Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Március 15-e aktualitása

A Klauzál-villánál megtartott március 15-i megemlékezésünkön 2011. március 13-án dr. Závodszky Géza történész által elmondott ünnepi beszédnek az előadó által honlapunk számára elküldött rövidített változata.



Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!


Elfogódva állok Klauzál Gábor emléktáblája előtt, és köszönöm az emlékét ápoló társaságnak, hogy a magyar forradalom évfordulóján erre alkalmat kaptam.
1848 fénylő évszám, a negyvennyolcasság fénylő hagyomány. Fénye, bizakodva mondom, a XXI. század elejére sem halványul. Csillaga március 15-én újra és újra kigyúl a régi pesti Belváros házsorai között.


Klauzál Gábor pályafutása, valamint szerepvállalása a márciusi napokban jó alkalom arra, hogy elmondjuk: március idusa mind a reformkor politikai küzdelmeit, a szellemi–anyagi építkezést, mind az azt betetőző 48-as forradalmi lendületet és a szabadságharcot, az alkotmányos függetlenség fegyveres védelmét fölidézi. Ez táplálja jelképi erejét. S a vidékiességből éppen csak kiemelkedő Pest az európai színterek kölcsönhatásában egyetemes történeti jelentőségű szerepet kap.

Klauzál több mint két évtizedet felölelő reformkori munkásságának áttekintésére ezúttal nincs idő. De mondjuk ki, hogy politikai súlya, jelentősége személyét – 1848 előtt – Deák Ferenc mellé emeli. Különösen igaz ez 1843/44-ben, amikor Deák

távollétében az országgyűlés alsótábláján az ellenzéki vezér szerepét is vállalta. Amint a kortárs történetíró, Horváth Mihály írja: „[Klauzál] 1832 óta egyike volt legünnepeltebb szónokainknak; kit ernyedetlen munkássága, a kérdések tökéletes, kimerítő ismerete, s a tekintély, melyet már a múlt országgyűléseken vívott ki magának, miszerint a közvélemény őt mindjárt Deák után sorozta, valóban […] legalkalmasabbá tették a vezérletre. Feddhetetlen, tiszta jelleme, nem kevésbé nyilvános, mint magános életében köztisztelete; nagy hatású szónoklata […] oly népszerűséget szerzett nevének, hogy ritkán szólott a nélkül, hogy tapsvihar ne követte volna beszédét.”
Megyei közgyűlési és országgyűlési beszédei a polgári átalakulás teljes programját tartalmazzák. Kardinális kérdésekben, a vita hevében az éles hangütéstől sem riadt vissza. Az úrbéri kérdés vitájában például (1834 novemberében), a jobbágy személy- és vagyonbiztonságát javító VIII. cikkelyt védelmezve a kormány tanácsosait arra figyelmeztette, hogy oly jogokat vitatnak, amelyekkel már a jamaikai rabszolgák is rendelkeznek, s amelyekkel „a muszka cár a besszarábiai jobbágyokat 1834-ben felruházta”. Mint Deák, Klauzál is ahhoz a szabadelvű centrumhoz tartozott, amelynek első számú vezetői 1847-től Batthyány Lajos és Kossuth Lajos.

Idézzük föl tehát a politikai küzdelmek betetőzésének, március idusának, tágabban: 1848 tavaszának színtereit! A főszereplők között, és éppen a forradalmi Pesten megtaláljuk Klauzál Gábort.
Szabad György szívesen alkalmazta előadásaiban a következő találó képet: Ha valaki az 1840-es években postakocsiba ült és valamelyik nagy nyugat-európai központtól kelet felé indult, azt tapasztalta, hogy egyre távolabb esnek egymástól a zsugorodó városok, egyre kisebbek, szegényesebbek a falusi házak, egyre rosszabbak az utak. De nemcsak a gazdaság, a városiasodás szempontjából osztályozhatjuk a korabeli Európa térségeit vagy országait. Anglia, Franciaország és Belgium például alkotmányosan kormányozott ország. Poroszországot vagy a Habsburg Birodalmat a „modern” bürokrácia segítségével, de abszolutisztikus eszközökkel irányítják. Az orosz cár hatalma a keleti despotákéval vetekszik, hogy a gyorsan hanyatló török birodalom urát, a szultánt ne is említsük. A viszonylag kicsi kontinens, Európa tehát – akárcsak ma – igen változatos és sokszínű.

Európa – teljességében, földrajzi határai között értve – a XIX. század első felére mégis egységes egész, a bonyolult gazdasági összefüggéseken, a kényes katonai-hatalmi egyensúlyon túl az eszmék áramlása, a politikai gondolkodás tartalma, a fölvetett kérdések és az azokra adott negatív vagy pozitív válaszok tekintetében is. Ne feledkezzünk meg róla: a felvilágosodás az első olyan európai gyökerű kulturális és eszmeáramlat, amely átlépi a latin kereszténység középkorban rögzült határait.
A felvilágosodás táplálta szabadságfogalom elég általános ahhoz, hogy a lengyel nemesifjak és a francia barikádharcosok közösséget érezzenek egymással. Már 1830-ban az ösztönzi a varsói katonai akadémia hallgatóit az orosz kormányzó, Konsztantyin nagyherceg palotájának megszállására, hogy olyan hír járja: az orosz hadsereg a Bourbon királyt elűző Franciaország ellen készül. Ez a szabadságélmény elég erős ahhoz, hogy a nagynémet nacionalistákat a magyar szabadságharc birtokos nemes és paraszti katonáival egy zászló alá vigye. A magyar–lengyel–olasz sorsközösség a 48-as ifjúság számára úgyszólván közhely.
A kortárs politikai gondolkodók természetesen eligazodtak az egyéni szabadságjogok, a szólás- és gondolatszabadság, a személy-és vagyonbiztonság, másfelől a kollektív jogok, az
alkotmányos hatalomgyakorlás vagy a nemzetiség ápolása, a nemzeti önrendelkezés joga között. Utóbbit sajátos elvont nyelvezettel már az amerikai FüggetlenségiNyilatkozat tartalmazza.

A párizsi februári forradalom meghatározó jelentősége 1848-ban nyilvánvaló. A nagy színjáték azonban nem ott kezdődött, nem ott fejeződött be, s a negyvennyolcasság szempontjából talán nem is Párizs a legjellemzőbb színtere. A februári forradalom az abszolutizmus, a zsarnokság változatosan szervezett európai erőinek túlsúlyát szüntette meg. Semlegesítette Oroszországot, enyhült a lélektani nyomás, amelyet a hol szeszélyesnek, hol brutálisnak mutatkozó északi kolosszus puszta léte okozott. A kényszerű szűkszavúságból fakadó némi egyszerűsítéssel azt a merész megállapítást teszem, hogy 1848 forradalmainak legfontosabb, legjellegzetesebb terepe Közép-Európa, lényegében a Habsburgok dunai birodalma, s azon belül Magyarországnak inkább kezdeményező, mint követő szerepe van.

A Habsburg Birodalom kulturális szempontból hagyományosan a Nyugathoz kötődött, de társadalma rendi jellegű maradt, és szélesen értelmezett felségjogok, a sérthetetlen uralkodói tekintély nevében kormányozták. Mindehhez – Metternichhel szólva

– a Monarchia öreg épülete mégiscsak huzatos volt: a magyar rendi alkotmányt nem sikerült fölszámolni. „A bitorlott reputatiók ideje lejárt, s ész a hatalom, ész a tudomány, mely privilégiumot nem ismer” – írta a magyar Kossuth Lajos, 1848 Európájának valószínűleg legismertebb és legelismertebb vezéregyéniség még 1841-ben, a Pesti Hírlapban. Nem lehet többé tekintélyt, hatalmat, politikai szerepet a születés jogán igényelni, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet ezután nem jelölheti ki a végzet, annak alapja a teljesítmény lesz. A Habsburg Birodalomban azonban 1848-ig még nem ment végbe ez az átalakulás.

A másik körülmény, amelyre föl kell hívni a figyelmet: a Habsburgok dinasztikus hatalma sok száz éve fönnállott történelmi határokat, nyelvek, kultúrák, világvallások határait lépte át, szétszakítva az egymáshoz tartozókat, és összezárva azokat, akik között érzelmi kapcsolat nem volt. A Habsburg Birodalom más-más módon, de puszta létével keresztezte a nagy energiákat termelő, energiákat fölszabadító olasz, német, lengyel és magyar nemzeti törekvéseket.
A Habsburg Birodalom sebezhetőségét bizonyítja, hogy a szicíliai Palermóban 1848. január 12-én kirobbant fölkelés, amely arra kényszerítette II. Ferdinánd nápolyi királyt, hogy az 1820-ban kinyilvánított, majd megsemmisített alkotmányt ismételt életbe léptesse, a Monarchián belül azonnal visszafordíthatatlan folyamatokat indított meg. Lombardiában egyébként, ahol a dohánymonopólium bevezetése miatt már 1847 végén zavargások voltak, 1848 februárjában ostromállapotot hirdettek.

A változások előérzetével várakozó Európában az itáliai események nem keltettek különösebb visszhangot. Annál inkább a rendi alkotmányos keretek között politizáló magyar reformellenzék körében. Az itáliai feszültség alkalmat adott Kossuth és elvbarátai számára arra, hogy az úrbéri viszonyok megszüntetésének és a nemzeti érdekek egyesítésének megfeneklett ügyét a zátonyról lesegítsék. Pozsonyban már február 24-én sokan tudni vélték, hogy Kossuth és Batthyány új dolgokra készülnek.
Másnap délután az ellenzéki követek magántanácskozásán Kossuth indítványozta, hogy a magyar országgyűlés feliratban kérjen alkotmányt mind a Lombard–Velencei Királyság, mind az osztrák örökös tartományok számára. Egyszersmind kérje, hogy az Itáliában állomásozó magyar ezredeket az uralkodó vezényeltesse haza. Tehát (ekkor még) nem az önálló magyar honvédelem megteremtésének céljára, hanem kimondva azért, mert nincsen rájuk szükség; kimondatlanul pedig azért, hogy ne használjanak föl magyar katonaságot más nemzetek alkotmányos törekvéseinek elfojtására. Szó sincs forradalomról, s talán a gondolata sem merült föl. A cél: a béke megőrzése – érvelt Kossuth.

A több napig tartó titkos megbeszéléseken Kossuth elképzelése végül az ellenzéki politikusok körében is kisebbségben maradt. Egyedül Madarász László támogatta feltétel nélkül. Érdekes, de a több évtizedre visszamenő előzmények ismeretében talán nem meglepő: az ellenzéki követek legfőbb érve Kossuth javaslataival szemben az volt, hogy az alkotmányos válság pénzügyi válsághoz vezethet, és a magyar birtokosoknak ugyanolyan krízist kell elszenvedniük, mint 1811-ben vagy 1816-ban. A papírpénz értéke, valamint az osztrák állam-papírok árfolyama február végén valóban esni kezdett.

Ez volt az a pillanat, amikor a párizsi események, pontosabban a Párizsban kitört forradalom hírei befolyást gyakoroltak Magyar Királyság és az Osztrák Császárság történetére. (Az osztrák örökös császárságot 1804-ben deklarálták, de Magyarország elismerten nem volt a része.) Amikor március 1-jén Pozsonyba is megérkezett a hír, Kossuthot már nem lehetett

a – jelzett tartalmú – felirati javaslat beterjesztésétől visszatartani. Az eddig mondottak magyarázzák, hogy miért Balogh Kornélnak, Győr megye konzervatív követének az uralkodótól a papírpénz jövőjét illetően megnyugtatást kérő rövid fölszólalása adott Kossuthnak alkalmat arra, hogy nevezetes beszédét március 3-án elmondja.
A tankönyvi tömörítésű összefoglalások, amelyek Kossuth beszédéből a közterhekben osztozkodás, az „úrbéri viszonyokbóli kibontakozás kármentesítéssel”, a kollegiális kormány-rendszer „magyar felelős minisztériummá alakítása” kifejezéseket idézik, azt a benyomást keltik, mintha a beszéd a márciusi forradalmi programot tartalmazná, s március idusa csupán a végrehajtáshoz szükséges lendületet tette volna hozzá. A folyamat rövidre zárása március 3-a és március 15-e között pontosan annak a sajátos, egymást erősítő kölcsönös hatásnak a kiiktatását jelentené, amely a megváltozott európai erőtérben Pozsony, Bécs és Pest között működött.

A felirati javaslatnak az átalakulást érintő része nem több, mint azon reformjavaslatok összefoglalása és haladéktalan megvalósításának követelése, amelyeket az alsótábla elvben már elfogadott. A közteherviselés itt még nem általános, hanem a háziadóra és az újonnan fölállítandó országos pénztárra vonatkozik. A kármentesítés tartalma, módja sem részletezett, nem esik szó arról, hogy a megváltást az állam részben vagy egészében magára vállalná.
A független minisztérium igénye már a „pénz- és értékviszonyok”-at érintő bevezető mondatokban fölbukkan: „önálló magyar financz ministeriumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénz viszonyainkat végtelen zavarokba bonyolíthatja”. A törés azonban épp a független, felelős kormány ügyében a legnagyobb, amit a kortársak is azonnal érzékeltek, s többnyire értettek is. Kossuth a viszonylagos egyetértés megőrzése érdekében a független kormány eszméjének világos kifejtését követően hirtelen fordulattal kompromisszumos javaslatot tett: az uralkodó a helytartótanács tagjaiként küldjön biztosokat, akik a meghozandó törvények végrehajtásáért személyesen felelősek lesznek.

Március 14-én, a kerületi ülésben elmondott beszédében Kossuth fölidézte, miként javasolta már március 2-án (lakásán tartott magántanácskozáson), hogy „hogy őfelsége a körülmények sürgetősége tekintetéből rögtön felelős ministereket küldjön ide”, de egy követ fölhívta a figyelmet arra, hogy a helytartótanácsról hatályos törvény van, s ha a törvényességet be akarjuk tartani, a javaslatot valamilyen módon a törvényhez kell igazítani. (A követ Széchenyi volt.)
A felirati javaslat azonnali, megerősítő visszhangot az első, az eredeti eszmével nyert, mely szerint a békének, a birodalom egységének, a dinasztia jövőjének biztosítékát a „nemzetiség respektálása” mellett „csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg”. A pozsonyi országgyűlés tevékenysége, a diéta megnyitásától, 1847 novemberétől élénk figyelmet váltott ki és számottevő hatást gyakorolt Bécsben. Kossuth beszédét azonnal párhuzamosan

 

több változatban is németre fordították, kinyomtatták és terjesztették. A terjesztésben szerepet játszott az 1842-ben alakult Juridisch-Politische Leseverein (Jogi-Politikai Olvasóegylet) és az Aula, a bécsi egyetem diáksága. Megvoltak a személyes kapcsolatok is. Kászonyi Dániel közlése szerint például Kossuth személyesen intézkedett, hogy a német nyelvű Pannóniából, a pozsonyi Pressburger Zeitung melléklapjából – amely nyomban közölte a beszédet – a szokásosnál többet nyomjanak. Kászonyi személyesen vitte a példányokat Bécsbe. A titkosrendőrség levelet fogott el, amely Szarvady Frigyest, a Pressburger Zeitung-nak az országgyűlési ifjúság körében népszerű szerkesztőjét Bécsbe hívta.

Bécs készült az alsó-ausztriai tartománygyűlés, a Landtag március 13-i összehívására, és ebben Kossuth március 3-i beszédének központi szerep jutott. A bécsi atmoszféra egyáltalán nem volt közömbös a magyar országgyűlés tevékenysége vagy egy kiprovokált véres, erőszakos fordulat szempontjából. A bécsi udvari körökben csaknem teljes volt az egyetértés február végén, hogy a magyar diétát föl kell oszlatni, az ellenszegülő követeket és főrendeket pedig le kell tartóztatni. Március 3-át követően – Metternichet és szűkebb körét leszámítva – ez az álláspont fokozatosan puhult, s a dinasztia és támogatói a döntést a külső körülmények alakulásától tette függővé. Mindenestre március 13-ig az országgyűlés rendreutasító leiratot nem kapott. (Ez lett volna az enyhébb változat.) Március 13-án pedig Bécsben kitört a forradalom.
Március 13-án már kora reggel népes csoport várakozott a Landhaus, a tartománygyűlés épülete előtti téren, ugyanis e napon ült össze a testület. A tömeg alaposan megnőtt az egyetemről érkező diákok csapataival. Utóbb bejutottak az épületbe is, és a rendek a Burghoz vonultak, hogy tolmácsolják a nép követeléseit. Míg az események kibontakoztak, a Landhaus udvarán hullámzó tömegnek Kossuth március 3-i beszédét olvasta föl „dörgő hangon” egy orvostanhallgató. Később fegyveres összetűzésekre került sor. Az elesettek között volt az említett egyetemi hallgató is. 13-án estére Metternich megbukott. Menesztésében közrejátszott az, hogy az udvar, végveszély esetére – ekkor még – a Magyarországra költözést fontolgatta. Ez azonban Metternichhel együtt nehezen volt elképzelhető.

Váltsunk színteret, s vizsgáljuk meg, milyen visszhangot váltott ki és milyen folyamatokat katalizált Kossuth március 3-i felirati javaslata az ország szívében, a gyorsan fejlődő és ekkor már legnagyobb magyarországi városban, Pesten!

A pest-budai ellenzék gyűjtőmedencéje az alapszabály szerint működő és tagdíjat szedő Ellenzéki Kör volt. Tagjai között ott találjuk a pesti radikális fiatal értelmiség, a „Pilvax kávéháziak” egy részét is. Az Ellenzéki Kör meglehetősen elégedetlen volt az ügyek pozsonyi egy helyben topogása miatt, s a párizsi eseményektől is bátorítva március 4-én éppen az erélyesebb föllépés irányát és módját vitatta, amikor megérkezett a március 3-i beszéd szövege. A „szokatlan számban megjelent tagok” előtt a felirati javaslat „olvastatott, és fölolvastatott két ízben, s a lelkesedés, mely olvasás közben is alig volt lenyugtatható, fölolvasás után egész erejével kitört […]”. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a jelenlévők érzékelték, hogy „a szabadság szelleme nemes lendületében törpe körülményekkel volt kénytelen alkudozni”.
Az ülésen résztvevők többsége az önálló cselekvést elnapolta, noha abban teljes volt az egyetértés, hogy a felirati javaslat, különösen a sajtószabadság „mint az egész alkotmányt megbontó boltozat” elmaradása miatt csonka. Úgy gondolták, időt hagynak az alkotmányos mű befejezéséhez az ellenzék vezetői számára. Ha ezt ők elmulasztanák, a Kör maga végzi be, s támogatására országos aláírásgyűjtést szervez.


A társaság tettre készebb része a várakozásba mégsem nyugodott bele, és március 5-én félhivatalosan Pozsonyba küldte Irányi Dánielt. Irányi Charles Louis Chassin-nel közösen írott terjedelmes művében maga számol be arról, hogy Kossuthtal tárgyalva a nézetazonosság teljes volt. Nyilván nem véletlen egybeesés például, hogy március 14-én délelőtt, a bécsi hírek megérkezését követően Kossuth azonnal mint a legsürgősebb feladatok egyikét jelölte meg, hogy a sajtóügyi választmány a szokásos körültekintő (vagy: körülményes) kodifikációt mellőzve a lehető legrövidebb időn belül készítsen törvényjavaslatot a sajtószabadságról. Kossuth támogatta Irányinak és küldőinek azt az elgondolását is, hogy induljon országos mozgalom aláírások gyűjtésére, petíció szerkesztésére, hogy támogassák Kossuth eredeti, gyökeres változást követelő programját. Kossuth tehát megerősítést, támogatást kapott Pesttől, a pesti radikálisok pedig biztatást Pozsonyból, hogy a négy fal közül a nyilvánosság elé lépjenek.
Irányi március 8-án visszatért Pestre. Kossuthtal egyeztetett javaslatait immár minden további nélkül elfogadták. Az Ellenzéki

Kör március 9-i politikai bankettjén Irinyi József, ekkor a Pesti Hírlap munkatársa kapott megbízatást arra, hogy az ellenzék programját formába öntse. Az ingerültség különben is nőtt a főrendek halogató taktikája miatt; mint közismert, azon ürüggyel, hogy nem tartózkodik Pozsonyban olyan méltóság, aki a főrendi tábla egybe-hívására jogosult, össze sem ültek.


Irinyi március 11-én estére elkészült az ellenzék programját az egész ország, minden hazafi számára összefoglaló petícióval, amelynek végén 12 pontba sűrítette azokat a követeléseket, amelyekből az országgyűlés nem engedhet, amelyekért minden áldozatot meg kell hozni, s amelyek a kossuthi érdekegyeztetési programmal teljes összhangban voltak. Másnap, március 12-én a petíciót és a híres 12 pontot – mely a végleges március 15-i változattól alig különbözött – az Ellenzéki Kör helyiségében kifüggesztették.
Ismét fölvetődött tehát az aláírásgyűjtés az alsótábla reformellenzékének támogatására. Az Ellenzéki Kör egyik tagja, nyilván a francia minta nyomán, országos politikai bankett szervezését javasolta. A Pilvax kávéház ifjai magukévá tették az ötletet, és hozzáfogtak a szervezéshez. A rendezvény időpontjául március 19-ét, a József nappal kezdődő vásár első napját választották, számítva a polgárság és nagyszámú Pestre jövő vásározó érdeklődésére. Még az is fölmerült, hogy a lakomát a Rákos mezején rendezzék.

Március 14-én délután 5 órakor, amikor az Ellenzéki Kör, az időközben csatlakozott radikális ifjúsággal kiegészülve tanácskozásra összejött, még semmit sem tudtak a Bécsben történtekről. Az ifjúság újonnan föltűnt vezéregyénisége, a

ragyogó tehetségű és történésznek készülő Vasvári Pál mégis már ekkor megfogalmazta, ami ténylegesen megvalósult: a több színtér és több erő kölcsönhatásának követelményét. A tömeges aláírás és az aláírások azon-nali, közvetlenül az országgyűléshez juttatása mellett így érvelt: „A mostani országgyűlés nem képes a bécsi kabinetet elég erővel megtámadni […] A pozsonyi hullám ostromolja Bécset, mi küldjünk utána egy másikat […].”

Most került ismét az események középpontjába az éppen Pestre érkezett Klauzál Gábor, aki az Ellenzéki (azaz a szabadelvű) Párt álláspontját egyórás nagyhatású beszédben fej-tette ki. Pártolta a petíciót, de ellenezte a bankettet, attól tartva, hogy a pesti nyilvános akciók erőszakba torkollnak. Úgy érvelt, hogy a petíciónak az adna igazi súlyt, ha azt az Ellenzéki Párt Központi Bizottmánya Batthyány Lajos vezetésével pontról pontra megtárgyalná, és az aláírásgyűjtést az egész országra kiterjesztenék. A radikális ifjak, Irinyi, Vasvári ellentmondtak, de a vitában a gyakorlott


politikusok, Klauzál mellett Csány László, Nyáry Pál kerekedtek fölül. (A petíció gondolatát kezdettől támogató Kossuthnak ugyanez az álláspontja a forradalmi átalakulás törvényes keretek között tartását illetően, amint azt például a Buda-Pest város és az egyetem küldöttségének március 19-én adott erélyes válasza mutatja. Deák, Klauzál vagy Batthyány bármiféle szembeállítása a politikus Kossuthtal 1848 tavaszán, nyarán semmilyen történeti alappal nem bír.)
A kisebbségben maradt „pilvaxosok” a hangzavarba fulladt gyűlés után törzshelyükön folytatták a meddő vitát. Ekkor – a késő esti órákban – berobbant a hír: Bécsben kitört a forradalom. Nem volt többé kisebbségi és többségi vélemény: elhatározták, hogy március 15-én szavak helyett immár cselekednek. Másnap diadalra vitték a pesti forradalmat. Látni fogjuk, hogy a pesti március 15-ének megvolt a maga nyomatéka a végső fordulatban.

Tudjuk, hogy a nép nevében a pesti városi tanáccsal tárgyaló küldöttségnek Klauzál is tagja volt, s a meghökkent tanácsosokat csatlakozásra ösztökélte. A hajóhídon át a Várba vonuló hatalmas sokaság élén haladt, és a Helytartótanácsot is ő szólította föl a követelések haladéktalan teljesítésére, Petőfi szerint túlságosan szerényen, tehát valószínűleg bölcsen. A pesti városházán sebtiben megválasztott Rendre Ügyelő Bizottmánynak is tagja, Petőfi, Vasvári, Irinyi, Nyáry, Rottenbiller alpolgármester és mások társaságában.

Mint föntebb utaltunk rá, időközben Pozsonyban a felsőtábla halogató taktikája következtében érdemi előrelépés – legalábbis a távoli szemlélő tekintetével – nem történt, bár az alsótábla, s mindenekelőtt az úrbéri kérdésben, számottevő előmunkálatokat végzett. Ahhoz azonban, hogy az áttörés megtörténjék, a Pozsonyban fölhalmozódott energiákhoz – főként a győri, pesti stb. ifjúsággal kapcsolatot tartó pozsonyi jurátusokra gondolunk – mégis valami többlet kellett.
Bécset Pozsonnyal 1848-ban már nemcsak rendes gőzhajójárat, hanem távíróvonal is összekötötte; utóbbit természetesen a hatalom emberei birtokolták. A bécsi hajó március 13-án menetrend szerint este 6-kor kikötött. Várták. „Bécsben megkezdődött” – írta naplójában Széchenyi.
A közvélemény sokat remélt, a fiatalság ünnepelt, de a politikusok még nem tudhatták, mi lett a bécsi megmozdulások kimenetele. Pozsonyba a hiteles tudósítások a forradalom győzelméről, Metternich és Apponyi bukásáról a másnap (14-i) délelőtti hajóval érkeztek. Kossuth is csak néhány perccel a kerületi ülés megnyitása előtt értesült a viszonyokat teljesen átrendező fordulatról.
Kossuth ekkor bebizonyította, hogy személyében képes egyesíteni a népvezért és az alkotmányos politikust. Rögtönzött beszédének legfontosabb mondanivalója a sajtószabadság-ról szóló törvény megfogalmazásának sürgetése mellett az volt, hogy „a mozgalom vezérlete kezünkben maradjon”. Ne a kifejezéseken vitázzon az országgyűlés, hanem „a maga politikáját fölemelje a körülmények színvonalára […] rögtön tegye meg, amit tenni kell.” S a rendek, Kossuth által fölszólítva, az ülést megszakítva, nagy tömeg kíséretében István nádorhoz vonultak, elérendő, hogy a nádor a felsőtáblát összehívja, mi több, azzal a feliratot elfogadtassa, s késlekedés nélkül a trónhoz fölküldje. Az események súlya alatt roskadozó fiatal nádor, noha Bécsből ellenkező instrukciókat kapott, mindenben engedett.

Délután tehát – egy időben – megkezdődött az alsótábla országos (azaz „hivatalos”) és a felsőtábla plenáris ülése. A kulcskérdésben, az „úrbéri viszonyokbóli kibontakozásban”, amint arra Szabó István és Varga János egyaránt rámutat, a nagy áttörés, a végső szövegváltozat csak éjfél felé született meg: „minden úrbéri viszonyok mindenütt az egész hazában egyszerre leendő megszüntetése iránt törvény akként alkottassék, hogy a magán-birtokosok kármentesítésének kötelességét a közállomány vállalja el”. Az úrbéri viszonyok állami kárpótlással történő azonnali megszüntetéséhez a pesti március 19-i bankett tervének hírén túl a kelet-magyarországi parasztmozgalmak vakhíre is hozzájárult.

Másnap, 15-én délelőtt 10 órakor piros-fehér-zöld zászlóval és magyar címerrel díszített gőzösre szálltak az „argonauták”, az országgyűlés küldöttsége, s vitték magukkal a polgári átalakulás foglalatát jelentő feliratot. A kora délutáni hajóval körülbelül háromszáz kardos, kokárdás ifjú utazott a követek után. Sem az országgyűlés küldöttsége, sem az országgyűlési ifjúság nem tudhatta: ekkor a pesti utca már a tüntető sokaság birtokában volt.
A Bécsbe érkező magyar küldöttséget viharos lelkesedés fogadta. Az utcákon fáklyákat hordozó, ünneplő tömeg hullámzott. Csak az imént hirdettetett ki a császári proklamáció, hogy teljesül a polgárság követelése, Ausztria alkotmányt kap. A bécsi nép – nem egészen alap nélkül – az események alakulásáért Kossuthot és a magyarokat magasztalta, pontosan úgy, amint azt István főherceg nem sokkal korábban megfogalmazta: „Az Istenért, adjátok meg a Constitutiot, mert jönnek a magyarok, s Bécs majd azt gondolja, hogy kérésükhöz azok által jutottak […]. (István nádor kocsin hagyta el Pozsonyt, és déli 1 óra után valamivel már Bécsbe érkezett.) Kossuth a hajóállomástól szállásáig három, s a nép meg- megújuló követelésére a szálló erkélyéről további négy beszédet mondott. A kortársak szerint kezében tartotta a dinasztia sorsát. A feszültség és a nyugtalanság másnap 16-án folyamatosan nőtt.

Az erőviszonyokat, a magyarországi hangulatot ismerő István nádor tisztségét kötötte a felirat elfogadásához. A március 16-án déli 12 órától ülésező államkonferencia (Staats-Konferenz) minden tagja, kivéve a magyar alkancellárt (Szőgyény-

Marich Lászlót), mégis a felirat elutasítása mellett tört lándzsát. Tudni kell, hogy a felirat kiegészült azzal a javaslattal, hogy a felelős magyar kormány kinevezésére István nádor kapjon a legmagasabb helyről fölhatalmazást. Az ötlet saját naplóbejegyzése szerint – még a hajó fedélzetén – Széchenyitől származott, abból a célból, hogy a királyi elhatározásokra károsan ható, nemegyszer az ostobaságig szűklátókörű osztrák udvari befolyást kikapcsolják. Mint közismert, V. Ferdinánd önálló ítéletalkotásra nem volt képes.
Ez „bianco” fölhatalmazást jelentett, holott az államkonferencia jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a tagok megegyeztek abban, hogy az ígéret az ausztriai felelős minisztériumról azért esett meg, hogy a központi minisztérium által a tartományokat még szorosabban egybefűzzék. Hogyan lehet ezzel az elgondolással a független magyar minisztériumot összeegyeztetni?

Legtovább az államkonferencia két főherceg tagjának, Lajosnak, V. Ferdinánd nagybátyjának, és Ferenc Károlynak (ekkor trónörökösnek) az ellenállása tartott. Közben Windisch-Graetz herceg, a bécsi helyőrség parancsnoka, szintén az államkonferencia tagja, olyan tájékoztatást kapott, hogy a bécsi nép a magyar jurátusok vezetésével a Burg megrohanására készül. Ez talán túlzás volt, de azt Széchenyi is bejegyezte naplójába, hogy ha Kossuth úgy akarta volna, akkor a Burgot szétszedik. Éjfél után a legtovább ellenálló Ferenc Károly főherceg is beadta a derekát. István főherceg nádor megkapta a fölhatalmazást.

Az előre elkészített kéziratban azonban több ponton változtatás történt. Az adott konstellációban a legfontosabb, hogy a királyi kéziratból Batthyány Lajos kormányalakítási megbízatása kimaradt. István nádor lehetetlen helyzetbe került. Kötötte Kossuthnak tett ígérete, lemondása viszont nyílt szakadást jelentett volna a dinasztiával, amely – nyilván számára is úgy tűnt – a végromlás felé haladt. Ezért – minden bizonnyal március 17-én kora reggel – talán Kossuth tanácsára vagy saját elhatározásából szóbeli fölhatalmazást kért V. Ferdinánd-tól, hogy mint királyi alterego Batthyány Lajost felelős magyar miniszterelnökké kinevezhesse. S azonnal megszületett az immár István nádor aláírásával megerősített, sebtében, magyar nyelven írott kinevező levél.

Mi történt közben, ami István főherceget ennyire elszánttá tette, s eleve kizárta, hogy az eseményeket követni nem képes uralkodó szóbeli jóváhagyását a dinasztikus és birodalmi érdekeket oly makacsul védelmezők akárcsak megkíséreljék semmissé tenni? Március 16-ról 17-re virradó éjszaka 2 órakor befutott Pozsonyba a pesti hajó, a pesti forradalom hírével, a 12 pont és a Nemzeti dal példányaival. Ugyancsak szóbeszéd tárgya volt 16-án Pozsonyban a rémhír a Rákoson Petőfi és más ifjak vezérletével gyülekező seregről. Lehet, hogy a távírón – amely egy darabig nem működött – már 3 órakor megérkeztek a Hiób-hírek a Burgba. Legkésőbb azonban március 17-én reggel 8 óra után, a pozsonyi hajó megérkezését követően a pesti forradalom ténye közismertté vált. S mert Pest a kor közlekedési viszonyai között messze volt, március 15-e óta akár több is történhetett.

A három színtéren zajló események íme, ismét egybekapcsolódtak, s győzelemre segítették a Pozsonyban elindult „törvényes forradalmat”. Március 17-én délután 5 óra után, újra Pozsonyban Kossuth a Zöldfa fogadó erkélyén harsogó éljenkiáltások közepette bemutatta „azon férfiút” – gróf Batthyány Lajost – „kit a nemzet kívánsága következtében a király akarata is a nemzet felelős ministeriuma […] elnökévé kinevezett”.
Másnap, március 18-án az országgyűlés mindkét táblája, lényegében vita nélkül megszavazta az úrbéri szolgáltatások azonnali eltörlését a bizonytalan jövőre hagyott állami kártalanítás mellett, az egyházi tized eltörlését és a közteherviselést. A törvényhozás arról is gondoskodott, hogy a határozatok szövegét a törvényhatóságok – királyi szentesítés nélkül – haladéktalanul kinyomtassák, és a nép között kihirdessék.

Az osztrák és cseh tartományokban a jobbágyság fölszabadulása csak 1848. szeptem-ber 7-én, a birodalmi gyűlés augusztus 31-i határozatának kihirdetésével következett be. (Morvaországban valamivel korábban, a helyi rendi gyűlés határozata alapján július 1-től szabadultak föl a parasztok.) Mondani sem kell, hogy a folyamat nem volt független a magyar vívmányoktól. A stájerországi kormányzó, János főherceg például azt közölte a bécsi minisztériummal, hogy miután Magyarországon már nincs jobbágyság, a nép hangulata nagyon rossz, mert itt az úrbéri terhek még fönnállnak, s haladéktalanul a parasztok tudtára kell adni az úrbér eltörlésének határidejét.

Amennyire nyilvánvaló, hogy a történelmet nem a tiszta ráció, az ész, de nem is csak a nyers érdek irányítja, úgy az is bizonyos, hogy a történelem tanulmányozása nemcsak gondolatokat, hanem érzelmeket is ébreszt. Az évfordulóknak, a nemzet ünnepeinek, március 15-ének a hétköznapi, iskolában megszerzett tudás mellett érzelmeink adják örök aktualitásukat.
Köszönöm a figyelmet!




Dr. Závodszky Géza
történész



2011. április


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)