai és romagnai hazafiak, így a kezdőszín, a zöld van legbelül, majd jön a fehér és kívül a piros. Katona Tamás történész figyelt föl arra a kilencvenes években, hogy vigyázat: a magyarok is ugyanilyen kokárdát hordanak!


Honlapunkon is megtekinthető (és olvasható) az M1 műsorán 2009. március 15-én vetített, Ráday Mihály „Ez az Ő napja” című 1848/49-es portrésorozata, Klauzál Gábor emlékének szentelt része: Ez az Ő napja ... Klauzál Gábor

Az alábbi – ez év márciusi – írásában a szerző ismét megemlékezik Klauzál Gáborról.

A cikk kisképén Ráday Mihály kokárdája látható.

* * *




Kossuth kormányzó szobra New Yorkban

Terjeszteni is kezdte, kezdtük – többek között televíziós műsorunkban, az 1848/49-i magyar forradalom és szabadságharc emlékhelyeit 14 éven át bemutató sorozatban –, hogy itt az ideje kijavítani a „tévedést”! Egy alkalommal Bolognában láttam olyan kokárdákat kirakatban, plakáton, kabátgalléron, ahol a piros volt legbelül. Aztán ismét elém került Barabás Miklós ezerszer látott, gyönyörű litográfiája, ahol Vasvári Pál, a lelkes forradalmár és ifjú történelemtanár bizony az „olasz” kokárdát viseli a mellén.

Magyarok, olaszok, tévedünk mindnyájan? Lehet, de ma már nincs kedvem fölülbírálni Vasvárit, Petőfit, Jókait a kokárdaviselésben: ami jó volt nekik, bizonyára jó lesz nekünk, mai magyaroknak is. Bár megvan a sorrendje a színeknek, nyilván nem ez volt a döntő sem akkor, se manapság. Mindkét sorrend jó, ha vele a kokárdaviselés nemes szokását fönntartjuk nemzeti hagyományaink sorában.

Megtanultam hozzáértő történészektől, hogy Teleki László jót akart, amikor párizsi emigrációjából Magyarországra hívta a lengyel hadvezért, Henryk Dembinskit, hiszen lehetett volna olyan szerencsénk vele is, mint Józef Bem tábornokkal volt. Sajnos nem így történt, ám Dembinski vereségei nem változtatnak azon, hogy „velünk volt” a vérzivatar idején. Nem miatta győzött az orosz-osztrák túlerő, így nem kereszteljük át a Dembinszky utcát, s örülünk utólag is, milyen sok nagyszerű lengyel küzdött együtt a magyar katonákkal a véres csatamezőn. És nem csak ott adták meg az árát: jó páran közülük a bitófán vagy a kivégzőosztag sortüzében fizették meg a magyarbarátságot.

A 48-as nemzedék erényeit bálványozó lelkesedésem és a hibái iránti megbocsátó elfogultságom még középiskolás koromból ered, amikor szüleimtől megkaptam Gracza György Az 1848–49-i magyar szabadságharcz története című, gyönyörű kiállítású, ötkötetes történelmi albumsorozatát. A Rákóczi Gimnázium történelemtanára, Tamásiné minden óráján lehetővé tette, hogy aki valamely tárgyalt történelmi időszakkal kapcsolatban mondana valami kiegészítést saját olvasmányélményei alapján, az óra elején szót kaphat, s ráadásul egy ötöst is, külön. Amikor a szabadságharc korszakához értünk, arattam is rendesen…

Hogyan lehetne elérni, hogy mindenkinek legyen valami kötődése a korhoz, s ne érezze unalmasnak, nyűgnek március 15-e ünnepét? Ha az ember a közszolgálati televíziózásban dolgozik, önként kínálkozik a lehetőség: meg kellene talán próbálni közelebb hozni a nézők sokaságához az akkori sorsfordító eseményeket, és a szereplőket is, politikusokat, katonákat, művészeket, akik annak a korszaknak hősei és áldozatai voltak. Keressük hát fel azokat a helyszíneket, ahol születtek, éltek, buzdítottak, harcoltak, ahol győztek vagy elestek, ahonnan megszöktek, vagy ahol elszenvedték a büntetést, vagy ahová eljutottak az emigráció során, illetve ahol a nyughelyük (ma még) megtalálható, s mutassuk is be. Érjük el, próbáljuk meg elérni, hogy ezeket a helyeket a ma élők fontosnak tartsák határainkon innen és túl, ápolják, tartsák karban, és azzal tegyék gazdagabbá életüket, hogy „kötődnek” történelmünk e fontos, nemegyszer jogos büszkeségre is okot adó pillanataihoz.

Nagy öröm volt a cél elérését már munka közben látni. Amikor egy kis magyarországi falu elhanyagolt temetőjében rendbe tették a szabadságharcos honvéd nyughelyét, mert jönnek a tévések, amikor a temető vezetése megtisztította Kossuth emigrációs társa, Ihász Dániel sírját Torinóban, amikor hírül hozták, hogy egy honvéd tüzér – a forgatás során megtalált – kicsi, földbe süllyedt sírkövét kiemelték és rendbe tették Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben. Nagy élvezet volt Katonától, Csorba Lászlótól, Sárközi Mátyástól, Arató Györgytől, Bene Sándortól, Görföl Jenőtől, Hóvári Jánostól, Hermann Róberttől megismerni a részleteket, az ő – és számos lelkes társuk – segítségével megtalálni, megismerni a helyszíneket, az emlékhelyeket, s aztán együtt örülni annak, hogy újabb helyeken történt meg a helyreállítás, sőt új emlékjelek állítása is követte a feltárómunkát itthon és külföldön egyaránt.

Fontosnak tartom, tartjuk azt, hogy ma már emléktábla jelöli a házat Bagnidi Luccában, ahol „a vad gróf”, Teleki Sándor lakott, hogy Velencében pár éve tábla őrzi az egykori parancsmegtagadó császári hadnagy, majd a magyar légió parancsnoka, végül garibaldista ezredes, Winkler Lajos emlékét, s Rómában bronz mellszobrot kapott Türr István, akinek kackiás bajsza szinte minden nagyobb – mellékalakokkal is díszített – Garibaldi-emlékművön felismerhető, beazonosítható. Talán a magyar útikönyvekben is felhívják majd előbb-utóbb a turisták figyelmét arra, hogy az ő nevét hány helyen őrzi utcanév Itáliában, s Palermóban miért hívják a főutat Corso di Tukorynek, a kaszárnyát Caserma Tukorynek, s hol kereshető fel Tüköry Lajos síremléke a szicíliaiak nemzeti panteonjaként is megbecsült San Domenico-templomban?

Vajon tudja-e, aki Ausztriában eljut a virágdíszes, szépséges Kufsteinbe, hogy a ma már turistalátványosságként látogatható komor várbörtönben hány magyar hazafi raboskodott Kazinczy Ferenctől és Batsányi Jánostól Leövey Kláráig és Teleki Blankáig? Ráadásul még a szabadságharcban szabadcsapatot vezérlő Rózsa Sándor képe is ott a falon...

Vajon tudják-e nálunk, hogy Teleki Emmának (Blanka húgának) a férje az az Auguste de Gerando volt, aki igyekezett javítani a forradalmi magyar vezetés és a francia kormány közötti kapcsolatokat, olyannyira, hogy eljött fegyveresen is harcolni Magyarországra, és végül visszafelé útjában, a szászországi Drezdában végzett vele a betegség? Jó lenne, ha bekerülne a köztudatba, hogy a város katolikus temetőjében ma is ott áll háromszögű hasábra emlékeztető sírjele, amelyre március 15-én odaférne néhány szál magyar virág.

Bár idehaza nyilván mindig viták tárgya lesz a magyar forradalom és szabadságharc vezetőjének számos döntése, aligha vitatható, hogy Kossuth Lajos alakja az elmúlt másfél évszázadban a szabadságszerető magyar nép szimbólumává vált szerte a nagyvilágban. Szobrai, emléktáblái Sumentől Los Angelesig, Torinótól Algonáig (USA, Iowa állam, Kossuth megye!) köztiszteletnek örvendenek mindenütt, ahol őrzik emlékét. De vajon észreveszi-e a magyar turista, aki éppen a londoni Portobello Road régiségpiacára igyekszik, hogy az útja olyan ház mellett vezet el, amelyen (egy kék színű kerek zománctáblán) Kossuth ott-tartózkodását örökítette meg a londoni városvezetés? Van még mit dolgozni rajta, hogy a világcsodák mellett ezeket a gyöngyszemeket is észrevegye minden külföldet járó hazánkfia.

Kossuth olyan hatalmas formátumú egyéniség volt, hogy még a hiánya is történelmi üzenetet hordozott. A nyomdász Bucsánszky Alajos megbízta Gaál Lajost, hogy műhelye, az Ősz utca 20. ház (ma Szentkirályi utca 30., a Pázmány Egyetem egyik épülete) lépcsőházában fesse meg a magyarok őseit, királyait, fejedelmeit és az aradi tizenhármakat. A – hét vezérrel együtt – hetvennégy alakot ábrázoló, négy falat betöltő festményen egyetlenegy nem magyar ember (színben is eltérő) képe fedezhető fel. Az illető úr I. Abdul-Medzsid oszmán szultán, aki befogadta a Törökországba menekülő Kossuthot és kíséretét 1849-ben. A kormányzó ábrázolását ugyanis még nem engedélyezték 1873-ban, de a nyomdász és a festő nem engedett a ’48-ból: ezzel a gesztussal jelezték, hogy ott bizony Kossuth portréjának kellene lennie!

Fontos számomra Kézdivásárhely főterén Gábor Áron szobra, s a néhány óra alatt körüljárható távolságban a hős székely szülőhelye, múzeuma, a számára végzetes csata helyén a Kökös hídjának csonkjai, s a síremlék nemkülönben. A legemlékezetesebb kirándulások közé tartozik az is, amikor Miklósi Sikes Csabával felkerestük Petőfi Sándor sírját a domboldalon, Székelykeresztúr temetőjében. Jelképes sír az ott, ki is írták, nem titkolják ezt a tényt, de megállni egy kicsit csendben, emlékezni a költőre, éppen megfelel… A sors úgy hozta, hogy 1990-től családi-baráti körben is követhettem a mintát, amire az emlékhelyekről szóló, 1987 őszén elindított sorozatban buzdítottam a nézőket.

   
Kovács honvéd síremléke a Kissvábhegy oldalában
Kovács J. honvéd (a keresztnevét nem ismerjük, nem sikerült kinyomozni, lehet János, Jenő, József vagy akár Jakab is) síremléke a XII. kerületben, a Kissvábhegy oldalában áll. Feltételezésünk szerint Budavár ostrománál vesztette életét. A kő felirata szerint „1849 Meghalt a hazáért” „Emelte a Budapesti Polgári Lövész Egylet”. (Volt még egy hasonló sírhely Budán, közterületen: Schittenhelm Edéé az Alvinci úton. Az ő hamvait és síremlékét bevitték a Kerepesi úti temető ’48-as parcellájába, majd a lakossági igénynek engedve, kifaragtatták újra, s felállították az eredeti helyén – a másolatot. Ő az, akinek két síremléke van ma Magyarországon.) Mivel Kovács J. sírja – most már az egyetlen nem temetőben lévő ’48-as síremlék Budapesten – lakásunk közelében áll, kipucoltuk a bozótból, s azóta, idén már huszonnegyedszer ott köszöntöttük az ünnepet beszéddel, szavalattal, ahogy szokás, meg közös énekléssel is. Jövőre már negyedszázados lesz ez a „hagyomány”…

Ha egyszer elkezd az ember valamivel komolyabban foglalkozni, könnyen kerülhet a témához tartozó tárgyak vonzásába is. Elsőként Madarász Viktor képének ismert olajnyomatára tettem szert, amelyen Petőfi Sándor a segesvári csatamezőn a vérével írja a földre, hogy „Hazám”. Aztán jöttek további jól ismert reprodukciók, nyomatok, mint pl. Bellomy László „Talpra magyar” című festményéé, vagy „Tóth János képkiadó Budapest-Ujpesten” közreadott „A tizenhárom aradi vértanú” c. nyomata. Van olyan képem, amely Bem tábornokot és vezérkarát ábrázolja lovon a nagyszebeni csatában (Jan Styka és Vágó Pál körképének részlete), meg Jankó János nyomata is ott van az ebédlőasztal fölötti falon, amelyen Batthyány Lajost kísérik az Újépületből a vesztőhelyre. „Tulajdonos Posner Károly Lajos és fia Budapesten” áll „A magyar nemzet dicső vértanúi mártírhalálának 50. évfordulója alkalmára” megjelentetett lap alján, amelyen a vértanúkat népes környezetben, a kompozíció közepén babérkoszorút magasra tartó Patrona Hungariae mellett állva mutatja. Ezekkel a képekkel mindennap szembesülvén gyakran jut eszembe az is, hogy mindegyik abban a korszakban született, amikor a szabadságharcunkat vérbe fojtó I. Ferenc József osztrák császár volt Magyarország tisztelt és szeretett apostoli királya.

Furcsa dolog (lehet) történelmet csinálni, de utólag megítélni sem könnyű. Széchenyi és Kossuth 7 éven át vitatkoztak, míg aztán együttműködtek, s együtt vállaltak szerepet a szabadságharc első kormányának tagjaiként. A Klauzál Gábor Társaság folyamatosan gondozza a Batthyány-kormány miniszterének emlékét, emlékhelyeit. Klauzál kistétényi (budatétényi) rózsakertjéből való rózsatövet kaptam tőlük egyszer. Elültettem otthon, s tudom, ha költözni kell talán valamikor, viszem majd magammal. Valahányszor elmegyek mellette, virágzik éppen, vagy nem, Klauzálra és 1848-ra gondolok újra és újra.



Ráday Mihály
városvédő

2013. március



A fenti írás a Népszabadság - Hétvége melléklet, 2013. március 16-17. - LXXI.évf. 63.szám, 4. oldalán jelent meg.
A képek a szerző felvételei


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2018. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (15)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. év médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)



1848/49 (47)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (28)
Díszpolgárok (18)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (117)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (39)
Wolf-kripta (21)