Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Mit köszönhet a magyar zsidóság Klauzál Gábornak?

Klauzál Gábor munkásságával, nemes tetteivel beírta nevét a XIX. század magyar történelmébe. Gondolkodása a zsidókkal kapcsolatban is mentes volt a korban oly elterjedt előítéletektől, s ennek különböző fórumokon adott hangot. Nem kis dolog volt ez akkoriban, sokaknak nem tetszett még elvbarátai között sem!


Milyen volt a magyar zsidóság helyzete a reformkorban?
Az előző században megindult erőteljes számbeli gyarapodás, amely a II. József alatti létszám (kb.85.000 fő) mintegy megnégyszereződését hozta az időszak végére, nem járt ilyen mérvű gazdasági-kulturális gyarapodással, de nyilvánvalóvá tette mind a befogadó magyar társadalom, mind a felvilágosodástól érintett zsidó réteg számára a változás szükséges voltát.

Noha Magyarország területén már a római korban laktak zsidók és a honfoglaló magyarokkal bejöttek zsidóvallású kabarok is, a végig jelen lévő zsidóság (csak Nagy Lajos űzte ki őket néhány évre) létszáma az önálló magyar királyságban nem haladta meg 10-15.000-t. Pénzügyi szerepük jelentős volt, a XIII. században zsidó kamaragrófokról tudunk, az állami pénzverde a budai zsidónegyed területén volt, ahol héber feliratos aprópénzt vertek.

Nem fordultak elő az Európában sajnálatosan gyakori véres üldözések, hosszú ideig vérvádak sem, később a reformáció térhódításakor sokan tanultak héberül és irodalomban előszeretettel hasonlították a magyarság szenvedéseit a zsidókéhoz, Erdélyben tért hódított a szombatos vallási irányzat. Török kiűzése után a Habsburgok barátságtalanul kezelték a törökök által néha (főleg pénzügyi okokból) pártolt zsidókat. Mária Terézia Budáról kiűzte és un. „türelmi adóval” sújtotta a megfogyatkozott hitközségeket. Fia II. József már szerette volna a zsidóságot is bevonni a felvilágosodott abszolutizmus reformjaiba, „hogy az ország nagyobb hasznára váljék, mint eddig volt”. Ezért állami iskolákat állított fel részükre, de megengedte azt is, hogy nyilvános iskolákba járjanak, földművelést, ipart űzhettek, szabadon költözhettek. Ugyanakkor katonai szolgálatra és német vezetéknevek felvételére kötelezte őket. Halála után a megyei nemesség egy része és a féltékeny városi polgárság szerette volna megsemmisíteni a jogokat, de II. Lipót lényegében megerősítette ezeket (De Judaeis 1790.XXXVIII.tc.) Később a francia forradalom alatti egyenjogúsítás, amelyet Napoleon mindenütt bevezetett, hatása és a háborúkban való zsidó részvétel ( 35.000-en szolgáltak negyedszázad alatt az osztrák császár hadseregében és Rotschildok pénze nélkül nem lehetett volna győzni!) mindenütt napirendre tűzte a zsidók helyzetének javítását. Nálunk sürgőssé tette a megoldást a galiciai zsidó bevándorlás amely újabb tömegeket hozott az országba. Ennek ellenére csak az 1832-es országgyűlésen hozta szóba a reformpárt a szégyenletes türelmi adó eltörlését, amelyet azonban a főrendek többsége ellenzett és végül a király nem szentesített. Széchenyi ugyan a Stádiumban követelte, hogy

„Hunnia minden lakosainak polgári létet kell adni, amit honunkra nézve nemcsak nem időelőttinek, de szinte már időutáninak tartok”,

de országgyűlési beszédében még óvatosságra intett ebben a kérdésben. Pedig már a Hitelben elismerte a zsidók gazdasági tevékenységét: „Nem száradna-e sokra minden produktuma, ha azt házánál nem keresné a zsidó”? Még mint lósorozó katonatiszt tapasztalta: „Jó lovakat állítnak a zsidók”.

Az 1839-40-es országgyűlés a reformok híveinek előretörését hozta. Sikereik az önkéntes örökváltság, a megyei adó fizetésével a nemesi adómentesség precedens értékű megtörése, a váltójog rendezése arra ösztönözte az ellenzéket, hogy megpróbálják a zsidókérdést a teljes jogegyenlőség kimondásával radikálisan rendezni. Először Vas megye szólalt fel ezért, majd az 1840 március 4-i ülésen Pest vármegye követe, Dubraviczky Simon (1) követelte az emancipációt:

„Hogy az izraelita vallást az országba bevett vallások sorába vegyék fel: továbbá, hogy az izraeliták a többi nem nemesek sorába helyeztessenek és minden, a nem-nemes keresztények számára nyitva álló szolgálatokra és hivatalokra képesek legyenek. Ezt természetesen a katonai rendre is ki kell terjeszteni, miként az izraeliták, ha a szolgálatban kitűnnek, min minden nem-nemes kezeltessenek.”

Figyelemreméltó mondatok ezek több szempontból is. Nem csak egyenjogúságról szól, hanem a bevett vallássá nyilvánításról, amelyet csak 1895-ben, a recepciós törvényben ért el, nagy küzdelem árán a már egyenjogú hazai zsidóság. A katonáskodás pedig arra irányult, hogy a zsidók éppúgy lehessenek tisztek, mint a keresztények, ami egyébként háborúban már előfordult, csak ritkán. Közismert volt egy kiváló zsidó tiszt sorsa, akit érdemei miatt őrnaggyá kellett volna előléptetni, de ezt már nem felettesei nem akarták. Addig tartott a huzavona míg a jelölt tapintatosan csatában elesett – viszont ő volt az első zsidó aki díszsortüzes katonai temetést kapott (2).

   
 Eötvös Ignác  Eötvös József

Sajnos a „vezérvármegye” kerületi gyűlésén egyhangúlag elfogadott javaslatot amelyet rendek többsége is pártolt, a főrendek Barkóczy (3) székesfehérvári püspök és báró Eötvös Ignác (4) tárnokmester munkálkodása ellenére elvetették. Kompromisszum született, az országgyűlés olyan törvényt hozott, amely főleg Eötvös József (5) beszédei és írásai – 1840-ben „A zsidók emancipációja” című művében védi őket – hatására hosszas huzavona, az alsótábla és felsőtábla üzenetváltása után végül bizonyos részleges jogokkal ruházta fel a zsidókat. 1840. évi XXIX. tc. szerint a bányavárosok kivételével mindenütt szabadon lakhattak, kereskedhettek, gyárakat alapíthattak, ingatlant szerezhettek Nem történt meg a liberálisok által szorgalmazott teljes egyenjogúsítás s ezért nem korlátozták a bevándorlást sem párhuzamosan az egyenjogúsítási törekvésekkel megindult a zsidók körében a magyarosodási mozgalom, még a konzervatív Dessewffy Aurél (6) is elismerte a felsőtábla ülésén:

„Már most is ismerek az Alföldön zsidókat, kik a nyelvre nézve tökéletes magyarok lettek”.

Ugyanakkor fellépett a „koldus zsidók” bevándorlása ellen. Voltak elképzelések a zsidók mezőgazdaságba, iparba való átcsoportosítására, ezeket az érintettek is támogatták. Pesti hitközségi kezdeményezésre alakult meg 1842-ben a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület (MIKÉFE), amely a magyar nyelv ápolása mellett arra törekedett, hogy az ipart és földművelést terjessze az ezektől oly hosszú ideig elzárt zsidók körében. Az egylet példája vidéken is követésre talált, Debrecenben és Nagykanizsán is létesültek hasonló célú szervezetek. Mivel a céhek szabályaik szerint csak „jó ágyból való (azaz törvényes születésű) keresztény fiúkat” vettek fel tanoncnak, komoly pénzeket fizetek mestereknek zsidó inasok szerződtetéséért, akiket néha hatósági közbelépésre vizsgáztattak le. 1843-ban Pesten maga József nádor járt közben érdekükben. Ébren tartotta a figyelmet a sajtó: Kossuth Pesti Hírlapja és a Jelenkor különösen sokat írtak a zsidók érdekében, Eötvös József fent említett nagyhatású tanulmánya először a Budapesti Szemlében látott napvilágot.
A pesti zsidó közösség különben is élen haladt a magyarosításban: már 1840-ben a helyettes polgármester szerint a zsidó iskolában

„a tanulók nemcsak szorgalomról és szép haladásról, hanem a magyar nyelvben szerzett ismereteikről is adtak bizonyítékot.”

Erről az országgyűlésről anonim röpirat is jelent meg, ezzel a címmel: Egy Izraelita Érzeményei az 1840-iki dicsőséges Országgyűlés végeztével, következő év elején Bloch (Ballagi) Móric felhívást tett közzé (Atheneum febr. 4, Pesti Hírlap febr.6 ), amelyben támogatást kért egy magyar-zsidó tanítóképző létrehozásához. Kossuth Lajos szerkesztői ajánlása mellett az adakozók névsora: Bugát Pál (7), Toldy Ferenc (8), Török Pál (9), báró Eötvös Ignác és gróf Széchenyi István, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.

       
 Bugát Pál  Toldy Ferenc  Török Pál  Chorin Áron

E folyamat gyökere a nyugat-európai emancipáció volt, ahol a zsidók az egyenjogúságért lemondtak a népi identitásról, vállalva, hogy csak vallásukban fognak különbözni a többségtől, átveszik nyelvét, öltözetét, nemzeti ideáljait. Mindenütt ez a konszenzus volt a törvényi befogadás alapja és feltétele, később az asszimiláció kezdete. Nálunk az 1840-es év hozott jelentős változást e téren, magában a zsidóságban, de környezetében is. Chorin Áron (10) rabbi meg is fogalmazza:

„Az izraeliták szétszórásával nemzetiségük is megszűnt, így tehát nincs izraelita nemzet, hanem a zsidóság csak vallási közösség, éppúgy mint a többi felekezetek…”

Ezt a nézetet fejtegették csak az említett évben más könyvek is pl. Bloch (Ballagi) Móric (11) „A Zsidókról” című könyve, ő látta el jegyzetekkel és előszóval Schwab Arszlán (12) hasonló című „Felvilágosító értekezés”-ét.

     
 Balagi Móric  Ballagi Móric
(Bloch Móritz)
A zsidókról (1840)
 Rosenthal Móricz
A zsidó és a korszellem
Európában (1841)

Milyen volt a hazai zsidóság ezekben az időkben? Eredetük szerint három csoportból tevődött össze: XVII. század végén osztrák, a XVIII. század első felében cseh-morva a század végétől kezdve galíciai zsidók érkeztek. Jogállásuk lényegében egységes volt, mindre vonatkozott a – mai kifejezéssel – hátrányos diszkrimináció, de helyzetük különbözött. Nagyon rabbinikus volt az osztrák-német réteg (Pozsony), a cseh-morva (Vágújhely) hajlott a hitéleti reformokra, az újonnan jött lengyel zsidók nagyon szegények és vallásosak voltak, sokan a chaszid irányzat hívei. Csak egynegyedük él városokban, sok az un. uradalmi zsidók, ők a földesurak anyagi ügyeit bonyolítják le, akik kifejezetten kedvelik őket, sokhelyütt zsinagógáikhoz telket, téglát ajándékoznak. Foglalkozásra első a kereskedelem, kicsi és nagy egyaránt: „A nyers termesztvényekkel, főképp a dohánnyal, gyapjúval, bőrökkel, gabonával való kereskedés csaknem egyedül kezükben van” – írja Fényes Elek 1842-ben. Vannak kisiparosok (Pesten a családfők mintegy 15%-a) napszámos, szolga szépszámmal, de mezőgazdasággal csak Észak-Keleten, Kárpátalján és Máramarosban foglalkoznak. Korlátok miatt kevés az értelmiségi, főleg orvosok vannak. Sokan élnek viszont a vallásból, mint rabbi, talmudista, sakter, samesz. A magyarosodás az egészségtelen struktúrán is segíthetett volna! Erős volt a törekvés a tanulásra, gyakorlatilag nincs analfabéta zsidó és az iskolában a magyar nyelv tananyag volt. Érdekes módon a megmagyarosodás úttörőinek többsége még külföldön születtet, mint Schwab, Hochmuth (13), Löw Lipót (14), Heilprin (15) és sokan mások. Megjelenik a magyar nyelv a szószéken is: Bauer-Márkfi Herman (16) Szegeden 1840-ben magyar imát mond a király születésnapján, már előbb is van több helyen magyar prédikáció. Nem ritkaság a magyar zsidó egyetemi hallgató, ők élenjárnak a magyarosodásban, medikusok alapítják meg 1844-ben a Magyarító Egyletet, amelynek kb. 400 tagja az értelmiségből kerül ki, magyar felolvasásokat rendez, könyvtára van, könyvkiadást támogat. Jellemző volt, hogy magyarul hibásan beszélő szülők akarták, hogy gyermekük jól bírja az ország nyelvét, ezért nemzetiségi vidékeken máshonnan hozattak magyar dajkát vagy pesztonkát.

   
 Löw Lipót  Heilprin Mihály

Meg kell jegyeznünk, hogy noha az 1840-es törvény nem egyenjogúsította teljesen a zsidókat, lényegében csak II. József rendelkezéseit erősítette meg, némileg kibővítve, de –Franciaországot kivéve - erre még más európai országokban sem került sor. (Angliában csak az 1850-es években, az egyesült Itáliában és Németországban csak 1870 után, Svájcban 1874-ben, tőlünk Keletre Oroszországban és Romániában csak az első világháború után!) A magyar törvényhozás tehát nem volt Nyugathoz képest „elkésve” s ez indokolja a heves vitákat, a nagy ellenállást. Míg a liberális-nemzeti csoport az emancipáció mellett tört lándzsát, Kossuth, Deák, Eötvös vezetésével a konzervatív főurak nagy része ellenezte a zsidók egyenjogúsítását s ebben érdekes módon támaszuk volt a német városi polgárság, akik a zsidó konkurenciától tartottak. Az emancipáció híveinek állásfoglalása nem volt teljesen egyértelmű, sokan csak a zsidók egy részét akarták jogokban részesíteni, vagyoni és műveltségi követelményeket állítottak volna fel, a keleti zsidók bevándorlását pedig meg akarták tiltani. Utóbbit a zsidó hitközségek vezetői sem látták szívesen, nem voltak szolidárisak a nyomorgó „pólisi” hitsorsosokkal!

Már szóltunk a magyarországi zsidóság hármas rétegződéséről. Ezenfelül már megjelenik ebben az időben egy újabb megoszlás, mégpedig az esetleges egyházi reformokhoz való hozzáállás kérdésében, amely szorosan kapcsolódott az egyenjogúság kiharcolásához. Ugyanis a zsidóság barátai tájékozatlanok lévén az általuk pártfogoltak hitelveiről, kérték az erről való tájékoztatást, illetve melegen tanácsolták nekik az istentiszteletek és a rítus közelítését a keresztény külsőségekhez. Ennek külföldön voltak hagyományai, különösen német nyelvterületen, de nálunk is elkezdődött ez a folyamat már a század elején. A már említett Chorin Áron, a homonnai Leibermann és Friesenhausen írásai, tevékenysége a hagyományhoz ragaszkodók dühös támadásait vonták maga után. Chorint például kővel dobálták és szakálla levágásával fenyegették.
Az országgyűlés után a zsidóság továbbra is lendületben maradt, folytatta a küzdelmet jogai kivívásáért, nagyon remélte hogy a következő 1843-44. évi országgyűlés, amely egyébként is a vallásügyek rendezését besorolta a megoldandó kérdések közé, igazságot fog szolgáltatni nekik Egyes vármegyék követi utasításokat adtak arra az esetre, ha szóba kerülne a zsidóügy. Komárom megye: „a zsidók különcségei kisimítassanak vallásügyekben”, Győr megye nem kevesebbet kívánt, hogy „a zsidók mondjanak ellen hitük elveinek”, Ugocsa megye: „addig ne emancipáltassanak, míg vallásuk külsőségeiről nem faragják le a cafrangokat” – erre azt az önérzetes választ kapják, hogy az ottani zsidóság „inkább lemond a boldog jövőről, ha polgár állapotuk javítása vallásuk legcsekélyebb változtatásától tétetnék függővé”. Utóbbi felfogás általános volt és nem véletlen, hogy 1844-ben a Pesti Hírlapban maga Kossuth javasolta „egy zsidó synhedrin összehívását, mely a zsidó vallást reformálja”. (Még az elnevezésben is feltehetően a napoleoni idők zsidó-megoldása lebegett a szeme előtt)

   

Dávid király énekei
Fordította Rosenthal Móric (1841)

Nem véletlen tehát, hogy a reformellenzék kiváló politikusa, Klauzál Gábor csongrádi és szegedi küldött nagy fontosságot tulajdonított a zsidók helyzete javításának. Megyéjében ugyan az országos arányhoz képest kevés zsidó lakott, de mint fentebb idéztük magyar érzésűek és nyelvűek voltak, s nemcsak kereskedők, a szintén általa képviselt .Szegeden már a 30-as években felvették őket a céhekbe. Persze a megszorítások itt is érvényesek voltak, 1844-ben csak 24 háztulajdonos volt a városban, pedig az 1848-as összeírás 337 családfőről tud. (Csak a zsinagóga körül vásárolhattak házat). A csanádi püspök már az 1840-es országgyűlésen a zsidóság teljes emancipációjáért küzdött, sürgette és támogatta zsidó iskola alapítását. Először magániskolaként működött, csak 1844-ben lett elismert.
Klauzál Gábor már a megyegyűlésen erélyesen és nagy sikerrel követelte a zsidók egyenjogúsítását. Amikor nagy taps közepette már majdnem elfogadták indítványát, Bene József főispáni helytartó az aulikusok vezére durván meggyanúsította:

„– Ugyan mennyit fizettek a zsidók a tekintetes úrnak ezért a nagyon szép beszédéért, mert nekem 2000 forintot ígértek csupán azért, hogy hallgassak.”

     
Klauzál Gábor
Ez persze nem volt igaz, de elég volt arra, hogy a hangulat megváltozzék és a gyanú sokáig kísérte Klauzál működését. Őt ennek ellenére nem lehetett eltántorítani, annál inkább mert Deák Ferenc visszalépése után ő lett az alsótábla szabadelvű ellenzékének vezérszónoka.
Segítségére volt az a memorandum, amelyet a magyar zsidók az országgyűléshez beterjesztettek és keserűen panaszolják benne, hogy a helyi hatóságok korlátozzák városi iparűzésüket. Pl. nem szabad cégtáblát, kirakatot használniuk, sőt egyes helyeken műhelyeik ajtaja nem nyílhat az utcára. Sajnos ezeket a gesztusokat a kormány is támogatta, így ámbár a törvény a zsidókat csak a bányavárosokból zárta ki, felsőbb rendelet ezt egy 7 mérföldes sávra kiterjesztette, Bars megyét fel is kérték, hogy a zsidókat onnan távolítsák el. Pedig a magyar nép és nemesség ezekben az években barátságos volt a zsidókhoz: egyes helyeken pl. Újpesten vagy a Bihar megyei Darvason zsidó bírát választottak. Felvettek zsidókat kaszinókba, polgári egyesületekbe, mindez szép reményeket keltett az ellenzék vezetőiben, különösen az elkötelezett Klauzálban.

Nagyszerű beszédei közül egyik sem volt olyan eredményes mint a zsidók egyenjogúsága érdekében 1844. február 10-én tartott beszéde. Előzőleg a vitában Csanád és Borsod megyék követei támogatták az emancipációs javaslatot, míg Debrecen ellene szólalt fel.
Utóbbinak már beszéde elején válaszol: rendkívül szellemesen a „kálvinista Róma” érveit a spanyol inkvizícióhoz hasonlítja, utalva, hogy a „szabad polgárság körében lévő követtől” nem várt ilyen előítéleteket. Utána cáfolja a zsidók erkölcstelenségének vádját. Emlékezteti vitapartnerét a zsidók jótékonyságára:

„Nem látunk – e keresztény koldust zsidó háza előtt alamizsnával gazdagabban ellátva, mint minőt kereszténytől kap? – vajon nem jele-e ez annak, hogy a zsidónak az isten szerető szívet adott?”

Utal a zsidók fejlett szociális és jótékonysági intézményeire. Ezek a dolgok mindenki számára ismertek voltak, a Chevra Kadisa és a Bikur Cholim működése nyilvános volt a keresztény lakosok előtt történt, csak nem beszéltek róluk. Hadd utaljak az 1841-ben József nádor jelenlétében átadott pesti zsidókórházra ahol a betegeket felekezeti különbség nélkül kezelték. Hivatkozik a csanádi és borsodi követek előadására az üldözések okairól. Ők helyesen látták a városok zsidóellenességének gazdasági okait:

„Izraeliták a városokban eddig kézművesek nem lehettek, céhekbe be nem vétettek, és az úgynevezett collegiális testületek önzése és önfenntartási ösztöne állott ellent a polgári jogok megszerezhetésében és ezen kívül némely tisztviselőknek gyalázatos önzése, kik a zsidót úgy használják, mint fejős tehenet...”

állapítja meg nem éppen hízelgően. Nagyon fontos a magyar polgárosodás szempontjából, hogy észreveszi: a kor fejlődése már túllépett ezeken a korlátokon, ósdi tilalmakon, hiszen „mégis ha tekintjük a királyi városokat a kereskedés, vagyonosság nagyobb részt a zsidók kezében van”, aminek az okát Csanád követével egyetértve a „feszített szorgalomban” találja meg. Ezen az erkölcstelen és a tisztviselőket korrumpáló helyzeten csak törvény segíthet.

„Én a zsidókról törvényt kívánok és a polgárok tiszta érdekében látom lenni a zsidóknak polgárosítását”.

Hivatkozik az előző országgyűlési törvényre, amely megengedte zsidóknak mesterségek űzését és hangsúlyozza céhenkívüliségüket, ez a körülmény előnyhöz juttatja őket a polgárokkal szemben. Megoldás lenne „az egyforma lábra állítás” és kimondja a modern kapitalizmus alapszabályát: a céhek eltörlését, amelyre Magyarországon 1872-ig kellett várni. Bár szíve teljes részvétével fordul az elnyomott kisebbség felé, megőrzi objektivitását. „Én azt hiszem, hogy ha meg vannak is az izraelitáknak bűneik – melyeket nem tagadok - de vannak nekik erényeik is” az előbbieket a sanyarú történelemnek tudja be. Állásfoglalása érvényes a magyar jobbágyságra is: „Az elnyomás nem szülhet s nem fejthet ki erkölcsiséget”. Hangsúlyozza, hogy nem elég a városi zsidók polgárságát szavatolni, „általános törvényre” van szükség, amely az egész hazai zsidóságot egyenjogúvá teszi.
Utal a Pestmegye által hangoztatott aggodalomra, hogy ez esetben a zsidó bevándorlás a tartományokból nagyon megnövekedne. Többi reformpolitikus társával együtt ezt ő sem óhajtja, ez ellen is törvényt óhajt akadályul, de az itt lakók ügyében nem hajlandó engedni. Emlékeztet rá, hogy a zsidók adóznak, sőt céloz egy „törvénytelen adóra”, a még Mária Terézia által bevezetett és a zsidók által sérelmezett türelmi taksára. Végül hivatkozik bűnügyi statisztikára, amelynek adatai a zsidók számára kedvezőek, „mert az izraelita lakosok közül sokkal kevesebben keverik magokat bűntettekbe, mint a keresztények”. Általában udvariasan, barátságosan beszél a zsidókról, a kezdődő kordivat szerint izraelitát, nem zsidót említ. A népnév helyett a vallásra utalás is az emancipációs befogadás jele.

Gyönyörű beszéde nagy sikert aratott – nem rajta múlt, hogy az országgyűlés végül nem hozott törvényt a zsidókról. Foglalkoztak a vallásüggyel, de csak katolikus és protestáns viszonylatban. Pedig a zsidók helyzetének rendezése egyre sürgősebbé vált! Az eddigi megszorítások egyre kevésbé voltak tarthatók, a változtatás szükségével – nem mindig azonos módon és indítékból – zsidók és keresztények többsége egyetértett.

     
 Rudnó és lelkésze
1844 és 1845ben
Meg még valami,
többi közt
A mai magyar zsidó is
(1846)
 A honi izraeliták

Magyar nyelvet terjesztő
pesti egyletnek
Alapszabályai
(1847)
 Első magyar zsidó
Naptár és Évkönyv
1848-ik szökőévre
Közrebocsátja:
A honi izraeliták között magyar
nyelvet terjesztő pesti egylet
(1846)

A zsidók természetesen óhajtották az egyenjogúságot, még vallási reformokat is vállaltak érte. Egy részük azonban aggódott, hogy az emancipáció egyúttal asszimilációt fog jelenteni és inkább lemondtak róla. Ők 1844 augusztusában Pakson rabbigyűlést is tartottak e tárgyban, amely azonban eredménytelenül oszlott szét, előrevetítve a negyedszázaddal későbbi orthodox-neológ szakítást. Az újítók viszont úgy vélték, hogy nincs olyan vallási rendelkezés amely akadályozná a jogkiterjesztést. 1846-ban sikerrel járt a pesti hitközség által indított küzdelem a türelmi adó eltörléséért. Egyre erősebbek lettek keresztény oldalról a hangok, amelyek egyenjogúságot követeltek a zsidóknak. Hozzátették ugyan a bevándorlás megtiltását is, erre bizonyos zsidó személyiségek is hajlandók voltak, bár liberális megfontolásokból ezt
Klauzál ellenezte. Persze a másik oldal sem maradt tétlen, még az 1845-46-os rossz termés miatti ínségért is a zsidót hibáztatták, azzal vádolva őket, hogy raktáraikban visszatartották a gabonát. Északi megyékben erősödött a mindig is antiszemita pánszláv mozgalom, amely a zsidókat most már mint magyarbarátokat támadta. Az 1847-ben összeülő utolsó rendi országgyűlésben az ellenzék többségben volt s ők már régen követelték az emancipációt, amelyet ezért a többiek is úgy tekintették mint valami szükséges rosszat, amelyet bizonyos fenntartásokkal, de előbb - utóbb el kell fogadni Jellemző azért, hogy a követi utasítások még az ellenzéki megyékben óvatosságra intenek az esetleges emancipációs javaslatokkal, a bevándorlást pedig „mindenképpen gátlandó”. Túróc követe meg is állapította: „a magyar törvényhozás e részben 1839 óta az utóbbi tíz év alatt tíz visszalépést látszik tenni”. Pedig a zsidóság részéről nagy volt a készség a magyarosodásra: Ebben az 1847-es évben Löw Lipót kiadja az első magyarnyelvű folyóiratot, Magyar Zsinagóga címmel és az 1848-as évet az Első Magyar Naptár és Évkönyv köszönti, amelyet a már említett Magyarító Egylet annál a Landerer és Heckenastnál nyomat ki, ahol később a március 15-i kiadványok láttak napvilágot.

Jellemző, hogy ez az országgyűlés még március 15. után sem tett eleget a zsidók által várt egyenjogúsításnak, nem reagált a zsidóellenes zavargásokra. Utóbbiak ellen az akkor már miniszter Klauzál keményen fellépett. Nincs helyünk a magyar zsidóság szabadságharc alatti fényes helytállását értékelni, Klauzál Gábort kereskedelmi miniszterként említi Einhorn Ignác (17) (Horn Ede) pedig ipari és fölművelésügyi tárca volt az övé, amelyhez csak mellékesen tartozott a kereskedelem. Lehet, hogy a zsidó kereskedők pártolása, a velük való jó kapcsolat emléke okozta ezt a tévedést? 1844-es beszéde fennmaradt, mint a zsidókkal szembeni helyes álláspont szép példája, még a rendszerváltás utáni Befogadók című gyűjteménybe is így került be.
Sajnos a zsidók nagy barátja nem érte meg az 1867-es törvényt, amely egyenlővé tette a zsidóvallású magyar állampolgárokat. Löw Lipót szegedi rabbi szép emlékbeszéde egy nagy hazafit és az idők szavát felismerő politikust siratott el.


A két főrabbi emlékbeszéde Klauzál Gáborról


Löw Lipót a szabadságharcban való részvételért börtönjárt tudós rabbi 1866.augusztus 14-én a szegedi zsinagógában szép emlékbeszédben búcsúztatta a magyar zsidóság jogainak nagy harcosát:

„Lehullott Klauzál Gábor, Csongrád megye és Szeged városának cédrusfája: a magyar haza legfelségesebb cédrusfáinak egyike ledöntetett”.

Méltatva munkásságát kiemeli országgyűlési tevékenységét így szól 1844. februári híres „zsidóügyi” beszédéről:

„Örök emléke marad nemcsak a szívre ható ékesszólásnak, hanem a részrehajlatlan igazságszeretetnek, a fölvilágosult szabad-elvűségnek s a törvényhozási bölcsességnek is”.

Fia Immánuel minden tekintetben folytatta atyja hagyományait. Megmutatkozott ez hazafiságában, tudományos tehetségében és Klauzál iránti tiszteletében is. Évtizedekkel később így emlékezett rá:

„Városunk jeles fia, Klauzál Gábor az emancipáció mellett 1839-ben melegen szót emelt Csongrád megye közgyűlésén, amiért a hitközség neki május 10-én köszönetet szavazott, felkérvén egyúttal, hogy az országgyűlésen hasonló szellemben működjék, amit Klauzál tudvalevőleg meg is tett. A város Klauzálnak és elvtársainak politikai nézeteihez hűségesen ragaszkodott később is, ezért 1848. augusztus 21-én Pozsony város közönségének az emancipáció ellen az országgyűlésnek beadott és pártolás végett a szegedi tanácsnak megküldött kérvényére így határozott: „A polgárosodás szelídebb szellemével össze nem férő s még inkább ingerlésre alkalmat szolgáltató felhívás nem pártoltatván tudomásul vétetik.”



Dr. Róbert Péter
történész
egy. docens
Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem

2009. július 11.



Források:

Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon Europica Varietas Bp. 2000.
Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945 Századvég k. Bp.1992
Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története Könyvértékesítő Váll. Bp.1986
Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon Útmutató k. Bp. É.n.
Komlós Aladár: Magyar – zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig Múlt és Jövő k. Bp. 1997



Lábjegyzetek:

(1) Dubraviczky Simon (1791-1849) több éven át Pest vármegye első alispánja (1832-36), Pest vármegye országgyűlési követe (1839-40), m. kir. helytartósági tanácsos (1845).
(2) Maximilian Arnstein (1787-1813) 1805-ben csatlakozott a k.u.k. hadsereghez, hadifogságba esett, 1809-ben zászlóssá léptették elő a 63. gyalogezredben, 1809-ben áthelyezték a 9. huszárezredhez, ahonnan 1810-ben első hadnaggyá léptették elő a 4. Prinz Hessen-Homburg huszárezredhez (vagyis a lovasságnál szolgálva lett tiszt!), 1813 Karácsonyán, francia földön a Colmar melletti csatában esett el.
(3) Barkóczy László (1791-1847) székesfehérvári püspök (1837-47) reformpárti főpap.
(4) Eötvös Ignác (1786-1851) bölcseleti és jogi doktor, cs. kir. kamarás, 1830-ban magyar királyi udvari alkancellár, valóságos belső titkos tanácsos, a felvidéki kolerafelkelés alkalmával (1831) kormánybiztos, 1836-41 között tárnokmester, aulikus beállítottságú politikus, fia Eötvös József .
(5) Eötvös József (1813-1871) író, költő, reformpolitikus, államférfi, az 1843-44–i országgyűlésen a centralista ellenzék vezetője, 1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és nevelésügyi minisztere, 1867-ben Deákhoz csatlakozott, 1867-71 között újból vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar realista regényírás első nagy mestere, az MTA tagja.
(6) Dessewffy Aurél (1808-1842) 1832-ben helytartótanácsi titkár Budán, az 1839-40-i országgyűlésen a konzervatívok vezérszónoka, büntetőtörvénykönyv-bizottság tagjaként Klauzál munkatársa, Kossuthhal szemben a „fontolva haladó” konzervatív irányt képviselője, mely a minimális reformengedmények árán igyekezett a hivatalos kormányzat és az arisztokrácia uralmát fenntartani.
(7) Bugát Pál (1793-1865) orvos, egyetemi tanár, az MTA r. tagja, 1824-49 között a pesti egyetem elméleti orvostan tanára, 1841/42. és 1842/43. tanévben az orvosi kar dékánja, 1848-ban az Országos Honvédelmi Bizottmány országos főorvossá nevezi ki, a szabadságharc után megfosztották a tanszéktől, jelentős érdemeket szerzett az orvosi műnyelv magyarítása terén.
(8) Toldy (Schedel) Ferenc (1805-1875) orvos, nyelvész, irodalmár, történész, kritikus, egyetemi tanár, 1831-ben az MTA r. tagja és segédjegyzője, 1835-61 között titkára, majd 1871-től haláláig igazgatója, 1833-46 között a pesti egyetem orvoskarán makrobiotikát és diaetikát, 1850-61 között esztétikát és irodalomtörténetet, végül 1861-től haláláig magyar nyelv és irodalmat tanított, 1871/72. tanévben az egyetem rektora, mint a Bajza-Vörösmarty-Toldy „triumvirátus” tagja az 1830-as, 40-es évek szellemi életének egyik meghatározója, a szabadságharca alatti háttérbehúzódása után, 1849-et követően a tudományos élet fellendítéséért tevékenykedett.
(9) Török Pál (1808-1883) a debreceni teológia szak elvégzése után 1832-ben rektor Kisújszálláson, majd 1839-ben lelkész Pesten, 1851-ben főesperes, 1860-tól haláláig a dunamelléki egyházkerület református püspöke, 1855-ben a pesti református teológiai intézet és a református főgimnázium alapítója, neves egyházi szónok.
(10) Chorin Áron (1766-1844) 20 éves korától Arad város főrabbija, a zsidóság helyzetén gyökeresen kívánt változtatni, sikerrel bíztatva hittársait mesterségek kitanulására, megreformálta a vallási liturgiát (orgonakíséret), négyosztályú reáliskolát alapított, ifjúsági zsidóegyleteket szervezett.
(11) Ballagi (Bloch) Móric (1815-1891) teológus, nyelvész, szótáríró, a MTA r. tagja, párizsi mérnöki tanulmányai alatt 1840-ben írja meg Eötvös József felkérésére a Zsidókról c. röpiratát, az országgyűlésen napirenden lévő zsidóemancipáció érdekében, 1842-ben Tübingenben protestáns teológiát és bölcseletet hallgatott, bölcsész doktorátust szerzett, hazajőve a szarvasi evangélikus gimnázium tanára, a szabadságharcban honvéd kapitány, Görgey és Aulich mellett táborkari fogalmazó, bukás után Szarvasra internálták, a tanárságtól eltiltották, 1851-től Kecskeméten, 1855-77 között a fővárosban a református teológia tanára.
(12) Schwab Arszlán (1794-1857) pesti főrabbi, a szabadságharc idején tábori rabbi, amiért a bukás után rövid ideig tartó fogházbüntetést kapott, Leontin nevű leányát Lőw Lipót vette feleségül 1842-ben
(13) Hochmuth Ábrahám (1816-1889) zsidó teológus, 1846-ban a miskolci izraelita iskola vezetője, 1850-ben alulmaradt Lőw Lipóttal szemben a szegedi főrabbiságért, 1852-ben rabbi Kulán, majd 1859-től Veszprémben, ahol az új zsinagóga fölavatásán magyarul mondott beszédet, az 1868-as izraelita egyetemes gyűlésen a vallásos haladás és a magyar zsidó iskolaügy lelkes szónoka, később a budapesti országos rabbiképző intézet vezetőségének tagja
(14) Löw Lipót (1811-1875) teológus, író, 1840-46: Nagykanizsán, 1846-50: Pápán (az új zsinagógát magyar nyelvű beszéddel szentelte fel) végül 1850-től haláláig Szegeden főrabbi, a szabadságharcban tábori rabbi, amiért a bukás után rövid ideig tartó fogházbüntetést kapott, elsőként kutatta a magyarországi zsidóság történetét, a zsidóemancipáció mozgalmának vezetője, elsőként prédikált magyar nyelven a zsinagógában, mindkét feleségétől (Schwab Leontin: 1842−1851 és Redlich Babette: 1853-tól) 7-7 gyermeke született
(15) Heilprin Mihály (1823-1888) 18 nyelven beszélő író és publicista, a szabadságharc kezdetén a sátoraljaújhelyi zsidó iskola főtanítója, majd honvéd, később Szemere Bertalan belügyminisztériumában titkár és fogalmazó, a bukás után Szemerét követve Párizsba menekült, onnét Angliába, végül 1856-tól New Yorkba ment, ahol a Kossuth-család meghitt barátjaként az 1848/49-es magyar emigráció tevékeny tagja volt.
(16) Bauer-Márkfi Herman, jeles hebraista és talmud-tudós, 1834-62 között Szeged jegyzője, a szegedi zsidó hitközség titkára
(17) Einhorn Ignác, Horn Ede (1825-1875) publicista, liberális politikus, közgazdász, a pesti főrabbi helyettese, 1848-ban a „Der ungarische Israelit” c. hetilap alapító szerkesztője, a szabadságharcban tábori rabbi, a bukás után emigrált, Lipcsében, Brüsszelben ás Párizsban közgazdasági író, 1860-ban Garibaldi légiójának tagja, majd a Szuezi-csatorna Bizottság másodtitkára, 1869-ben hazatért, a „Neuer Freier Lloyd” folyóirat szerkesztője és a „Hon” c. lap munkatársa lett, 1870-ben Nyitra megyei szülővárosa majd 1875-ben Terézváros küldötteként Tisza Kálmán-párti országgyűlési képviselő, halála előtt 1875-ben rövid ideig kereskedelmi államtitkár.

A lábjegyzetet összeállította és a képeket válogatta (részben a szerző képeinek felhasználásával): Hódi Szabolcs


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)