Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Kossuth, Deák és Klauzál – forradalom és kiegyezés válaszútján, 1859-1867

A 2009. október 4-i Vojnovich-Huszár Villában megtartott VI. Történelmi szalonunk meghívott előadójának, Csorba László egyetemi docens történésznek az esten elhangzott előadása honlapunkra szerkesztett bővített írása.


A most következő előadásban Deák Ferenc és Klauzál Gábor nézetei között nem fogok különbséget tenni, mert 1849 után ez a két kiemelkedő magyar politikus és államférfi a legfontosabb problémákat lényegében ugyanúgy ítélte meg. Persze sokat tudunk a részkérdésekről, de pl. az 1861. évi országgyűlésen Klauzál ott küzdött Deák felirati pártjában és mindenben támogatta barátját. Így a korszak nagy-nagy kérdéseinek most következő jellemzésénél ha Deákot mondok, akkor értsük mindig melléje Klauzál Gábort is.

Kossuth, Deák és Klauzál. Ezt a három embert a reformkorban barátság fűzte össze. Klauzállal kicsit távolabbi volt ez a barátság, persze, de Kossuth és Deák közeli, bizalmas jóbarátok voltak. A budapesti Deák-téren, az Evangélikus templom falán ma is ott az emléktábla, hogy 1841-ben ott keresztelték meg Kossuth első fiát, Ferencet – aki azért lett Ferenc, mert Deák volt a keresztapja!

 

Abban a korban egy-egy erkölcsi vonatkozású szónak hihetetlen súlya, néha egy életre szóló jelentősége volt. A romantika korában, ha azt mondták: „barátság” – ez nem pont úgy hangzott, ahogy én most mondom. Egy-egy ilyen szóra életek voltak föltéve. Azt mondom: „becsület”. Akkoriban az emberek párbajoztak azért, amit ez a szó kifejezett, sőt nem egyszerűen párbajoztak, hanem amerikai párbajoztak, vagyis fekete-fehér golyókat húztak, és ott nincs olyan, hogy mindenki megússza. Az egyik bizonyosan ottmarad, mert a vesztes köteles öngyilkos lenni. Van egy híres anekdota, mikor az id. Alexandre Dumas, a Három testőr és a Monte Christo grófja szerzője, világhírű francia regényíró összeveszett a társaságban valakivel egy marhaságon, és elhatározták az amerikai párbajt. És kihúzta a fekete golyót... Már mindenki mondta, hogy micsoda rémes ostobaság, hogy egy ennyire zseniális ember emiatt odavesszen, de hát ugye a becsület, az becsület... Dumas átment a másik szobába. Dörrenés. Mindenki őrülten beront az ajtón – és ott állt az író sértetlenül és azt mondta. „Mellé lőttem...”

Ez a sztori persze a maga groteszk bájával már egyfajta végpontja ennek a gondolkodásnak, ennek a korszaknak, de a Kossuth nemzedéke még nagyon komolyan mondta ki a „barátság” vagy a „becsület” szavakat. A korszak nagy főszereplői közötti érzelmi viszonyokat is ismernünk kell tehát, mert alakító elemei voltak az eseményeknek. Persze nem könnyű dolog ez, mert az emberi személyiség reakciói mindig csak a maguk teljes környezetében érthetők meg igazán. Ebben az értelemben mindenképpen létezik egy fajta történeti pszichológia, amely mindig megpróbálja rekonstruálni, hogy melyek a személyiség működésének, a mentalitásnak, a viselkedésnek az adott viszonyokra, kultúrára,


körülményekre jellemző sajátosságai. Talán nemcsak valamiféle egyéni tudati gát volt az oka annak, hogy pl. Széchenyi István egész életében ragaszkodott bizonyos politikai rögeszmékhez. Nem tudta elfogadni, hogy a bécsi udvar úgymond nem látja be, hogy neki épp az az érdeke, hogy Magyarországot párhuzamosan fejlessze a birodalom többi részével. Ez annyira csúcsevidencia volt számára, hogy egyszerűen nem értette meg, hogy Metternich herceg mondhatni „kulturálisan” viszolygott a magyaroktól. Egy korabeli feljegyzésben szerepel, hogy amikor összehívták a következő országgyűlést, a herceg kifakadt:

„Már megint le kell mennem Pozsonyba és szűk nadrágot kell húznom. Még jó, hogy nem kell bajuszt növesztenem...”

Tehát az ő számára minden logika előtt, már a mentalitásba belegyökeresedve volt felfoghatatlan az a gondolat, hogy ezt a rémes Magyarországot ugyanúgy, párhuzamosan kellene fejleszteni a Lajtán túli tartományokkal! Elvileg ugyanis ilyen is lehetett volna a birodalmi modernizálás stratégiája: a párhuzamos, és nem az egyoldalú fejlesztés alapján. De ő nem tudta „bevenni” ezt a szemléletet – Széchenyi viszont azt nem tudta felfogni, hogy ezt miért nem lehet belátni.

     

De térjünk vissza Deákhoz, bár még mindig az érzelmekről szólva. Deák és Kossuth barátsága a reformkorban tehát igen jelentős, mondjuk így: társadalmi összetevője volt azoknak a csoportkapcsolatoknak, amelyek segítségével az az elit működött, amely Magyarország polgári átalakításának nagyszerű programját kisdolgozta. Pl. ennek révén jobban megérthetjük egy alapvető fontosságú dokumentum, az 1847-ben kibocsátott Ellenzéki Nyilatkozat létrejöttét. Ez a két ember akkoriban nagyon megbízott egymásban, így Kossuth számára nem okozott politikai presztízsproblémát, hogy az ő alapszövegét Deák úgy alakítja át, ahogy jónak látja. Mert éppen azt gondolták, hogy ez pontosan így lesz jó – mert a Deák nagy esze, ügyes taktikai érzéke mondja meg, hogy Kossuth elsőrangú alapanyagából az adott pillanatban mennyi kell – hogy éppen mi az a szint, amin politikusként mozogni lehet.

És azután jött 1848. A Kossuth-Deák barátság ekkor sem változik, noha a politikai álláspontjuk már különbözik. Utólag többször megfogalmazták Deák rovására a kritikát: ha látta, hogy a dolgok szerinte nem jó irányba mennek, miért nem próbált közbelépni? Ilyenkor ő azzal a híres adomával felelt, hogy egyszer Inkey Kálmánnal elment kocsikázni, de egyszercsak egy meredek útszakaszon a lovak hirtelen meglódultak és a szekér vágtatott le a sziklás vízmosáson át. Ő persze izgalmában oda-odakapkodott az istránghoz. Mire Inkey azt mondta:

„Bátyám, ha bele nem kap a gyeplőbe, tán megmenekszünk, de ha belekapkod, okvetlenül elveszünk.”

Deákban tehát megvolt az a politikai bölcsesség és bátorság, hogy noha nem értett egyet mindazzal, ami történik, de azt mondta, mégis szabad kezet kell adni annak, aki az adott helyzetben cselekedni akar és tud. Tehát a maga tekintélyével nem rombolta Kossuth esélyét arra, hogy megpróbálja megtenni azt, amit az adott pillanatban, az adott összefüggésekben a haza javára jónak látott megtenni. Mert nem hitte azt, hogy csak ő láthatja helyesen a dolgokat, és a véleménykülönbség ellenére sem hitte azt, hogy a másik ne a haza javát tartaná mindennél előbbrevalónak.

Deák és Kossuth 1848 decemberében látták egymást utoljára. Most egy kicsit távolabbi szempontból vegyük szemügyre azt a szituációt, hogy ezután miképp alakulhatott ki egy olyan helyzet, amelyben ez a két jóbarát, ez a két hatalmas személyiség, ez a két emberileg, politikailag egyaránt hiteles figura mégis homlokegyenest ellenkező módon tudta látni a kor magyar valóságának legfontosabb problémáit. A magyarázat visszamegy 1848/1849 tanulságaira. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy három jelentős területen összegezték a kortársak a 1848-as események legfontosabb tapasztalatait.

 1) Az első az, hogy Magyarország sorsa nem egyszerűen Magyarországon dől el. Ez persze mindig így volt, de újra kellett tudatosodnia 1848/49-ben. Az a nemzedék, amely a reformkort végigcsinálta, amely két évtizeden keresztül küzdött a programjáért a bécsi udvarral szemben, elősegítette a társadalmi mozgalmakat, a gazdasági vállalkozásokat, stb., nos, ők jelszónak választották – és ebben nagy igazság van –, hogy előbb mi, aztán mások, hogy előbb a magunk portáját söpörjük, és csak azután hibáztassunk mást, ha rosszul megy a sorunk, stb. Ez tényleg fontos gondolat, Széchenyi életművének egyik legerősebb motívuma. És persze magával hozza a folytatást, hogy ha NAGYON akarjuk, akkor bármi sikerülhet – hiszen csak tőlünk függ az eredmény! Hát ezért lehetett komolyan megrázó számukra a szabadságharc leveretésének iszonyatos sokkhatása. Az a felismerés, hogy lehetek akármilyen ügyes, akármilyen okos, akármilyen jó, az én világomat nagyobb erők határozzák meg és én bármennyire is zseniális vagyok és ügyes, de amit akarok, az csak akkor valósul meg, ha beleilleszkedik a világpolitika nagyhatalmi folyamataiba. Ha ahhoz hozzá tudom illeszteni, akkor megvalósul, ha nem, akkor nagyobb erők könyörtelenül eltiporják. Az orosz intervenció ennek a felismerésnek volt kíméletlen bizonyítéka. Ezután felelős magyar ember csak úgy politizálhatott, úgy kellett politizálnia, hogy Magyarország átalakulását mindig bele tudja illeszteni a nagyhatalmi erőviszonyokba, az európai egyensúlyi viszonyokba.

2) A másik nagy élménycsoport a nemzetiségi kérdés volt, az, hogy a nemzetiségek tulajdonképpen hátba támadtak minket a szabadságharc idején. Az, hogy miközben az ő számukra is a márciusi forradalmi áttörés meghozta a jobbágyfelszabadítást, a jogegyenlőséget, a modern polgári Magyarországon való szabad lét lehetőségét, ugyanakkor ők nem elégedtek meg ennyivel, hanem ennél többet, kollektív jogokat, területi önkormányzatot, saját tartományt követeltek és mivel ezt nem kapták meg, szembefordultak az előző napon még testvéri magyarokkal, sőt, mi több, még a bécsi abszolutizmussal is képesek voltak összefogni. Tehát egyszerűen nem ismerték föl, hogy itt valójában az ellenforradalom segéderőivé váltak, amely azután még azt is megpróbálta visszavenni, amit ők a magyar forradalom eredményeként megkaptak. Akik elfogulatlanul nézték a forradalmi év hadieseményeit, Josip Jellačić tábornok hadmenetét, a végső soron legyőzhetetlen szerb és román lázadásokat, hogy mennyi jó katonai erőt kötöttek le ezek abból a hadseregből, amelynek a császár és a cár ellen kellett volna küzdenie, azok belátták, hogy valamilyen méltányos megegyezésre itt feltétlenül szükség van. És ebből az a felismerés is következett, hogy nem lehet Magyarországon tartós átalakulást csinálni a nemzetiségek ellenére. Valahogyan meg kell találni a megoldást.

3) Végül a harmadik kérdés. A ’48-as törvények liberális alapelvek alapján indították meg a gazdaság, a társadalom átformálódását, ám hamarosan szükségessé vált a továbblépés. De merre? Ma úgy mondanánk, demokratikus irányban kellett továbbfejleszteni a liberális kiindulást, a liberális alapokat. Ha ezt most nagyon röviden meg akarnánk határozni, akkor azt mondhatnánk, hogy liberális az, aki azt mondja, hogy mindenki számára egyenlő esélyeket kell biztosítani az életben való boldoguláshoz az általános emberi jogok alapján, a velünk született emberi jogok alapján. Ehhez képest demokrata vagyok, ha azzal is törődök, hogy ehhez a boldoguláshoz mármost tényleg mindenkinek megvannak-e a többé-kevésbé egyenlő esélyei? Mert arra, hogy ki lesz a köztársaság elnöke, liberális alapon a bankár fiának, meg a parasztember fiának is ugyanannyi az esélye, ténylegesen azonban mégsem. Liberális az, aki azt mondja, elég, ha a dolog jogilag rendben van, azután már az ügyesebb, a tehetségesebb az, aki jobban érvényesül. A demokrata azonban azt mondja, hogy ez nem elég, egy kicsit azon is segíteni kell, hogy mondjuk a parasztgyerek kapjon ösztöndíjat az egyetemre, vagy mondjuk kapjon kedvezményes kölcsönt, és így tudja csökkenteni a hátrányt, amit iskoláztatásban, tapasztalatokban stb. a származása folytán elszenved. Ehhez képest azután az lesz a szocialista, aki azt mondja, hogy mármost mindezt úgy oldjuk meg, hogy a gazdag tőkéstől vegyük el, és adjuk oda a szegény munkásnak, stb. Tehát e definíció-sorban a következő lépés az, hogy a tisztán formális esélyegyenlőséget immáron konkrét hatalmi beavatkozással, ténylegessé alakítja. (Természetesen az elvi szocializmusról beszélünk, nem a 20. században létezőről.) De ez már csak a 19. század vége, túl azon a korszakon, amelyről beszélünk, amely Deák világa volt. Visszatérve tehát a témához: 1849 után a harmadik nagy kérdés az volt, hogy mi történjék a reformokkal, vajon bekövetkezik-e a liberális kezdeményezések demokratikus továbbfejlesztése, vagy megreked ez a folyamat.

Nos, erre a három nagy problémára próbált válaszolni a magyar politikai elit az 1850-es években, a vereség nagy sokk-hatása, majd a korai önkényuralom rémes letargiája után. Megint csak leegyszerűsítve mondom: kétféle válasz-típus alakult ki. Az egyik válasz-típust itt Magyarországon, Deák körében fogalmazták meg, a másikat az emigráció berkeiben, Kossuthtal a fókuszpontban. Hogyan gondolkodott Deák? Deákék azt mondták, a germán és a szláv tömb közé be van szorulva Magyarország. S a nagyhatalmi küzdelemben a magyarok elvesznek (lásd orosz intervenció), ha nincs egy hatalmi ernyő, ami a germán és a szláv tömb között őket megvédi. Ez a nagyhatalmi ernyő mármost – mondják Deákék – csak a Habsburg Birodalom lehet, amely mindkettővel szemben áll, és amelynek nagyhatalmi fennállásához épp ezért az európai hatalmi egyensúlypolitikát működtető Anglia is erősen ragaszkodik Tehát a Habsburg Birodalom ezen ernyő-szerepe miatt valahogyan ki kell egyezni Ausztriával, hogy minket megvédjen, mind a cári, mind pedig a kialakuló német hatalmi nyomástól.

Ugyanerre a kérdésre egész más választ adott Kossuth és szabadságharc külföldre került élcsapat, az emigráció. Szerintük is Magyarország a germán és a szláv elem között vergődik. Ez a két nagy hatalmi tényező szétnyomná, tehát valóban védelmi ernyőre van szüksége. Ám ezt a védelmi ernyőt a Habsburg Birodalom nem tudja biztosítani, mert egyszerűen ehhez gyenge. Éppen 1848/49 bizonyította, hogy a Habsburg Birodalom nem tudja betölteni ezt a szerepet. „Agyaglábakon álló krétakolosszus”, ahogy mondták, amely gyengeségénél fogva éppenséggel vonzza a nagyhatalmi agressziót, nemhogy távol tartaná a magyar határoktól! Naivság, ha az angolok azt hiszik, hogy a Habsburg Birodalom tényleg meg fog minket védeni az orosz ellen. És azért gyenge, mert a benne élő népek nemzeti törekvéseit elnyomja, azok persze ezt nehezen tűrik, emiatt bizonytalan a belpolitikai helyzete, ezt pedig látja a külföld és kihasználja – tehát a gyenge önkényuralom vonzza a beavatkozást. Nem alkalmas tehát a védő szerepre.


A századnak egyébként is uralkodó eszméje a nemzeti önrendelkezésre törekvés. Gondoljunk Eötvös József nagy művére, az „Uralkodó eszmék”-re, amelyben a kiváló politikai gondolkodó szerint a század három nagy vezéreszméje a szabadság, az egyenlőség, és a nemzetiség. Ez tehát alapvető erő, aki ezzel szembemegy, azt végül elpusztítja. Kossuthék felismerése az, hogy az alkalmatlan Ausztria helyett valamiképpen a Duna menti népeknek egy újfajta kooperációja tölthetné be ezt a védőernyő-szerepet.. Hogy a konkrét forma milyen, az tulajdonképpen mindegy, az megegyezés kérdése, a lényeg az, hogy 1848/49 tanúsága szerint valamilyen módon együtt kell működniük. Mert ezek a népek egyenként kicsik ahhoz, hogy egymást elnyomják – de együtt elég erősek ahhoz, hogy mind az oroszt, mind a németet távol tartsák a térségtől. Minimum katonai szövetség lenne jó, de ezen túl persze több másféle kooperáció is elképzelhető.

Ez a külpolitikai koncepció a nemzetiségek helyzetének, jövőjének szempontjából is nagyon érdekes. És ezzel máris áttértünk a második kérdéscsoportra. Deák és környezete úgy gondolkodott, hogy a nemzetiségek hátba támadták Magyarországot 1848/49-ben. Egyébként is egy politikai nemzet van csak Magyarországon, a magyar – csupán ez volt képes államalkotásra. A többiek persze igyekeznek, akarnak ezt, azt, amazt, de hát nem államalkotók a szó klasszikus értelmében. Az odatartozók egyéni szabadságát természetesen biztosítani kell, ez világos, de csak mint egyének, egyenkénti állampolgárok számára. Kollektív jogokat adni számukra nem lehet.

Ezzel szemben Kossuthék, az emigráció elképzelése az volt, hogy valamilyen módon meg kell egyezni a nemzetiségekkel is és Magyarországot immár több nemzet közös hazájaként kell elképzelni. Hogy azután ezen belül konkrétan ki mire gondolt, mit ajánlott, meddig ment el a történelmi határok megtartása vagy felbontása, az ország integritásának megőrzése vagy felbontása stb. terén, ezzel hatalmas szakirodalom foglalkozik. Vajon az, amit az emigráció köréből ajánlottak, elegendő volt-e a szerbeknek, románoknak, vajon a szerb fejedelemség, vajon a román fejedelemség ugyanezt kellő garanciának gondolta-e ahhoz, hogy segítse az emigráció elképzeléseit, stb. – sok nagyon izgalmas kérdés. Központi téma ez a század közepén zajló politikai párbeszédeknek Londontól Párizson át Belgrádig, Bukarestig és Konstantinápolyig. A mi szempontunkból két nagy csúcsa van ezeknek a tervezgetéseknek: Kossuth híres kütahyai alkotmányterve, illetve a nevezetes Duna Konföderáció terve.

   

Nagyon csábító lenne most e kiváló dokumentumokkal foglalkozni, de nem teszem, hanem inkább egy nagyon lényeges módszertani szempontra szeretném felhívni a figyelmet. A vita egyik főiránya a részletes ajánlatokkal foglalkozik, és azt mutatja ki, hogy amit éppen valamelyik fél ajánlott, azt miért volt éppen elfogadhatatlan a másiknak. Ám azt gondolom, bizonyos értelemben ez mindegy, ezek a részletek nem túlságosan sokat számítanak. Ugyanis abba, hogy siker esetén a megegyezés végül milyen konkrét szinten következik be, nos, ebbe a hatalmi viszonyoknak óriási beleszólásuk volt. Ha a tágabb rendezés koncepcióját a nagyhatalmak felkarolják, ha érdekviszonyaikba jól beilleszthető, akkor éppen a nagyhatalmak fogják a maguk súlyával arra kényszeríteni mondjuk a román partnert, hogy pl. az erdélyi románság ügyében éppen olyan variációt fogadjon el, ami inkább a magyaroknak kedvező. Vagy egy adott helyzetben éppen fordítva. Mert gondoljunk pl. a szerbekre és a horvátokra 1918-19-ben. Közöttük is nagyon erős feszültségek és ellentétek vannak, mert egészen másként képzelik el a délszláv álam felépítését. De amikor a nagyhatalmak azt mondják: – most tessék megegyezni, különben nem nyertek semmit! – akkor megegyeznek. és ugyanez a helyzet a szlovákokkal és a csehekkel is. Megegyeztek egymással – pedig ha a korábbi, emigrációs tervezeteiket nézzük, akkor ez teljesen lehetetlennek látszott, azok még nagyon távol voltak egymástól.


Egy konkrét példa. 2002-ben volt egy Kossuth konferencia Londonban, ahol egy Angliában tanító szerb kolléga remek előadást tartott „Kossuth’s Pie, in the Sky” címmel. Szabad fordításban ez azt jelenti: Kossuth tortája, fenn az égen – vagyis hogy a Duna Konföderációs Terv megvalósulásának kb. annyi realitása lett volna, mint egy olyan torta elfogyasztásáé, amely úgy úszik fönn az égen, mint a hold. A szerző szerint volt egy gyönyörű elképzelés, ám ez adott formájában nem kellett a saját korában senkinek, mert az egyik azt mondta, ne pont így, a másik azt, ne pont úgy, stb., tehát emiatt végül az egész irreálissá vált. Ez a gondolatmenet azonban azt a lényeges összefüggést szem elől téveszti, hogy ha maga az alapkoncepció a nagyhatalmak számára elfogadtathatóvá válik (vagyis ha beleegyeznének, hogy a Habsburg Birodalom helyét a hatalmi egyensúlyrendszerben valamilyen más közép-európai tömörülés foglalja el), abban a pillanatban ezek az apró részletek már ennek a hatalmi harcnak a súlya alá kerülnek, és ez van annyira erős, hogy rájuk kényszerítse a rendeződést. Mint ahogyan indirekt módon egy ilyen hatalmi súly döntötte el a kiegyezés tartalmát is, hogy pl. konkrétan Magyarország önrendelkezése sem olyan mértékben vált érvényesíthetővé Ausztriával szemben, mint ahogyan azt az emigráció remélte. Az adott nemzetközi helyzetben végső soron nem sikerült az emigrációs elképzeléshez kellő támogatást szerezni. Ez esetben tehát a hatalmi nyomaték hiánya, míg a korábbi tervek szerint annak megléte kényszeríthette volna ki mondjuk a szerb, magyar, cseh, lengyel stb. együttműködés egy épp adott formáját, ami persze nyilván nem lett volna azonos azzal, ahogyan az ötletek első megfogalmazói elképzeléseiket legelőször felvetették. A konkrét nemzetiségpolitikai viták értékelésénél tehát ezt a korrekciós szempontot érdemes figyelembe venni.

A politikai elit két nagy csoportjának tájékozódása tehát az 1850-es években ahhoz az eredményhez vezetett, hogy az egyik csoport úgy gondolta, hogy a Habsburg Birodalommal kell együttműködni, mert az védi meg Magyarországot, itthon pedig vele együttműködve lehet fenntartani a magyar hatalmi túlsúlyt. A másik meg úgy gondolta, hogy a közép-európai kis népek valamilyen kooperációja lehet a megoldás, ami visszahatva a nemzetiségi kérdésre, azt eredményezné, hogy valamiképpen Magyarország több nemzet közös hazájává válna. Végül mindehhez hozzátársítva a harmadik problémát, a reformok továbbfejlesztésének kérdését, leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Deákék zömében megmaradtak a liberális reformok szintjén, míg Kossuth az általános választójog terén, és még egy csomó kérdésben egyértelműen és nyilvánvalóan a demokratikus fejlesztés irányába lépett tovább.

Nos, ha kissé leegyszerűsítve is, de világosak immár számunkra a kor nagy kérdései, az elvi álláspontok, illetve az ezek alapján a kérdésekre adható-adandó nagy válaszok. Most nézzük, hogyan alakult a politika mezején a két csoport csatája, melyikük lett végül a győztes.

Ez a küzdelem, ennek legfontosabb – lényegében a dolgokat eldöntő – szakasza 1859 és 1861 között, a Habsburg-önkényuralomnak az itáliai események hatására bekövetkező válságperiódusában zajlott le Magyarországon. De a lehetőségek behatároltságát teljesen világosan jelzi az a tény, hogy nálunk a válság csúcsa az egyetemes történeti mozgáshoz képest sajátos késéssel jelentkezett.. A csúcspont 1859 és 1860, az észak-itáliai háború, először Észak-Itália egyesítése, majd 1860-ban Garibaldi magánháborúja a nápolyi Bourbonok ellen.
 
  
Nálunk viszont 1861 tavaszára érik be a politikai forrongás, és a bécsi udvar politikai engedményei (az Októberi Diploma és a Februári Pétens) nem csillapították, hanem csak még tovább fokozták az elégedetlenséget. Az 1861. tavaszi országgyűlés idejére ez a fáziseltolódás azt eredményezte, hogy nem jött olyan külső szikra a hazai puskaporos hordó felrobbantására, mint amilyen 1848 tavaszán a bécsi forradalom híre volt. Ebben az összefüggésben kijelenthetjük, hogy az a politikai szándék és akarat, amely a megújított 1848-as magyar átalakulást a nagyhatalmi viszonyokkal kombinálva akarta Európával elfogadtatni, nos, ez talán nem volt irreális. Gondoljunk bele, hogy a Habsburg Birodalom mind a keleti kérdésben, vagyis a Balkán problémáiban, mind Poroszország és a német egység viszonylatában, mind Itáliában, mind a lengyel ügyekben elnyomóként volt jelen. Tehát ha a helyzet, a mozgalmak egyidőben feszülnek egymásnak, akkor talán ahhoz hasonló robbanás következhetett volna be, mint amilyen 1848 tavaszán történt. Végül a forradalmároknak nem sikerült egyidőben robbantani a válsággócokat, és ezzel párhuzamosan Angliát nem tudták rádöbbenteni arra, hogy a Habsburg Birodalom helyett érdemes lenne más partnereket keresnie a közép-európai békéhez.

Az 1861. évi országgyűlésen azután természetesen ez a két nagy irányzat csapott össze, méghozzá immár pártokba szerveződve. Deák volt a Felirati Párt vezére – a név azt jelenti, hogy noha tudják, hogy törvénytelenül uralkodik Ferenc József, de ezt nem élezik ki formai kérdésekben, mert meg akarnak vele egyezni – tehát pl. hajlandóak hozzá országgyűlési feliratot intézni, noha ez csak a megkoronázott királynak dukál.

   

Az ellenfél a Határozati Párt volt, amely az emigráció koncepcióját képviseli, Teleki László gróf révén, akit – részben saját vigyázatlansága miatt – Drezdában elfogott a szász rendőrség és kiadták Ausztriának. Több mint figyelemreméltó, hogy ekkor a határozatiak vannak többségben, tehát ha a korábbiakra visszaemlékszünk, megállapíthatjuk, hogy a magyar politikai elit nagyobbik része ekkor még többé-kevésbé készen állt arra, hogy a formálódó európai mezőnyben az emigráció iránymutatását kövesse. Bár súlyos tragédia történik, Teleki öngyilkos lesz, a helyzet alapvetően nem emiatt változik meg, hanem amiatt, mert a bécsi udvar felismeri, hogy egyelőre még nem kell megegyeznie Magyarországgal. Ferenc József az 1861-es országgyűlést berekesztette, ám annak végső feliratában Deák világosan kimondja, hogy csakis a ’48-as törvények alapján kívánunk megegyezni az uralkodóval.

Nos, ez a deáki álláspont változott meg 1867-re! Mindez Magyarország és a birodalom akkori politikai állapotának meghatározott irányú értelmezéséből következett. Az emberi dolgok csakis ezután következtek. A fordulatot 1864 karácsonyára, 1865 elejére tehetjük, amikor nagyon érdekes, titkos tárgyalások folytak az Angol Királynő szállodában, Deák lakásán.

 

Itt kereste fel őt egy fontos, bár csupán második vonalbeli figurája a kor politikai életének, hogy a „passzív ellenállás” vezérének álláspontját a legfontosabb kérdésekben kitudakolja. 1867 tavaszán azután valahogy a téma kiszivárgott, a kiegyezés még épp megkötés előtt állt, az újságokban pedig megjelentek célozgatások bizonyos „X” báróról, aki nagyon „nyüzsi” ember, nagyon akar mindenfélét, viszont az önkényuralom idején bizony meglehetősen rút szerepet játszott a császári kormányzatban honfitársai ellenében. Most viszont nyomul mindenütt, és részt kíván venni a dolgokban, stb., szóval kínos a dolog nagyon.

 
A témát Frankenburg Adolf dobta be, aki reformkorban Petőfiék nemzedékének kenyerese a hírlapirodalom terén – egyfelől jeles újságíró, ám másfelől bécsi zsoldban álló tisztviselő! Érdekes, átmeneti figurája a kornak. Nos, Frankenburg célozgatott arra, hogy mit akar ez az ember, milyen szerepet is játszott két éve, stb., és meginterjuvolta Kemény Zsigmondot, mi az igazság. Ám a „Pesti Napló” főszerkesztője, Deák körének, egyik legbizalmasabb bennfenntese kíméletlenül letarolta a pletykát: ez nevetséges, a fickó jelentéktelen, komolyan nem kell törődni vele.

Nos, az évtizedekkel később előkerült adatok ma már bizonyítják, hogy Kemény bizony nem mondott igazat. Hazudott – vagy ahogy a mai köznyelvben mondják: politikai okokból manipulálta az információt, csúsztatott. Ő, aki a legsűrűbben bele volt avatva a dolgokba, aki ráadásul még ott is lakott a helyszínen, ugyanabban a szállodában, ahol Deák, csak pár szobával odébb...

  
Itt hadd szúrjak közbe egy apró életképet! Kemény „Zsigó” báró, akiben – egyáltalán nem mellesleg – irodalmunk egyik legnagyobb regényíróját tiszteljük, ekkoriban más sokat betegeskedett, és különösen sokat küszködött az elhízással. Az orvos ezért megtiltotta neki, hogy vacsorázzon. Egyszer késő délután benyitott hozzá Deák és akkora darab rántott húst látott az asztalon, hogy csak úgy dőlt le körbe a tányérról. „De hát neked nem szabad vacsoráznod!” – szólt rá Keményre. Mire ő: „De hát én csak uzsonnázom!”. Hát igen, azért az agya még vágott kíméletlenül...

Nos, Frankenburg pletykáját hallva, Kemény rögtön átlátta, hogy nem jó, ha a kiegyezés alakuló folyamatába „belekavar” ez a történet, és valahogy azt a benyomást kelti, hogy itt nem a nemzet egyezkedik uralkodójával, hanem már a háttérben le van „pacsizva” minden, hogy néhányan az egészet titokban „kicsinálták” előre. Sikerrel el is ült a pletyka – pedig hát igaz volt. Az epizód tényleg nagyon fontos a kiegyezés létrejöttének folyamatában.

Augusz Antal báróról van szó, szekszárdi földbirtokos volt – aki ma Szekszárdon jár, láthatja a város centrumában az Augusz-házat, romantizáló stílusban, meg a szép neogótikus templomot is, amelynek felépítését Augusz támogatta. Nos, e tiszteletreméltó helyi érdekességeknek szinte európai dimenziót ad, hogy Liszt Ferenc mester sokszor járt itt, mert nagyon jó barátja volt Augusznak. Persze nem politikai értelemben! A híres Szekszárdi Mise pl. éppen a templom felavatására, ajándékként született. Fönn a budai várban, az Úri utcában ma is áll az a palota, ahol Augusz lakott, amikor az önkényuralom idején, az 1850-es évek elején a budai helytartósági kerületnek volt az alelnöke. Ma egy szép dombormű van a falán, ahol látjuk a halhatatlan zeneköltőt, amint ott zongorázik a hazai wagneriánusok kicsiny, de lelkes körének. Nos, lehet, hogy jó muzsikus – jelentette ki Auguszról Kemény, de mint politikus teljesen jelentéktelen. Ez egészében így is van – de volt egy periódus, amikor Augusznak nagy esélye volt arra, hogy „valaki” legyen a kor Magyarországán. Mivel jóban volt Albrecht főherceggel, aki egykor főnöke volt, aki évekkel előbb az önkényuralom teljes közigazgatását vezette, így neki ajánlhatta fel közreműködését a titkos politikai egyezkedési folyamatokban. Nyilván Albrechttől (aki a császár apjának unokatestvére volt) tudhatta, hogy Ferenc Józsefet érdekelnék Deák nézetei, de nem tudja a formát, ahogyan ez kellő biztonsággal kitudakolható.

  
Egyszer teljesen véletlenül Egerben, az egri líceumi könyvtárban, egy egri kanonoknak az iratai kerültek a kezembe, s pár nagyon érdekes levelet is találtam köztük. Az illetőt úgy hívják: Danielik János. Furcsa, érdekes sorsú karrieristája volt a kornak. Ha valaki olvasta Jókai Mór „Fekete gyémántok” c. regényét, bizonyára emlékszik Sámuel apát szuggesztív, nagyra törő figurájára. Nos, a Jókai-kutatók megállapították, hogy Jókai az apát alakját Danielik Jánosról formázta. A másik negatív főszereplő, Kaulmann Félix bankár, aki kíméletlenül kavarja a szénbányák körül a sötét üzleteket, manipulál a részvényekkel, stb., nos, az ő figurája szintén élő modellt követ: egy ismert belga bankár, Langrand Dumonceau adta a mintát. Ez a nagyon lendületes vállalkozó hihetetlenül ügyes trükköket forgatott abban az időben. A katolikus egyházi vagyonra, a földbirtokokra próbált olyan jelzálog-hitelbank hálózatot szervezni európai szinten, amely azután pénzkölcsönöket folyósíthat a pápai államnak, hogy hadsereget fogadjon, és az olasz egyesítést leállítsa! Grandiózus tervek – melyekben Danielik is benne volt rendesen. Jókai mindig irkálgatta föl a noteszába sztorikat, amiket hallott, olvasott – a legmerészebb fantáziajátékok alaptörténetei szinte mind ott vannak azokon a lapokon...

  
De nézzük Danieliket. A kanonok sok pénzt áldozott arra, hogy jóban legyen mindenkivel, aki „számított” akkoriban. Scitovszky János hercegprímásnak bizalmi embere volt, tehát remekül állt a konzervatívokkal. Ám az önkényuralom legsötétebb korszakában a magyar konzervatívokat is gyűlölték Bécsben, így Danielik maga is a passzív ellenállás táborába került – ahol éppen Kemény Zsigmond lett jóbarátja. Apró adalék ehhez: amikor az 1865. évi országgyűlésre zajlottak a választások, Kemény volt az egyik belvárosi jelölt. Az ellentábor egyik kortes-verse így hangzott: „Nem kell nekünk Kemény Zsigmond, / mert nem igaz az, amit mond, / mindig poros a kabátja, / Danielik a barátja!”. Tehát annyira közismert volt a barátságuk, hogy alkalmasnak találták a politika csatákban való felhasználásra is. Danielik persze közelről ismerte Deákot is. Másfelől pedig – amiként az az Egerben talált levelekből kiderült –, igen jóban volt Augusszal.

Augusznak, mint tudjuk, végül sikerült „megbízást” kapnia, hogy kezdjen el tapogatózni Deáknál. Erre először 1864 karácsonyán került sor. Majd fölment Bécsbe és jelentette, először csak Albrechtnek, de nem sokkal később már magának Ferenc Józsefnek a beszélgetés eredményét. Ezeket a jelentéseket egyébként Wertheimer Ede találta meg, ő írt róluk először, majd Hanák Péter dolgozta fel részletesen a témát. Egyikük sem tudta azonban, hogy volt egy fontos mellékszereplő, Danielik János. Amikor ugyanis Augusz fenn volt Bécsben, akkor a barátja itt volt Pesten, és a levelekben ott vannak az utasítások: most kérdezd meg Deáktól ezt, most kérdezd meg azt, hogy mondhat ilyet, miért mond olyat, most kérdezd meg tőle, hogy erről vagy arról mit mondjak a császárnak, stb., stb. Tehát amikor a tárgyalások „beszámolási” szakasza zajlott Bécsben, az sem volt egyszerű referálás, hanem aktív folyamat: a császár kérdéseire, megjegyzéseire Augusz autentikus módon felelhetett Deák nevében, mert a „haza bölcse” véleményét Danielik folyamatosan megtáviratozta Pestről!!!

Hogy ezek a tárgyalások mennyire jelentősek voltak, egyetlen adat is világosan bizonyítja. Az többször visszatér a levelekben, hogy a cél az „alapelv” tisztázása, amelynek mentén a zavaros viszonyok kibogozhatók. Az alapelv lényege pedig az, hogy mi a viszony a birodalom biztonsága és az 1848-as törvények, a magyar alkotmány helyreállítása között. Hogy vajon mi a fontosabb, melyik az értékesebb, melyiknek kell elsőbbséget adni? Már említettem, hogy 1861-ben, az országgyűlés uralkodói feloszlatásakor Deák világosan leszögezte, hogy előbb állítsuk helyre a nemzeti törvényeket, és utána majd szívesen beszélhetünk arról, hogy mi legyen a birodalommal. Ezekben a titkos jelentésekben azonban Deák véleménye már megfordul. És amikor megjelenik a húsvéti cikk, 1865 tavaszán, akkor ez a fordulat nyilvánossá is válik – de persze csak a nagyon vájtfülüeknek. Számunkra azonban még érdekesebb, hogy a szöveg egyes részei már szó szerint megvannak az Augusz-féle jelentésekben. A húsvéti cikkben konkrétan arról van szó, hogy az egyik cél a birodalom szilárd fennállása, a másik cél pedig Magyarország alkotmányos jogainak, törvényeinek, stb. fenntartása. 1861-ben Deák szerint még az utóbbi volt a fontosabb, ekkor azonban már az előbbi. Mert azt írja, hogy a birodalom biztonságának fenntartását immár „semmi más tekinteteknek” nem akarja alárendelni. Ez a döntő kijelentés. És a második célról, Magyarország jogairól írja azt, hogy persze azokból „többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatása múlhatatlanul megkíván”, nem volna sem célszerű, sem igazságos. Felhívom a figyelmet erre a kifejezésre: „múlhatatlanul megkíván”. Ez ugyanis szó szerint benne van az Augusz-Danielik levelezésben. Tehát nyilván nagyon mélyen benne volt Deák agyában, hogy csak annyit adjunk fel jogainkból, amennyit a birodalom – és ő hitte, hogy egyben a saját!!! – biztonságunk múlhatatlanul megkíván. Ezért ezt sokszor mondhatta, így bekerült Augusz szövegébe. És ez valóban kulcsszó – kicsit belevilágít a politikai véleményformálás lelki mechanizmusaiba is.

Deák és az általa vezetett hazai elit-csoport végül is hajlandó volt engedni annyit a magyar önrendelkezésből, amennyit a birodalom megszilárdulása – persze Ferenc József szerint – múlhatatlanul megkívánt. A húsvéti cikkben azt üzenték meg Bécsbe, hogy ha kell, nyilvánosan is vállalják a titkos tárgyalásokon mondottakat. Ere a fordulatra utalt azután Kossuth nevezetes Kasszandra-levelének leghíresebb részlete. Így fordult Deákhoz:

 „Midőn 1861-ben felirataidat olvasám, [...] megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal mint bölcsességel világosságba helyeztél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron. [...] magad mondád, s helyesen mondád, hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemondott. Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, a kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton való visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-ki jogalapon vél állani. Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál...”

Kemény szavak, komoly gondolatok ezek, és hát igazak is természetesen. Megjelenik ugyan a húsvéti cikk, de annak rafinált szövege nem tekinthető a tömegeknek szóló nyilatkozatnak, pártprogramnak, az csupán az udvarnak szóló ravasz üzenet volt. A nagy, az ország sorsát eldöntő fordulat tényleg nem a nyílt, demokratikus politizálás eszközeivel, hanem bizony a kabinetpolitika módszereivel készült. Kossuthnak ebben tényleg igaza volt. Deáknak ugyanakkor emiatt bizonyosan nem volt lelkifurdalása. Tudta jól, hogy a tömegek számára részleteiben nagyon-nagyon nehezen magyarázható mindaz, amit ugyanakkor szerinte mégis meg kell tenni, és hogy a hatalmas nemzeti érzelmekkel bizony ez a reálpolitikai lépés végső soron ellentétes. És a politikai elitben Deák egyáltalán nem állt egyedül elképzeléseivel. Nemcsak Klauzálra gondolok, természetesen, bár az ő tekintélye, súlya is komoly segítség volt Deáknak. De említettem, hogy 1861-ben még a Határozati Párt volt többségben az országgyűlésen – ám pl. éppen Teleki Lászó tragikus öngyilkosságába is bizonyos mértékéig belejátszott az a tény, hogy soraikban is már megkezdődött az elpártolás, a kiegyezésre készülés, csak persze más, magasabb áron, mint amennyit Deákék terveztek. Érdekes módon Kossuthnak már 1861 tavaszán van egy olyan levele, amiben azt írja: „én régóta látom a hazai társadalmi osztályok irányát: az alku felé mutat”. Tehát már ő is, már akkor érzékelte azt a folyamatot, amely persze csak a 60-as évek első felében erősödött meg, és amely immár sokallta azokat a demokratikus engedményeket, amelyeket Kossuthék a nemzetiségi politika terén és a külpolitikában (Duna Konföderációs terv) meg akartak adni.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Természetesen Kossuthék is világosan látták, hogy az a magyar politikusgárda, amely még mélyen gyökerezik a rendi múltban, és amely a nemesi nacionalizmustól áthatva, önmagát és hatalmi túlsúlyát tekinti az egyedüli civilizációalkotó tényezőnek a Kárpát-medencében, meglehetősen nehezen válhat fogékonnyá azokra a felismerésekre, amelyek már jelzik világának alkonyát. Ezért ő azt szerette volna, ha elképzelései előbb érlelődni kezdenek a közvéleményben, ha a jó értelemben vett propaganda, meggyőzés, hosszabb vitafolyamatok révén valamiképpen a nyilvános társadalmi eszmecsere témájává válnak. Hogy az előnyöket, hátrányokat jól végig lehessen tárgyalni, miközben maga az eszme, az alapgondolat folyamatosan érvényesülni tud, és végül olyan evidenciaként fogadja el mindenki, hogy ennek jegyében már hajlandó lesz kompromisszumokra. Ám a terv KONKRÉT részletei túl korán jöttek nyilvánosságra, 1862-ben, így rögtön nekirontott és ledorongolta a hazai (persze az önkényuralmi hatóságok által is manipulált) sajtó, a korábban nacionalistának kikiáltott Kossuthot most „idétlen kozmopolitának” titulálták, stb. Vagyis a lényeg nem történt meg: az alapelv, az alapgondolat okos magyarázata, eszmesúrlódásokon át történő érlelése.

Számunkra ma az a gondolat, hogy a kis népek fogjanak össze, különben a nagyhatalmak őket elnyomják, meglehetősen nyilvánvalónak látszik. Az eltelt másfél évszázad során ez az elképzelés valahogyan, valamilyen módon, de folyamatosan jelen van, és valahogyan a politikai kultúránk része lett az a felismerés, a két világháborútól aligha függetlenül, hogy igen, ha nem egymást ölnénk, akkor kevésbé tudnának minket manipulálni. Ilyen szavak jutnak eszembe, hogy „visegrádi négyek”, „pentagonale” és hasonlók, amelyek nyilvánvalóan e regionális biztonsági gondolat újabb, néhány más elemet is belekombináló variánsai. De ez a nagy gondolat nem tudott érvényesülni az 1850-es, ’60-as évek Magyarországán. Tehát az, amit Kossuthék konkrétan fel tudtak mutatni, valójában és ténylegesen megvalósíthatatlanná vált, mert magát az alapötletet nem sikerült versenyképessé tenni a másik irányzattal szemben. Kossuth kiegyezés-kritikájában azonban továbbélt mindaz a gondolati anyag, amit ő felhalmozott és ma sokan történészek is úgy vélik, hogy bizony az a kossuthi kritika, amely már 1867-ben arra figyelmeztetett, hogy ha mi – az osztrákok oldalán – eltűrjük, netán részesei vagyunk, hogy a cseheket, meg a többi népeket elnyomják, akkor ezek előbb-utóbb szét fogják verni a birodalmat és persze vele együtt minket is. Ahogy egy tartalmában realista, formájában romantikus képben Kossuth ezt igen szemléletesen megfogalmazta: Magyarország teste lesz a máglya, amin a Habsburg-sas megégettetik – és vele égünk mi magunk is...!


Persze mások megint teljes joggal említik, hogy nem lehet Deáktól elvitatni azt, hogy ő is jóhiszeműen, legjobb meggyőződése szerint kereste a Magyarország számára legbiztonságosabbnak látszó megoldást. És az igaz, hogy az általa kialakítani segített rendszer végül ötven esztendeig életben maradt. Ki képes manapság fél évszázadra alkotni bármit? Három évre sem tud egy politikus csinálni semmit, nemhogy fél évszázadra! Komoly dolog tehát Deák teljesítménye. Ma vannak, akik a deáki mű nyilvánvalónak látszó problémáit azzal ellensúlyozzák, hogy akkor ez volt az egyetlen realitás, semmi mást nem lehetett tenni. Nos, ezzel szemben maga Deák sem tartotta a kossuthi javaslatot lehetetlennek, csak éppen azt mondta, hogy szerinte nem jó, nem célszerű. Ahogy nevezetes, 1867. március 28-i beszédében fogalmazott:

„könnyen megtörténhet, hogy valahogy a várt esemény – tudniillik a birodalom megingása –, be nem következik, vagy majd akkor következik be, mikor a segély nemzetünkre nézve már késő.”

Tehát nem azt mondja Deák, hogy amit Kossuth akar, az lehetetlen, hanem csak azt, hogy nem jó, ebből, meg abból, meg amabból a szempontból.

Deák valóban bízott abban, hogy amit ő létre hoz, az valamilyen mozgékonyabb rendszer lesz, amely képes a társadalom és a gazdaság nagy kérdéseinek liberális alapon történő rendezésére, mi több, alkalmas lesz önmagát korrigálni, reformálni a változó „korszükségeknek” megfelelően. Ám azt, hogy a rendszer hatalmi okokból végül is mozdíthatatlannak bizonyult, nem láthatta előre. 1876-ban halt meg, hosszú betegeskedés után. Emberi nagyságát ezer anekdota példázza, de ide, a kiegyezés megkötéséhez kötődik szorosan az egyik. Az ún. „millenáris magyar történelem” utolsó kötetében Márki Sándor, a jeles történész leír egy jelenetet – és neki igen jó információi voltak, így a lényegnek igaznak kell lennie.


Eszerint amikor a kiegyezést megkötötték, Ferenc József behivatta a friss miniszterelnököt, Andrássy Gyula grófot, és kezdte sorolni, mi mindent kapjon Deák: grófi címet, kamarási méltóságot, pénzt, birtokot, stb. Andrássy hihetetlen zavarba jött, de érezte, hogy még nagyobb lesz a zavar, ha nem mondja meg őszintén, hogy mindez teljesen lehetetlen. Deáknak nem adható semmi, mert nem fogad el semmit. Hát akkor mit lehet tenni? – kérdezte a tanácstalan császár. – Talán adjam neki a császárné és az én portréimat? – Az sem jó, aranyrámás a keret. – Hát akkor egy császár és király szegény ahhoz, hogy egy Deák Ferencnek bármit adhasson?

Ugyanezt a helyzetet jól jellemzi a kor egyik híres anekdotája, miszerint egyszer egy külföldi követ részt vett egy magyar bálon és miközben ő persze ki volt dekorálva, mint egy szovjet marsall a honvédő háborúban, a vendéglátók ruháján nem volt semmi ilyesmi. – Mi van? A magyaroknál nem szokás kitüntetéseket osztogatni? – kérdezte. – Mire a válasz: – Dehogynem! Csak a magyaroknál nem szokás kitüntetéseket elfogadni!

A dolog titka a passzív ellenállás örökségével függ össze: az elnyomó önkényuralmi hatóságoktól utasított el minden dekorációt a hazafi magyar ember, mégha annak nem is lett volna semmilyen politikai vonatkozása. Ez a reflex hosszú ideig élt még – és Ferenc József nem is tehetett semmit ellene. Végül Andrássy azt javasolta, hogy PRÓBÁLJA meghívni Deákot ebédre, azt HÁTHA elfogadja – és így is történt. Deák fölment reggel a vonattal, elköltötte az ebédet, megköszönte szépen és este visszavonatozott Pestre. Ez volt a birodalom megmentésének egész járandósága...

A kiegyezéssel tehát a deáki irányzat győzött, ami azt is jelentette, hogy nem érvényesülhetett az a távlatos kossuthi gondolat, hogy Magyarország ne apró kis játékszere legyen másoknak, ne egyszerű paraszt a sakktáblán, hanem maga legyen az egyik sakkozó – tehát az a gondolatmenet, hogy olyan európai rend kialakulásáért küzdjünk, ahol ne nagyhatalmak járszalagjára szoruljunk, hanem mi magunk is beleszólhassunk abba, hogy a sorsunk miképp alakul. A két vetélkedő elitcsoport közül azonban végül a másik irányzat jutott előtérbe, amely azonban szintén a legteljesebb jó szándékkal, meggyőződése minden tiszta hevével szándékozott Magyarország jövendőjét összekötni Ausztriáéval. Kinek volt igaza? – tehetjük föl a kérdést. Erre nem lehet választ adni. Abban a helyzetben a Habsburgok állama egyszerre kínálta saját magának mindkét irányból való értelmezhetőségét. Tehát lehetett úgy látni a birodalmat, hogy ezt a benne élő népek szét fogják vetni előbb-utóbb, tehát mi ne kötődjünk hozzá, mert minket is szét fognak robbantani. De úgy is lehetett látni, hogy ez az óriási, sok száz éves államalakulat egy nagy civilizációs folyamatban megújítja önmagát és kellően erős lesz ahhoz, hogy a nagyhatalmi kombinációkban a saját modernizációját irányítsa – és a magyar elit egy része készen állt arra, hogy egyike legyen azoknak a vezető csoportoknak, amelyek ezt véghez viszik.

A kiegyezés értékelése, a róla szóló vita azután már egy újabb gyönyörű történet. Erről nyilván más alkalommal lehet majd részletesen beszélni. Csupán annyit jegyzek meg, hogy számomra nagyon úgy látszik, hogy mindaddig, amíg végső soron ugyanazok a problémák foglalkoztatnak minket, mint százötven évvel ezelőtti elődeinket – így pl. a nemzetállam és a nagyhatalmak viszonya, a nemzetiségi kérdés, az uralkodó nemzet és a kisebbségek kapcsolata, a többség akaratának és a kisebbségek jogainak közös érvényesítése, stb., stb. –, nos, mindaddig a „deáki mű” vitája, vitatása sem fog leállni, mert mindenkori konkrét élményeink hatására fogjuk majd időnként újra és újra számba venni a kiegyezés előnyeit és hátrányait.

Köszönöm a figyelmet.


Csorba László
történész

Történettudományi Intézet
igazgató-helyettes

2009. október


A képeket Hódi Szabolcs válogatta.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)