Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Jelkép egy nap alatt: a kokárda

Egyetlenegy olyan nemzeti jelvényünk van, ami egy konkrét naphoz kapcsolódik, és már ugyanaznap jelképpé vált: a kokárda. Cs. Kottra Györgyi vexillológus (zászlókutató) felkérésünkre készült írása a szalagrózsa (kokárda) kultúrtörténetéről.




A kultúrákra, nemzetekre jellemző közmegegyezéses jelek, jelképek kialakulása hosszú folyamat. Jelentésükhöz generációk adnak hozzá és vesznek el, értelmezésük gyakran módosul, esetleg el-halványodik, és már csak mintegy rutinból maradnak használatban. Így van ez a magyarság jelképeivel is. A címer, a nemzeti színek vagy a korona tisztelete százados fejlődés eredménye. Egyetlenegy olyan nemzeti jelvényünk van, ami egy konkrét naphoz kapcsolódik, és már ugyanaznap jelképpé vált: a kokárda.

A kokárda, a „kakastaréj” eredetét számos, kultúránkra jellemző szimbóluméhoz hasonlóan, a középkorban, a lovagvilágban kell keresnünk. A lovagi tornán részt vevő urak szerelmük tárgyává választott hölgyük szalagját tűzték lándzsájukra, vagy sisakjukra. Ezek a színes szalagok a lovagok megkülönböztető jelévé váltak. Később, a már állandóvá váló francia haderő katonái alakulatukat avval is megkülönböztették a többitől, azaz „identifikálták,” hogy kalpagjukra a tulajdonos által, vagy a maguk választotta színekből összeállított tolldíszt, majd a tollat felváltó szalagcsokrot kötöttek. Ez utóbbit gyakran rózsa, azaz rozetta formájúra készítették. Ez volt a kokárda első megjelenése.

A nem túl nagy méretű megkülönböztető jel igazi karrierjét a nagy francia forradalomtól számíthatjuk. A párizsi forradalmárok a város kék-vörös színéből formált rozettát tűztek magukra, amihez aztán a királyság, a Bourbonok fehér színét is hozzácsatolták. Az így megszületett kék-fehér-vörös kokárdát még a király, XVI. Lajos is kitűzte. Kitűzte mindenki, nehogy ellenforradalmárnak tartsák. De ahogy Capet Lajost sem mentette meg a vérpadtól a kokárda, úgy a többieket sem. A terror logikája szerint leginkább az lett gyanús, aki túlontúl hangsúlyozta forradalmi érzéseit. Ennek ellenére a kokárda maradt, sőt! Buonaparte tábornok, majd később Napóleon császár híres háromszögletű kalapján mindig ott ékeskedett, akárcsak a régi gárda katonáinak fejfedőjén. A francia forradalmi háborúk, majd később Napóleon csapatai a forradalom eszméjével együtt mindenhol megismertették, ahol jártak. A kokárdákat mindig a születő nemzetállamok színeiből állították össze, így válhatott a haladás, a forradalmiság jelképévé Európa-szerte, a polgári átalakulást szorgalmazók, a Szent Szövetség rendszerét ellenzők szemében. Ellenfeleiknek pedig a rebellió, a terror jelévé.

   

A magyar nemzeti színek igen régiek. Ha figyelembe vesszük, hogy a tricolor pannonicus, azaz a három magyar szín már a XVI. század végétől ismert és használt, régebbi, mint a francia színek. Ekkor, a koronázások dekorációjában jelenik meg, majd a XVII. és XVIII. században már zászló-ábrázolásokat is találunk, igaz, hogy kétszeresen összetéve, esetleges sorrendben használt színekkel. Ma is létező nemzeti zászlónk a francia forradalom következménye. A trikolórt, mint zászlótípust, a gallok földjén alkották meg, onnan terjedt el a kontinensen. Nálunk először 1801-ből adatolható egy zászlószalagon. A napóleoni háborúk végére, a már említett francia hatásra, a magyar trikolór használata gyorsan elterjedt. Bár nem hivatalosan, de félhivatalosan használják, mintegy a nemzeti érzés kifejezésére. Jellemző, hogy már a Lánchíd alapkőletételénél nemzetiszínű rozettából indultak ki a nemzetiszínű drapériák. Ez a díszítési mód máig népszerű Franciaországban és az Egyesült Államokban is. Az utolsó, 1847-es diétán már mindenütt ott lengtek a piros-fehér-zöld zászlók. Mire elérkezett 1848. március 15-e a nemzeti zászló már készen állt. Csak egy pillanat kellett, hogy megszülessen a hivatalos trikolór is.

  

Március idusán eljön ez a pillanat. Ekkor már mindenki hallott a bécsi forradalomról és arról, hogy a felkelt bécsiek fehér kokárdát hordanak. A fekete-sárga császári szín volt, a vörös-arany-fekete színek és kokárda pedig a nagynémet egységet jelképezte, ezért használták a fehéret. A történelmi hagyomány szerint Szendrey Júlia készítette az első kokárdát Petőfinek. Akár így történt, akár már korábban, Pozsonyban is használták, 1848. március 15. estéjére az egész város kokárdát hordott. Ez volt a rőfösök nagy napja. Minden szalagjukat fölvásárolták a sebtiben kokárdát készítők. Amikor pedig a Nemzeti Színház színpadán Laborfalvi Róza művésznő a saját kokárdáját tűzte az ifjú Jókai Móric kebelére, ez nem csak egy nagy szerelem kezdetét és a Jókait Petőfihez fűző nagy barátság végét jelezte. Megszületett a forradalom jelképe.

   
   

A kokárdaviselés, a nemzeti színek használatával párhuzamosan, rohamosan terjedt. Hölgyek, és mindig hölgyek készítették és adták férjüknek, apjuknak, fiaiknak, szerelmüknek. Számos formáját ismerték: a klasszikus változatot, a farkincás rozettát, vagy a rozettát, közepén a magyar címerrel, Kossuth Lajos arcképével, az 1848-as évszámmal. Használtak egyszerű és dupla, sőt tripla szalagcsokrot, úgynevezett rakott kokárdát. Készült sima, függőleges kivitelben, és volt nyakkendő-forma. Mindenki olyan alakot választott, amilyet akart, és olyan anyagból, ami a keze ügyébe került. Készült vászonból, selyemből, bársonyból, gyöngyből. Volt kicsi és nagy, parádés és egyszerű. Akármilyen is volt, mindig polgári, civil jel maradt.

     

A nemzetőrség, amíg nem volt egyenruhája, nemzetiszín karszalagot hordott. A katonaság pedig swarzgelb sapkarózsáját cserélte nemzetiszínűre.
Azért a honvédség sem maradt kokárda nélkül. Több zászlószalag szalagcsokra kokárdát formáz, a 33. honvéd zászlóalj híres branyiszkói szalagján pedig igazi kokárda díszíti a szalagcsokrot.

  

A kokárda jelképpé válására mi sem jellemző jobban, mint az, hogy 1849-ben, az osztrák kézen lévő területeken is, a márciusi évfordulón, ha csak magánkörben is, de viselték.
A szabadságharc leverése után egy darabig a szigorúan tiltott jelképek közé került, majd az enyhüléssel lassan-lassan besorolt 48 szent jelei közé.
A történelem azonban úgy hozta, hogy ez a jelkép újra, meg újra előkerüljön. Ahányszor a haladásért vagy idegen hatalom ellen kellett fellépni a márciusi forradalom eszmeisége jegyében, mindig felbukkant. A harmincas évek nagy, nácizmus elleni tüntetésein ugyanúgy, mint a Szovjetunióban szerveződő partizáncsapatok jelképeként.

     

A második világháború után a kokárda nagy pillanata a centenárium éve volt. 1948-ban még kokárda volt mindenkin, rozettás drapéria mindenhol. 1950-re mindez eltűnt. Maradt az iskolai ünnepségekre és egyéni jelként, ha valaki merte és akarta viselni. Az 1970-es évek elejének diák-megmozdulásai ismét előtérbe helyezték a kokárdát. A diákság túlméretezett kokárdái, karszalagjai, vállövei igencsak szálkák voltak a kurzus szemében. A hatalom válasza a „megfigyelők” felszerelése volt a nevetség tárgyává váló egyenkokárdákkal.

Szerencsére a rendszerváltozás meghozta a kokárda „felszabadulását” is, ám megjelent egy új kérdés, és heves viták tárgya lett: milyen voltaképpen a magyar kokárda? Magyar-e a kokárda, amit hordunk? Vagy talán olasz?
A klasszikus magyar kokárda kívülről befelé piros-fehér-zöld. Ez azonban heraldikailag helytelen. A magyar zászló első színe a piros (vörös). Az első színnek pedig a jel közepén a helye. Hiperkorrektül a mi kokárdánknak, kívülről kezdve, zöld-fehér-vörösnek kellene/illene lennie.

        

De! A kokárda „megszületése” pillanatában is piros-fehér-zöldre készítették a rozettát. Igen csekély a fordított állású darabok száma. Soha senki, még a XIX. század végének kákán is csomót kereső heraldikusai sem kötöttek bele 48 jelképének színsorrendjébe. Így mi se tegyünk másként.
Aki úgy akarja, hordja a „klasszikus” változatot, aki akarja, viselje a javított formát. Ha nem tud magával megegyezni, válassza a szalagcsokrot. A lényeg az, hogy viselje március 15-én a forradalom egyetlen nap alatt megszületett jelképét.



Cs. Kottra Györgyi
főmuzeológus, vexillológus
Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Tárgyi Gyűjteményi Osztály
gyűjteményvezető

2011. november

A képeket válogatta (részben a szerző képeinek felhasználásával) Hódi Szabolcs.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (12)
Egyesületi élet (282)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (49)
Emlékév média-megjelenések (0)
Emlékév programnaptár (1)



1848/49 (40)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (26)
Díszpolgárok (16)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (97)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)