Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Barangolások – a Veszprém alsóvárosi temetőben

2006. december 14-én a festői fekvésű Veszprémben, a „királynék városában” járva meglátogattam kedves íróm, Eötvös Károly (1842–1916) szépen karbantartott sírját.

Az Alsóvárosi temetőben nyugvó „vajda” – még a II. vh. során megrongálódott – síremlékét halálának 90. évfordulója alkalmából a Veszprém Megyei Jogászszövetség és a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület október 20-ára teljesen megújíttatta, új szürkegránit-obeliszket emelve fölé és míves kovácsoltvas kerítést vonva a sírhalom köré. Az eredeti sérült síroszlopot mementóként az Eötvös Károly Megyei Könyvtár (1968-tól ez a neve) udvarára szállították.

Eötvös Károlyról a Magyar Életrajzi Lexikon is megemlékezik:

Szépirodalmi műveiben, emlékezéseiben, útirajzaiban a reformkort, a ’48-as szabadságharcot és a köznemesi liberalizmust lelkesítő példaként ábrázolta. Mesélő kedve és anekdotikus humora teszi írásait vonzóvá.

Legkiválóbban talán mégis Mikszáth Kálmán jellemezte őt egy emlékének szánt írásában:

A mi Eötvösünk éppen olyan, mint Jókainak valamelyik regényhőse, tud az mindent, s kitelik tőle minden. Az ember csak úgy apródonkint jön rá az egyes tulajdonságaira. A múltkor Petőfi sírjáról írt a Vasárnapi Újságban, hol mértanilag kombinálja ki, hol esett el nagy nemzeti poétánk.
– Hát ezt honnan sejted? – kérdem tőle egy napon.
– Kiszámítottam – felelte ő –, kimércsikéltem én azt valamikor inzsellér koromban. Másnap valami árvaügyekről volt szó. Ahhoz is ő értett legtöbbet.
– Micsoda munkában olvastad ezeket?
– Úgy magamtól jöttem rá: megyei hivatalnok koromban.
Ezután rátért a beszéd az Esterházy-hercegekre, ezeket meg már úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét.
A csodálkozás fogott el.
– Pedig hát hogyne tudnám, hiszen eleget vittem a pöreiket fiskális koromban. Beszéltünk aztán a Napóleon elleni inszurrekciórul, mindent tudott, az összes inszurgensek vezeték- és keresztneveire emlékszik, azt is el tudná talán még mondani, hogy mit reggelizett Izsépi István uram, mikor Komáromnál tábort ütött, mit írt haza Szúdy László uram az ütközet előtti reggelen. Nagy szemeket meresztettem rá, de már nem mertem megkérdezni, mert hátha erre is azt feleli:
– Hja, ez mind így volt, öcsém. Magam is kóstoltam én abból (már ti. a reggeliből is, az asszonyból is) valamikor inszurgens koromban.
Egyszóval minden volt már Eötvös Károly, csak még filoszemita nem volt soha. Most már meg akarta ezt is próbálni. S ez is egészen jól áll neki – mert mint a jeles színész, olyan mélyen átérzi szerepét, hogy az az igaz – amit játszik.

Álljon itt végül – így kevéssel a mögöttünk hagyott szilveszter apropóján – egy az 1848–49-es év fordulójára emlékező rövid története, mely az írásait huszonnégy kötetben tartalmazó gyűjteményes kiadás hatodik könyvében, az 1901-ben megjelent Emlékezésekben, A nagy év apró emlékei cím alatt olvasható:

Szilveszter reggelén

Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség. Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé. A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a rettenthetetlen honvédtábornok. Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyraja s jött ellene huszonkétezer ember és hatvan ágyra. S az ő serege fázott és napok óta hátrált s ellenfele győző volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s ellenfelének harmadfél ezrede. A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon. Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész honvédtábort a visszavonulásnál.

Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a parancsnoka. A főhadnagynak Kun Béla* volt a neve. Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak. A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész Beste fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak könnyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.
– Így parancsolta az ország – mondó a főhadnagy a sváb asszonynak.
– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!
Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.
Reggel csatára készültek.
A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap elviszi haza Veszprémbe édesanyjához. A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.
– Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez.

Elmondtam másutt már egyszer a fiú történetét. Csak röviden ismétlem most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el. Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak. Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre. A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő honvédsereget,
– Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell tartóztatnunk.
Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán másfélszázan. Egy vén huszár megcsóválta fejét.
– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.
E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért, különben elvész minden. A gyermek legényei előtt megállott s kardjával a közelgő ellenségre mutatott.
– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!
A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása. A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántó, belelőtt a huszárok sorába s azután elhajító kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk
– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni. Baljával összerántó a kantárszárat és sarkantyúit belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek. Kiválasztó az ezredparancsnokot. Gróf Schaffgotsch** volt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek. Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté hasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról. A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bőszült haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az ő főhadnagyukat. Késő volt.
A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred. A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg. Valamennyi: sebbel. S midőn a csatának vége lett, gróf Schaffgotsch holttestéhez oda ment egy hű szolgája és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.
– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat. A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat festett a fehér hóra.

Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük. Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosak, tüzérek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégjük nem jött. A sváb asszony sírva kérdezett meg minden fató honvédet, hova lett a veszprémi alispán fia. Nem felelt neki egy se. Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan. A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre. A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben; győzve, trombitahang rivalgása mellett. Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az ő vendége. Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rejtőzik, bizonyosan meghűl, megbetegszik, fel kell azt keresni.

Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendégje az egyik. De még akkor se hitte, hogy meghalt. Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Ö maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta. Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy össze volt vágva! De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hívtak rögtön s az bekötözte a sebeket. Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el a gyermek. A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter reggelén.

Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért végig harczolta a függetlenség harczát. Tizenöt esztendő múlva jöhetett haza Olaszországból, s első útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni. Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat se találta meg.

A temetőben alkalom nyílt felkeresni az 1848–49-es honvédjaink veszprémi síremlékeit is. Így a Klapka-féle komáromi kapituláció híres kilencpontos megadási föltételét megszövegező Aschermann Ferenc honvédezredesét is. (Érdekes kapcsolódás Eötvös és Aschermann között, hogy míg utóbbi a komáromi vár parancsnoka volt, úgy a vajdának 15 évvel később – igaz, nem önszántából – szintén alkalma nyílt megismerkedni a Csillagerőddel: a Habsburg-ellenes Almásy–Nedeczky-féle összeesküvésben vállalt részvételéért.) A Veszprém Megyei Honismereti Egyesületnél tett megkeresésre a temetősétához egy kimeríthetetlen helyismeretű idegenvezetőt kaptam segítségül: Gy. Lovassy Klára helytörténeti kutató, a veszprémi vár béli Teguláriumot (Téglagyűjteményt) magába foglaló Magyar Építőipari Múzeum igazgatója személyében, kinek az 1848–49-es honvéd síremlékekről honlapunkra írt összefoglalóját külön olvashatjuk.

Hódi Szabolcs – 2007. január

* Hermann Róbert hadtörténész „Perczel Mór dunántúli hadjárata és a móri ütközet” (Aetas 2001/2) c. írásában említést tesz Kun Béla Császár-huszár hadnagyról, ki maga is megsebesülvén párviadalban legyőzte Schaffgotscht, majd fogságba esett. Eötvös 1848–49-es történeteit összefoglaló, „A nagy év” című kötetében részletesebben is szól az általa Württemberg-huszárezred századparancsnokaként aposztrofált Kun Béla hadnagyról („A hős”), mely eszerint: apja Kun József, Veszprém vármegyének egykori alispánja; Sándor és Géza bátyja illetve Aladár öccse szintén honvédnak állt, kishúga maradván csak otthon; a móri csatában szerzett sérüléseiből felépülve végigharcolta a függetlenségi harcokat, világosnál téve csak le a fegyvert. Besorozták az osztrák hadseregbe, leszolgálván Itáliában maradt, ahol Garibaldihoz csatlakozva ő is a marsalai ezer hős egyike volt. Az egységes olasz trónra törő Viktor Emánuel király seregében a magyar huszár-légió parancsnoka, 1862-ben tér haza Veszprémbe, ahol az 1873-ik év végén, 44 éves korában meghalt, s míg gróf Schaffgotsch művészi síremléke ott áll a móri csatatéren, úgy Kun Bélát elfeledve, róla nem emlékezett meg az ő nemzete. „Dicső emléke álljon itt e sorokban.”

** Az 1848. december 30-ai móri csatában elesett cseh-sziléziai származású gróf Schaffgotsch Rudolf Gotthard császári-királyi százados (Wallmoden-vértes-ezred)klasszicista, fekvőoroszlán-szobros síremléke a móri Kálvária temetőben műemléki védettség alatt ma is áll.

A képre kattintva azokat nagyobb méretben is megnézheti.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2017. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (77)
Közhasznúsági jelentések (14)
Egyesületi élet (281)
Közélet (142)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)



1848/49 (44)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (26)
Díszpolgárok (17)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (98)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (32)
Wolf-kripta (13)